herta müller a disznóvágáson

feri bácsi, tegye már be azt a kurva ajtót, mert megfagyunk! egyébként, a kapus félelme a tizenegyesnél, az a címe annak a böllnek. az öreg visszanéz az ajtóból, marika, ne igyon már annyit, az handke. jól van már öreg, ha jön vissza, hozzon egy vödör vizet! de mozogjon!
az öreg belép a nyári konyhába, ott állították fel az asztalt, amin bontják a húst. pufajkában, csizmában, két rokongyerek és béla úr, a böllér. a sarokban az üstben lassan, néha buggyanva mocorog az abalé. az üstön keresztben egy lekvárfőző kanál, arra vannak akasztva a hurkák, és úgy merülnek a szürkés lébe. a fakanál nyele fénylik a zsíros gőzben. jól átjárja a zsírpára, nem sérti majd fel a tenyeret, ha nyáron a lekvárt kell kevergetni vele.
béla úr az bontóasztal lapjába vágja a kést, éllel előrefele, úgy húzza át rajta a szalonna darabokat. szép, egyenletes csíkokat vág így.
az egyik rokongyerek letesz mellé egy tál mosott belet. azt kérdezi a néni, hogy jó lesz e így? miért, először csinálja? mondd már meg neki, hogy hagyjon engem békén a hülyeségeivel. az is olyan habókos mint a varga állatorvos felesége. ma reggel is elnéztem, ahogy a doktorné kicsapja az ablakokat, kikönyököl, és bámul a semmibe. felröhög. tisztára mintha moszkvába vágyódna, mint valami csehovi pina. mindenki vele röhög. na, töltsetek egy kupicával, igyatok ti is! feri bácsi nem issza ki a poharát, na a varga doktor is megéri a pénzét, a sógorral felrakatta a disznót az asztalra, azt mondja, nem képzeli, hogy lehajolok vizsgálni? megint röhögés. megint isznak.
az ivás csendjében hallani, ahogy valaki a csizmáját húzogatja a sárvakarón. maga az, imre? kérdezi az öreg. én, én, kiáltja, és már lép is be az ajtón. már elnézést, hogy szinte csak így a pecsenyére, de a tévé előtt ragadtam, mondtam már azt a történetet a spiróról? a spirochetás, leptospirózisosat, azt négyszer, mondja az egyik gyerek, és szamárfület mutat. de ha már irodalom! imre bácsi, mi a véleménye erről az új nobel-díjas írónőről? tudja, írókról beszélgettünk éppen.
nem is tudom fiam, hát nem sokat tudok a nőről, tegnap a gépen olvastam tőle egy novellát, hát nem tudom. nem bírom, mikor az író széthúzza a saját története szövetét és azon kiszólva okoskodik egy sort. ez a nő is azt írja, valami menekülős történetbe keverve, tudjátok romániából ment el, szóval azt írja, lehet, hogy nem pontos, a szélütés óta nem az igazi a fejem, na mindegy is:
„nem bízom a nyelvben. mert saját magamról tudom a legjobban: ahhoz, hogy pontossá váljon, mindig el kell vennie valamit, ami nem az övé. folyton azt kérdem magamtól, miért olyan lopkodósak a nyelvi képek, miért oroz el a legérvényesebb hasonlat is olyan tulajdonságokat, amelyek nem illetik meg. csak a kiötölt meglepetés teremti meg a valóhoz a közelséget. csak ha egyik észlelés kifosztja a másikat, egyik tárgy magához ragadja és felhasználja a másik anyagát, csak ha a mondatban kézenfekvővé vált, ami a valóságban kizárja egymást, képes a mondat a valóval szemben megállni a helyét.”
az öreg tölt egy italt imrének, aki vigyorog. na gyerekem, szóval, gyenge írócska lehet ez a nő, ha nem elég neki a történet. egyik észlelés kifosztja a másikat, na persze, és ahogy feljelenti a saját apját állítólagos nácisága miatt, az már nekem sok. undorodom a német irodalmi pavlikmorozovizmustól. persze a mi grófunk is hasonlóan az apjával, ugye. kuncog.
marika tépi fel az ajtót. öreg, bassza meg, kértem, hogy hozzon egy vödör vizet, már azt hittem megint kidőlt, és a kanapéba fekszik vályút, mint oblomov. és mozogjanak már a hétszentségit maguknak, mert sosem leszünk kész!

málnási katmanduban... a szadhu elájul

málnási két napja ült katmanduban az asramhoz tartozó hátsó ligetben, egy varanaszi illetőségű szadhuval, egy született odescalchival, és vadul szívtak, közben a tathagatagarbha szútráról beszélgettek. málnásinak valahogy eszébe jutott a kékgolyó. el is mondta a szadhunak, aki már semmit nem tudott magyarországról, és magyarul, hogy van budapesten egy rákkórház, amit kékgolyónak hívnak az emberek. ezen hosszan és vinnyogva röhögtek. a szadhu hirtelen elkomorult, a szeme kimeredt, aztán elájult. mikor eszméletére tért, felállt, málnásit is magával húzva. álltak. mélyen málnási szemébe nézett, majd megölelte őt, és azt monda: csodálatos nagy népünk van. igazi spirituális emberek. málnási felröhögött, és magyarul azt mondta: lófaszt, komám.

