schubert impromptu d899 no.3

mária! fizesd be a csekkeket! kiabált utána az ura. a férfi a fürdőszobában állt pizsama alsóban, félmeztelenül. borotvahabot fújt a tenyerébe. ott vannak a cipősszekrény sarkán! szia drágám! felhívsz az orvos után? fel, megyek, szia!

mária kilépett az ajtón, furcsán lebegett, nem is tudta, hogy ment le a lépcsőházban. már a kapuban volt. kilépett, a kezében tartott csekkeket összetépte, eldobta, nézte, ahogy szállnak a sárga fecnik. pörögtek, billegtek a levegőben, aztán szépen belesimultak a latyakba. átlépett rajtuk, elindult valamerre.

meglátott egy parfümériát, bement, hosszasan próbálgatta az illatokat, telefújt egy csomó papírcsíkot, a csuklóit, alkarját, és a kardigánja ujját. már szédelgett a szagoktól. még egy perc és elhányja magát. végül a csekkekre kikészített pénzből vett egy parfümöt, nem is tudta melyiket, milyen illatút. nem érzett már különbséget a szagok között.

a málnási csókja. a gondolat a falhoz támasztotta.

egy rigójancsit kérek, egy sarokházat, egy túrószeletet és egy moszkauert. egy kapucsínót, és egy szénsavas vizet. igen, egy tányéron. a moszkauerbe belekóstolt, a többit összenyomogatta a desszertvillával. legalább gyerekem lett volna. beleivott a kávéba.

vett egy cipőt, magán is hagyta, a régit becsomagoltatta. szeretett így vásárolni.

törte a cipő. megállt, igazgatta. felnézett a sercegve villogó neonfeliratra. mozi. bement, vett egy nagy zacskó pattogatott kukoricát, egy literes kólát, beszédelgett a nemrég kezdett vetítésre. alig ültek a sorokban. leült a harmadikba, letette maga mellé a kólát, a kukoricát, a régi cipő zacskóját, a táskáját. nézte a képeket, csak a fényerősség változásait érzékelve. aztán felállt. mindent otthagyott. hívna kérem, egy taxit?

jó napot, doktor! hogy van, mária? mit gondol, doktor úr? haza szeretne ma még menni? miért, hazamehetek? ha akar.

nem akarok.

spejbl és hurvinek

lassan vánszorgott a villamos, jose maria padilla őrmester feje hol a mellére zuhant, hol az ablaknak koccant. ilyenkor felébredt, és ijedten meresztette a szemét az ablakon túli világba, keresve valami támpontot, hogy hol járhat. félt, hogy elalszik és túlmegy a helyen. persze újra és újra elaludt. előző nap halálosan leitta magát. bejárta a híres sörözőket a moldva mindkét partján, aztán, talán fent a vár környékén, valami bikában végezte a napot. mintha kidobták volna, ilyesmi. homály. olcsó szálláshelyén, a jozefov mögött, reggelre elromlott a kazán, és nem volt meleg víz. semmi másra nem vágyott mint egy fürdésre, vízben lebegésre, könnyűségre. hányás után a hideg vízben megmosta az arcát, és elővette a várostérképet. kinézett magának egy uszodát, valahol délen, vysehrad után, szemben a veslarsky szigettel. a villamos billegve, néha csikorogva, vagy szinte sikítva - ilyenkor majdnem hányt, nyelte a nyálát- araszolt a podolska utca mentén.

meleg vízben ázik. a lány jut az eszébe, aki a villamoson félúttól szemben ült vele. pont olyan volt a tekintete, mint a nőnek, akit a malagai strandon az öltözőfülkében hágott meg. ehhez sem szólt, ahhoz sem.

a büfében ül, bérelt fürdőköpenyben.

a haját mossa. veri a vállát a zuhany. a vízsugár jó erős. mint a szögek zápora. hajából, szeméből kimossa a szappant, ránéz a szürkés csempére. vastagon vízköves. megfordul, a szemközti zuhanyállásban egy idős ember mossa középkorú fiát. lábuknál zöld műanyag vödör, abba mártogatja a szivacsot, amivel tisztogatja a fiút. nem beszélnek, nem énekelnek, nem néznek egymásra. ha fordulni kell, megüti finoman a vállát, vagy a nyakát, ha előre kell hajolnia. aztán borotvakészüléket vesz elő, széttekeri pillangószárnyait, beleteszi a pengét, beszappanozza a fiú arcát, borotválni kezdi.

