jose maria padilla nyugállományú csendőr őrmester a pisztolyát tisztogatta. a csövön át, fél szemmel, a falon lógó cicás nyomatot nézte. egy hétvégi ócskapiacon vette, igazából persze nem tetszett neki, de kirakta, a hazacipelt nők szerették a képet. sokáig csak egy cicás kép volt, aztán azt is megtudta, hogy valami macska raffaellnek nevezett ember festette, aki arról volt nevezetes, hogy tök hülye volt, csak macskákat tudott festeni. aztán a nők elmaradtak, az idióta képét viszont fent hagyta a falon.
a fegyvert lerakta, belelapozott a dossziéba, elővette a macskás levelet. már olvasta, de most újra eszébe jutott. nem tudott rájönni, hogy ki írhatta, csak abban volt biztos, hogy a macskarobbantók közül valamelyik.
Tücsök, a nősténymacskám a parasztok elmondása szerint 13 éves lehetett, mikor hozzám került. Félvad volt, a környező szőlőkben élte le az addigi életét.
Négy éve történt, hogy elkezdett a ház körül csellengeni, feljött a lépcsőkön, öntöttem neki tejet, megitta, maradt egy kicsit, aztán egyre tovább maradt, végül nem ment el többet. Maradt, és három alkalommal lefialt. Volt év, hogy az egyik korábbi elléséből megtartott lányával egy időben szültek, és közösen, felváltva szoptatták a két almot. Nem volt szép macska, a környezethez idomuló vadnyúlszínű bundát viselt, ami inkább durva volt, mint selymes. Barátságos sem volt. Tiszteletben tartottam területi integritását, nem tartottam fontosnak, hogy hízelegjen, doromboljon, és hogy meg tudjam simogatni, ezért hagytam és figyeltem, arra voltam kíváncsi, hogy egy ilyen öreg, elvadult állat mikor enged közel magához, és hogy ez miként fog megtörténni. Az első két évben az egyméteres távolságot mindig megtartotta, sosem engedett közelebb magához, és ezt tiszteletben tartottam. Azt viszont észrevettem, hogy rettenetesen értelmes macska. Kiváló anya volt, okos praktikákra tanította a kicsinyeit, főleg túlélésre, vadászatra a vadonban. Voltak napok, hogy a kert végében kezdődő erdőmbe egyenként vezette ki az éppen soros kölykei közül az egyiket, vagy az egyetlent, és volt úgy, hogy estig egyedül kellett kinn lennie annak kicsinek. Így szoktatta a vadonhoz, az önálló élethez.
Tudtam, hogy Tücsök nagyon öreg már, és titkon azt kívántam, jó lenne, ha szülne egy kandúrt utódnak. Eddig kivétel nélkül nőstényeket fialt, először hármat, majd az utolsó két alkalommal egyet-egyet. A harmadik évben meglepődve vettem észre, hogy milyen barátságos lett, elkezdett mindenféle tetemeket a küszöbömhöz hordani, hol pockot, hol hörcsögöt, időnként gyíkot is, és oda jött hozzám, hagyta magát megsimogatni és dorombolt is. Egyik nap észrevettem, hogy szeretne valamit mutatni. Elkezdtem követni és felcsapott farokkal elvitt a romos intézőházhoz, ahol előző évben is az egyetlen megtartott kicsinyét nevelte. Odavezetett egy kis fehér cirmos kandúrhoz. Ez volt élete utolsó kölyke. Többé nem lett vemhes.
Az idén tavasszal észrevettem egy furcsa daganatot a lábán, ami elég gyorsan kezdett növekedni. Tücsök hétről-hétre letörtebb és összeesettebb lett, mindenki azt mondta, hívassam az állatorvost és elaltassam el. Csak annyit gondoltam magamban, hogy nem szabad elaltatni, anyámat sem altattam el, mikor csontrákos volt.
Ahogy teltek a hetek egyre gyengébb lett. Voltak napok, mikor enni és menni is alig bírt már, és ha a tejet a kis edényébe mellé tettem, az is csoda volt, ha belenyalt egy kicsit.
Két hónapja történt, hogy éves szokásomhoz híven nagymeditációt tartottam reggelből éjbe nyúlóan, kis energiafröccs a fizikai blokkok alaposabb áttöréséhez, egyfajta sámánmisztikus, gyógyító utazás, önvizsgálattal összekötve. Este egekig emelkedett energiaszinten, miután áttörtem az egóm falait, szíven ütött az érzés, hogy mi lehet a macskámmal. Hátramentem az intézőházba, ahol tücsök a végnapjait, nagyapám, a herceg, foteljében fekve töltötte, én odaléptem, rám nézett megtört szemeivel, olyan fájdalom járta át egész lényemet, olyan nyitott lettem, olyan mélyen átéreztem ennek az állatnak a szenvedését, aki csont és bőr volt már, csak egy fej, szinte semmi test, hogy azt hittem elájulok a rám szakadó tisztaságtól, transzcendens döbbenettől. Elkezdtem simogatni és erősen azt kívántam, bárcsak megszabadíthatnám szenvedéseitől, ettől az elhúzódó gyötrelmes állapotától. Nem tudom mennyi időt töltöttem így el vele, talán csak húsz percet, tán többet. Aztán visszamentem a házba. Pár pillanat múlva összeomolva zokogtam, szembesülve azzal a sok gonoszsággal, amiket a macskákkal szemben elkövettem.
Másnap meglepődve vettem észre, hogy a macska az ajtó előtt ül, és kicsit később, hogy tud járni, sőt egyre jobban kezdte magát érezni, jött és ment, mint régen, rendesen elkezdett enni, és szemlátomást lappadni kezdett a daganat is a lábán. Senkinek nem beszéltem az esetről, de volt egy bizonytalan érzés bennem. Nem tudtam eldönteni, hogy most mit tettem. Meghosszabbítottam ennek a macskának a szenvedéseit, vagy valóban segítettem neki és esetleg meg fog gyógyulni?
Azt gondoltam, hogy ez egy tizenhét éves macska, és itt kinn a birtokon, a szőlők között, télen és nyáron a vadonban, az a tizenhét év igazán matuzsálemi kornak számít.
Aztán két-három hétig jobban volt, majd ismét egyre rosszabbul, végül a daganat a lában már tyúktojásnagyságú lett. Már semmit nem evett.
Egy hete eltűnt, sehol sem találtam, nem jött haza többet.
Hová mennek a macskák meghalni?
hova mennének baszki, hova, ha felrobbantod őket? nevetve az asztalra dobja a levelet.