akkor szívjunk még, mondta páli nyelven odescalchi herceg.

körülöttük a pávák egyre szűkülő, egyre veszedelmesebbnek tűnő körben közeledtek.

lap berlinből

vaslapon sült rumpsteak, a hotel stadt berlin aljában egy félkör alakú, körbeülhető pultnál. gombaszósszal, sült krumplival, az ndk-s fizetésekhez mérten egy vagyonért, és hozzá, minden idők legjobb johannisbeer szörpje. annyira jó volt ez a szörp, hogy ilyenkor nem is ittunk sört. a bonyodalmak akkor kezdődtek e helyen, mikor éppen vegetáriánus időszakban voltam, és ott próbáltam megoldani a déli étkezésem. az első kísérlet pompásan sikerült. mondtam, hogy kérek egy sztéket hús nélkül, a pultos kicsit furcsálkodva nézett, de talán világlátott ember lehetett, vagy ilyesmi, szó nélkül kiadta a krumplit a gombaszósszal. na, de másnap! összeült a kérés hallatán a berlini élelmezési kamara, a stasi és ki tudja még melyik hatóság, hogy megtárgyalja, miként lehetne ezt az elképesztő dolgot teljesíteni. a probléma gyökere az volt, hogy az adag az árfelelős szerint úgy volt kalkulálva, hogy a hús beletartozott, tehát nem szolgálhatják fel hús nélkül, hiszen nem úgy volt számfejtve. valamint, ha mégis kiadnák, akkor egyrészt árdrágítást követnek el, másrészt drasztikus súlycsökkentést, egészen rapid módon persze, hiszen ennek eredményeképpen egy gramm húshoz sem jutnék, de mégis ki kellene fizetnem, hiszen az úgy volt árkalkulálva. végül, mikor felhívtuk a berlini séfek és árfelelősök szocialista szakszervezetét, aztán a hotel és az étterem igazgatói konzultáltak az ndk ensz küldöttségének vezetőjével, arra a megoldásra jutottunk, hogy kiadják egy normál tányéron a krumplit a gombaszósszal, és egy külön kistányéron a sztéket. mindenkin elömlött a túldolgoztatott elme megnyugvásának öröme, az egymásba fúrt acélos tekintetek békébe olvadtak, már majdnem megtörtént a kiszolgálás. én, a másnapos feneketlen étvágy és a gyilkolási vágy kevercséből kezdtem a nyálcsorgatós elégedettség állapotába kerülni, de mindig szarik valamit a jóisten az ember fiának, megjelent, nem tudom honnan, egy fityulás kézilányszerűség és azt mondta, hogy suldigungbitte, de a mosogatás normája szerint ahány étel annyi tányér, és ezt szigorúan veszik. még tettem egy kísérletet, hogy akkor tegyék egy szalvétára a húst és majd kidobom, de a tálalásra is vonatkoztak előírások és nem szerepelt ezek között a piknikszerű, szalvétára tálalás. minden összeomlott. a szomszédos önkiszolgálóban ettem egy adag főtt krumplit és csak minden másnap látogattam ezután a hotel stadt berlin grillbárját.

az u-bahnban a szerlvény valamiért lassított, nyugat-berlin alatt voltunk egy lezárt állomáson. geist station, így hívták a nyugat-berliniek. a keletiek talán nem merték hívni sehogy. a túlsó peronon a vak sötétségben egy ember táncolt, a feje fölé tartott elemlámpával világítva meg magát. piros öltöny, szögletes napszemüveg. na, majd ilyesmi lesz a twin peaks, gondoltam. a táncos persze málnási volt. a szerelvény gyorsított.

málnásitól szobrot rendel a város

málnásiban, egy ideje már nagyon mocorgott egy új szobor gondolata, és most megrendelés is van rá. a téma jó ideje keringett benne, nem hagyta nyugodni. abortusz, anyaság, halál, a gyilkolás. de a szobor nem jelent meg határozottan a fejében. gondolta, hogy lehetne esetleg valami didaktikusan egyszerű, egy nagy tömb, kiszakadva belőle egy kicsi, és az porrá omlasztva, vagy expresszív naturalizmusban egy vulvából kiszakított sikoly, vagy ilyesmi. vagy nem ilyesmi. tanácstalan volt.