hallja, ahogy serceg a szőr.

a belvárosban sétál a szállása felé. már ivott egy becherovkát. megáll egy kirakatnál, szinte üres, csak valami drapéria és két báb. spejbl és hurvinek.

málnási volvója

málnási a tengerparton fekszik a homokban, meztelenül, a melléig homokkal borítva. két kézzel lapátolta magára a homokot, bántotta a nap. a lábszára már csúnyán leégett. a homok alól csak a farka bújik ki. a nőké szeméremtest. na, ez meg pont nem az. ezen kuncog. a pénisze és a nap viszonya mindig csodálattal töltötte el. az sosem ég le. azonnal barnul. milyen csodálatos védelem ez? és miért pont a farkam, miért nem a teljes bőrfelület, vagy legalább a fej és az arc bőre? ilyen súlyú kérdések foglalkoztatják a strandon. meg a nőket nézi. meg azon gondolkodik, hogy hogyan is hívják katajev, távolban egy fehér vitorla című könyvében a hős matrózt. valami rogyion. eddig jut.

aztán lerázza, lesöpri magáról a homokot, dereka köré köt egy teknősmintás világoskék strandkendőt, és felmegy az étterembe. pljeszkavicát eszik, zlatorog sört iszik hozzá. aztán még egyet. mikor szól, hogy fizetne, kér még egy travaricát is, és rágyújt.

bolbo, ahogy a spanyol mondja, és elárad benne a travarica fűszeres alkoholja mellett saját régvolt volvója bőrülésének elefántürülék szaga.

és megjelenik az iszony szaga is. a nőé. a nőé, aki oviedo egykori bányásztelepén lakott, és bájait egy párkereső lapban hirdette diszkréten, mégis sokat sejtetően. telefonált. a nő azt mondta, hogy százharminc kiló, és megígérte, hogy csinálhat róla aktfotókat. málnási, szobrot akart készíteni. egy borzalmas női testről. egy asszonydémonról. érezte, hogy ez a nő az, akit keresett. száguldott oviedo felé a nemrég vásárolt, olajzöld, hathengeres 260-assal. a transz ugyanaz volt, mint mikor a temető felé igyekezett biciklivel, hogy kiássa a csontvázat. a másik ülésen ide-oda gurult a fényképező.

a csengetésre egy férfi nyitott ajtót, koszos trikóban, szakadt vászonnadrágban, borostásan. egy nyilvánvalóan félhülye zavaros tekintetével nézett rá. a hebegést, hogy a hölgyet…aki hirdet…és párkeres…és telefonon a fotózást is…a férfi fokhagyma bűzű válasza szelte ketté: jó helyen jár, jöjjön be. félreállt, de a belépő málnási után még kitekintett az ajtón, óvatosan, gyanakvóan.

erre azért nem számított. hajszál híján elhányta magát. eddig nem tudta, hogy a bűz képes testet kapva, tömbként megjelenni. és most ott áll egy ilyen tömbben. a tömb a ritkán mosott hónaljak, a tán sosem mosott férfi és női altestek, ürülék és fokhagyma szagából állt össze. a férfi egy sárga függönyre mutatott, lépjen be.

a szobában a nő állt. kopasz volt, vagy inkább vedlett hajú, irdatlan méretű, láthatóan piszkos, melegbűzű. tagjairól fodrosan lógott a háj.

már alig emlékszik másra. a rettenet néha törli a részleteket. bár már fizetett, kér még egy italt, azon át nézi a tengert.

csak perceket töltött a lakásban. a képeket azért megcsinálta, aztán elrohant. a szobaajtóban még beleütközött a férfiba, aki félig a függönybe csavarodva, térdig tolt nadrágban állt, és az ernyedt farkát markolászta.

zuhogott az eső. a volvo mellé rogyott és hányt. aztán, a rászakadó éjszakában, ömlő esőben, tövig nyomva a pedált, menekült. közben, fel-fel röhögött, bazmeg ilyen nincs, kiabálta a hányingertől fuldokolva. egy kanyarban a domboldalból lecsorgó sáron megcsúszott, a padkának vágódott. megúszta. csak az egyik féltengely bánta a dolgot. az éjszakát egy motelban töltötte.

