nyáron lejártunk a folyóra. többnyire négyen, de időnként hozzánk csapódott az imi. így hívták, az apja egy magyar anarchista volt, aki légnyomást kapott és szerelembe esett az imi anyjával, így itt maradt nekünk, a hozzá hülyült asszonnyal, a három gyerekével. a város szélén, cigányok közt laktak, szegénységben és rémületben. időnként a csendőrök rájuk rúgták az ajtót, rémisztgették a félkegyelmű apát. ritkán meg is pofozták, de komolyabban sosem bántották, ártalmatlan volt. az egy ágyban alvó három gyerek a félelemtől időnként oldalba hugyozta egymást. az anyjuk nem sűrűn mosdatta meg őket, szaguk volt. az imit úgy is hívtuk, a büdös imi. később az apáról kiderült, hogy még a háborúban megölt néhány papot, az egyiken be akarta bizonyítani, hogy kivitelezhető az a budapesti, az ő idejében divatos mondás, hogy kiütlek a cipődből. a pap, szerencsétlenségére, magas szárú, fűzős cipőt viselt, így előbb lehetett agyonverni, mint kiütni a cipőjéből. az apát egy reggel a csendőrök bedobták egy autóba és elvitték. soha, senki nem tudott meg róla többet. később valaki azt terjesztette, hogy a város határában agyonlőtték, elásták.
a folyóba benyúló félsziget öblében ugráltunk az uszadékfákon, rájuk ültünk, kieveztünk kézzel a nyílt vízre, kiabáltunk, megpróbáltunk megállni a talpunk alatt mindig elforgó rönkökön, vagy csak hasra feküdtünk rajtuk és süttettük a hátunkat a nappal. aztán, ha az imi is lejött, akkor kezdődött a mutatvány. az egyes gyengeelméjűekre jellemzően korán érő, nálunk kicsit öregebb imi, már szőrös volt, húgy és kanszagú, merevedése ejakulációval teljes. néhány pesetáért be is mutatta ezt a tudományát, ami nem volt különösebben lenyűgöző, hisz láttunk már csődört és bikát, és alattuk a nőstényeiket, de tudtuk, hogy a szemközti part feletti házuk teraszáról, állványos távcsővel figyeli minden mozdulatunkat az ezredes lánya.
fehér ruhában, fehér kalapban, fehér selyem cipőben állt a terasz korlátjánál, és távcsövön át, iszonyú közelségből nézte, mit művel az imi. minket ez töltött el izgalommal, nem a gyengeelméjű bimbózó férfiereje. az ezredes kisasszony nedves bugyija, az igen. az megért néhány pesetát.
azon a napon az imi már túl volt az attrakcióján - bár az ezredes kisasszony csak később állt ki a teraszra -, és megint a rönkökön hülyéskedtünk. beeveztük a rönköket a kikötőbe, amit a kisebb hajók, vagy talán inkább bárkák, uszályaik, és a csónakok vegyesen használtak, és ahonnan a néhány folyami halász is kiment hajnalban.
a hajó nagyon hirtelen siklott közénk, az egy szem matróz nem látott minket, már a kötelet hajította a partra, a motor le volt állítva, csak siklott a hajó. egyenesen neki a rönknek, amiről az előbb ugrott le az imi, és most húzta maga után, mert egy másik rönkhöz akarta volna kapcsolni. furcsa reccsenéssel nyílt szét a koponyája. vért is alig láttunk. a ferdén vágott rönkök mindig alulra fordulnak a szélesebbik felükkel a vízben, így a vágásfelületek összecsapódva éles késként vágták le az imi fejét, majd törték össze, egyetlen pillanat alatt. a hullámokon bucskázott az imi feje, mint egy négyszirmú tündérrózsa, közepén a selymes, rózsaszín fényű agyvelővel. táncolt, billegett, aztán egy nagy hal sötét árnyékát láttuk fordulni, és az imi széttört koponyája eltűnt a vízben. a testét a malomnál fogták ki.
az ezredes lánya egy vajkéssel vagdosta darabokra az asztalra felugrált szöcskéket. közben egy meyerbeer dalt dúdolgatott homályos tekintettel, unottan.
hazafelé menet még beszóltunk az abades téri csirkesütőnek, akinek a kirakatában egy, a portál felőli oldalán vashálóval borított, parázzsal teli vasszekrény előtt forogva sültek a csirkék, hogy már ne várja az imit, mert az többet nem viszi haza a sütés közben leesett szárnyakat, égettebb részeket, maradékokat. és hogy nagy szerencséje van, mert már akartuk jelenteni, hogy eteti azokat a komcsikat.
az irodai szolgák, cselédlányok, szerkesztőségi ide szaladj, oda fuss fiúk, közönyös arccal vitték gazdáiknak a papírba csomagolt sült csirkéket.
