padilla másnapos volt, égett a gyomra, bort ivott büszkeségében, hogy ügyesen dolgozott. felszerelte a tükröt a falra. egész alakos, szép nagy tükör volt. reggel még a fátyolkák is megnézték. lement a tapas bárba, köszönt, kért egy cruzcampot és kolbászkákat, olyat amit az asztalra kitett spiritusz égő lángocskáján kellett megsütni. felszívta a savat. szerette ezt a menüt másnaposan. sültkolbász és sör. dolores, tudja milyen nehéz fátyolkát szerezni? a pincérnő hülyén néz rá. mindegy, hagyjuk, fél óra múlva hozzon még kolbászt és sört. a belső zsebéből lapokat vesz elő, kitépett lapok egy könyvből. olvas.
talán a velem szemben ülő ember újságjában látott zapatero fotó miatt, talán nem, de eszembe jutott a denevér történetem. jó ideig gondolkodtam, hogy mikor is történt a dolog, aminek persze nincs is jelentősége, de vonaton ülve ráértem ilyesmin töprengeni. aztán végre beugrott. a madridi szociológiai világkongresszus idején történt, tehát 90-ben. vonatra kellett ülnöm akkor is. kint laktam a nyaralóban, de egy előadás miatt beutaztam madridba. a nyaraló. sok bosszúságot okozott, látványosan, de hitványul építették. sohase vegyenek házat egy férfitól, aki fodrász. alacsonyrendű magamutogatásukat buzeráns felszínesség jellemzi. a számos hiba közül leginkább az bosszantott, hogy a konyhai ablakokra úgy rögzítették a szúnyoghálót az ablaktáblák és a redőny közé, hogy az nem volt mozdítható, így az ablakon nem lehetett kihajolni.
sokáig fenn voltam, a kanapén feküdtem, egy barátom írását olvastam, boroztam, elaludtam. iszonyú viharra ébredtem. a tetőt tépte a szél, az ajtók és ablakok ki-be csapódtak, jég esett, békákat sodort a szél. bódultan, az álmomban lesodródott szemüvegem nélkül, félvakon felpattantam, körbe rohantam a házat, hogy becsukjam az ablakokat. utoljára a konyhait. már a kezemben volt a kilincs, mikor észrevettem valami mocorgó barna púposodást a szúnyoghálón. egészen közel mentem és láttam, hogy egy a vihar elől behúzódó denevér szorult a redőny és a szúnyogháló közé. ki kellett volna mennem az épületből, hogy kiszabadítsam, nem tettem. bementem a palackért, aztán vissza a konyhába, töltöttem egy kis bort, és rácsuktam a szörnyre az ablakot. az ablakkeret szétnyomta. talán még visított is, de lehet, hogy csak az emlékezet szeretné színezni a történetet. mindenesetre a szemei kinyomódtak, és pár centis kocsányon lógtak a test alá. mint egy rajzfilmben, mikor megriad a fejjel lefelé lógó denevér, és toiiiiiing, kocsányon lógó szemekkel mered rémülete tárgyára. többet nem foglalkoztam vele, gondoltam reggel megnézem. lefeküdtem.
reggel még szürke volt az ég, álmos voltam, siettem a vonathoz, így csak egy futó pillantást vetettem rá, hogy meggyőződjek róla, nem csak álom volt. hát nem.
madridból visszaindultam kora délután, nem érdekeltek az előadások. a falakból a szociológia válsága áradt, ahogy azt a szünetekben a kollégák is siettek egymásnak elújságolni.
a konyhába siettem, kinyitottam az ablakot, és igen, minden úgy történt, ahogy. a denevér és a kocsányon lógó szemei fel voltak kenődve, vagy inkább már száradva a szúnyoghálóra. a mozdulatlan testet másodlagos aktivitás járta át, így hát mégiscsak mozgott. beköpték a legyek.
fogpiszkálóval próbáltam eltávolítani a szúnyoghálóról. először a nyüvek potyogtak a párkányra, ahol persze fájdalmasan tekeregve, de szinte azonnal meg is sültek. a párkány legalább nyolcvan fokos volt a rátűző napon. elég hosszan tartott, de sikerült a denevér testét is leválasztanom a hálóról, az is a párkányon landolt. a tetemről leeső, és belőle kipergő férgek szintén úgy végezték, mint a többiek. a néhány még mocorgót, hajszárítóval fújtam le. a denevér maradványát is azzal akartam, de kétezer watt erre kevés.
újabb esők jöttek, nem sodorták le a tetemet, inkább bemosták egészen az ablaktáblák mellé, néha úszott, néha tapadt, ahogy az idő változott, kopott is közben, végül már csak két szárny maradt. aztán, mikor már nem figyeltem rá, azok is eltűntek valahogy.
mondhatnám, hogy hetekig a denevér halála járt az eszemben, meg hogy csak az ne legyen, hogy így pusztuljak el, és ennek kapcsán elmesélhetném egy heroinista egyetemi szobatársamat, aki másnapos halálfélelmeimen mosolyogva biztatott, hogy nem könnyű ám meghalni, meg azt is, hogy arra gondoltam, hogy nehogy úgy pusztuljak, hogy másnak ennyi munkát hagyjak, de nem. nem gondoltam semmi ilyet.
sőt, azt reméltem, úgy halok meg egyszer, hogy valakinek nagyon sokáig kell majd pucolnia a szúnyoghálót.
ilyesmik jutnak az ember eszébe, ha utazik.
az utolsó sorokat már hangosan olvasta, a pincérnőnek is odakiáltva: dolores, olvasott már ilyen marhaságot? a pincérnő nem értette mit akar, kihozta a kolbászokat és a sört. padilla nem szólt rá, hogy korai, elkezdte sütögetni a hurkapálcára húzott kolbászokat. mi a szar ez a denevéres, morogta, hát nem sinka, az biztos. mosolygott.