élő, lélegző, szép szobor lett, már agyagból is. nem öntette ki. két nap után lerombolta. a szobrot takaró nedves rongyok alól is feltört a szag. a nő szaga.

lemegy a mólóhoz, eloldja a hajót rögzítő köteleket, beugrik. leül a kormányhoz, gázt ad, kikanyarodik a nyílt vízre, elindul a sziget felé.

pablo vadas

ahol a calle del marqués de san nicolás egy kis térré nyílik ki a riojai parlament épületével szemben, ott, a téren zenélt esténként egy kávéházban. a téren mindig is volt kávézó, bár. vagy az egyik, vagy a másik, néha mindkettő, egyszerre, nyáron terasszal, vagy anélkül, változóan az időben. oda jártunk délutánonként, süteményt vagy flant enni. ilyenkor már készülődött. törölgette a zongorát, lapozgatta a kottákat, persze sosem nézett beléjük játék közben, fejből játszott mindent. kávét főzetett, azt szürcsölgette lassan, a sziesztától elbambult arccal, a zongoraszéken ülve a sötét sarokban, ahol a zongora állt. vastag ajkai voltak, mint egy négernek, kicsi tölcséres füle, nagy húsos cimpákkal, szeme alatt táskák. nagy sárga fogai szétálltak, mindegyik közt milliméteres rés. vadas pali bácsit csak vízilóbácsinak hívta a családunk. szigorúan a háta mögött. miért bántanánk. persze anyámmal együtt gyakran pukkadoztunk a nevetéstől, porcukrot fújva az ölünkbe, vadas pali bácsi vízilói lényén. időnként, magyar szokás szerint, barackot nyomott a fejemre, és azt mondta, na, mi van kismálnási? erre, mindig csak hebegtem, nem igazán tudtam mit mondani. elmebeteg dolognak gondoltam ezt a barack dolgot. persze vízilóbácsi sem várt igazi választ. cserébe viszont gyakran elemlámpával világítottam a szemébe. az elemlámpámat mindig magammal hordtam. szűkre és élesre állítottam a fénynyalábot, és a zongorán álló, alig világító, bordó szövettel hurkázott ernyőjű kicsi lámpácska fénykörét átlőve, egyenesen a vizenyős, táskás szemébe világítottam. ilyenkor egy pillanatra rám nézett, a szinte mimika nélküli arc kicsit szomorúbb lett, aztán visszavitte tekintetét a semmibe, és szemét lehunyta. játszott tovább. tudtam, hogy a megölt családjára gondol. a lámpám fénye reflektorokat idéz. lehunyt szemmel nézi a fiatal feleségét, a kicsi lányát karján mackóval, ahogy állnak a kerítésnél, és üvölt körülöttük minden. és vizilóbácsi játszott tovább, mozdulatlan testtel, csukott szemmel, merev arccal. így aztán mindig hamar eluntam a szemébe világítást, meg többnyire kupánvágást is kaptam érte anyámtól, de másnap újra próbálkoztam. persze sajnáltam is vizilóbácsit, azt gondoltam, hogy rossz lehet neki a családja nélkül, szinte csak a lakásban és a kávéházban élve. aztán valahogy kiderült, hogy a felesége a gyerekkel a háború után, még budapesten szökött el tőle, és azóta nem tud róluk semmit. talán soha nem is kereste őket.
a délutáni nyitásra készülődött, chopint ütögetett a billentyűkön. rosszul lett, nem kapott levegőt, a zongorára dőlt, lehunyta a szemét. látta, ahogy a fényt a szemébe irányítom, és azt, ahogy sok évvel később belépek a vásárcsarnok hermanos moroy utcai oldalával szemközt pedro zöldségboltjába. és azt, hogy narancsot kérek, és azt, ahogy nézem pedro régi sportújságokból kivágott képeit, amiken a pamplonai osasuna mezében feszít,és azt, ahogy pedro a narancsokat válogatja, barnás papírzacskóba szedve.