ül a kórházban a nőgyógyászaton. figyel, magába szív. csinált ilyet régebben is, besétált a kórházba, megkereste a sebészetet, leült a folyosón, mint egy pihenő hozzátartozó. nézte a maguk előtt infúzióállványt toló pisilni menőket, az oldalukon véres tasakkal le föl sétáló beszélgetőket, a reményteli mosollyal az orvosra néző érkezőket, a sírva távozókat, vagy az éppen műtétre toltakat, és azokat, akiket ájultan kitolnak. és nézte a leműtött mellű asszonyok jobb vagy bal oldalon horpadt hálóingét.

most ül a nőgyógyászaton, előtte jobb oldalon a nővérszoba, balra a kötöző, és vele szemben a kisműtő. kövér orvosnő érkezik, telefonál, megáll a kisműtő és málnási előtt. most le kell tegyem, van egy küretecském, majd hívlak, szia. aztán tíz perc múlva kilép, nyúl a zsebébe a telefonért. egy nőt kitolnak. aztán pár perc múlva egy másikat be. málnási egy órát ül ott, három küret. ül mint a gyerekre váró apák. nem tud közben a szoborra gondolni.

aztán a kórház közelében beül egy cigánykocsmába. a padón eldobált szalvéták, rákmaradványok, cigarettacsikkek, borfoltok. eiffeles fém oszlopok, faragott tapas pult, sonkák. melege van, leveszi az ingét, térdére biggyeszti a szalmakalapját, vizet és bort kér. ott ül trikóban, izzadva, nézi a ventilátor huzatában himbálózó légypapírt, aztán előveszi a naplóját, töltőtollát, a szalmakalapot a fejére teszi, és a térdét használva asztalként, verset ír.

23.


még ha a halál völgyében járok
akkor sem félek, ha te velem vagy
a zsoltár az jár a fejében
teljesen belé egészen
megfojtja a levegő
öli a kéj
a férfi lihegése mögött hallja
ahogy a gyereke koppan a lavórban
mellette véres cafatok
halálos málé
felordít a hím megijed
hang nélkül zokog
a hóban csúszkálva viszi
a gyereket egy népsportba csomagolva
a kertben ássa el
elfelejti megint él
ismerkedik és szerelmes
megint áldott
az altatásban is hallja
ahogy szörcsög a vákuum
tépi le a gyerek koponyatetejét
szakítja az agyat
hörögve nyeli a gép az életet
a karját
a kart amivel
szkanderozna
tépi a testet ami sörszagot izzadna
ha nőn liheg
az ágyon kék klott gatya
és telik a tartály
apró lábak combok vádlik szétszakadva
háromkerekűt pedálozna
az orvos köhög
beleköp a tartályba
a kis kézben zöld gyémánt
alszik de ordít az agya
álmában haldoklik
nevetve ébred
kikapartak
újság sem kell
hol is venne lapátot
a kertészbolt elköltözött
ezen nevet
feláll szivárog valami a combján
a műtős fiúra kacsint a folyosón
pisil nem törli meg
kiugrik az ablakon

egészségügyi gázmester

és mondja csak, nem szoktak itt a könyvtárhelységben étkezni? a könyvtárvezető zavartan megtörli a száját, és le a könyvtárban elfogyasztott szendvics emlékét. egy morzsa a bajszán simán lebuktatná. határozottan mondja: nem. a molyirtó ember szinte az arcába tolja az arcát és emelt hangon, mosoly nélkül kérdezi: és egy kis nasi, keksz, sütike? nem, az sem.
a könyvtárvezető riadt. nem szokott hazudni, és most egy molyirtó ember miatt mégis. elszokott a számonkérésnek ettől a módjától. rég volt katona és rég volt gyerek.
na jó, de ne is! elveszi az arcát az arcából. egyébként ezek ételmolyok. a szárnyuk sötétebb, szélén barnás pöttyök. vannak könyvmolyok is. nem úgy, ahogy maguk, ahogy maguk gondolják.
otthon, kenyértartó? veszélyforrás. ki szoktam porszívózni, mikor takarítok, rebegi a könyvtárvezető. jó. az jó. én be szoktam kenni citromlével, azt nem bírják. a szagát. olimposz. az a legjobb. nem hagy nyomot a fán.
kabát, pulóver, más, amin már látja a molyokat, vagy a petéiket? tennivaló? tudja? nem, nem, de jó lenne tudni. szemeteszsák, szájzáras, bele a ruha, befúj chemotoxot, egy napig úgy hagyja és kész. persze hordás előtt ki kell szellőztetni.
na nézzük! lekap egy könyvet a polcról, hirtelen kinyitja, felrebben egy moly. na? honnan tudtam, hogy lesz benne? nem tudom, zavartan néz. hát a gerince! enyvvel van ragasztva. azt szeretik a legjobban. az enyvet. egy pillanatra elgondolkodik, ránéz a könyvtárvezetőre. és tudja, hogy vannak már olyanok, amik a műanyagot is megrágják?
bezárja az ajtót, a réseket betömködi.
megnyitja a gázcsapot.