GŐZDÓM

tangót játszottak a rádióban mikor apuka hazaért

2012-02-11T20:18:00.003+01:00

kihajtott gallérú fehér ingben mosolyogva lépett be apa

a táskáját letette és felkérte anyát

átkarolta

a csípők összeértek a két test enyhe ívben

egymásra és széthajolt

anya testsúlya a lábujjak tövének kis párnáira helyeződött át

az ujjak cicahídként görbültek a padlóra

lábizmai és elegáns inai megfeszültek

apán nadrág volt nem láttam a lábát

de izmos vékony és úrias volt az is

láttam ha teniszezett

anyán a házi köpeny

amiben a padlót mosta

térdelt énekelve

közben én a havikötőjét lestem

a tangó véget ért apuka kilépett a táncból

előrehajolt kikapcsolta a rádiót

a gomb után nyúlva a zakó ujja fölcsúszott

megláttuk kézelőjén a vörös cseppeket

zavarral néztünk apára a tánctól kipirult anya

azt mondta vesse le kimosom odalépett

megcsókolta apát

apa elnézést kért anyától és azt monda indult haza

mikor utána szóltak már nem tudott visszaöltözni

és azt is mondta hogy idősebb ember volt aki

a fiát rejti és hogy nehéz volt vele

fiatalokkal könnyebb pesszimizmusuk vad villogó szétszórt

sokágú

és megrémül ha meglepi a valóság

az öregeké szürke nehezen mozdítható

apa embereket hallgatott ki a csendőrségen

olyanokat akik rosszak

ezt anya mondta

aztán apa levette a zakót

a kanapéra dobta

az inget odaadta anyának

rám nevetett a karizmait mutatta

nekem meg eleredt az orrom vére

akkoriban sokat vérzett később ez elmúlt

apa zsebkendőt vett elő az orrom alá nyomta

zsebszaga volt

naplólapok a málnási dossziéból…el murciélago

2011-09-10T22:33:00.006+02:00

padilla másnapos volt, égett a gyomra, bort ivott büszkeségében, hogy ügyesen dolgozott. felszerelte a tükröt a falra. egész alakos, szép nagy tükör volt. reggel még a fátyolkák is megnézték. lement a tapas bárba, köszönt, kért egy cruzcampot és kolbászkákat, olyat amit az asztalra kitett spiritusz égő lángocskáján kellett megsütni. felszívta a savat. szerette ezt a menüt másnaposan. sültkolbász és sör. dolores, tudja milyen nehéz fátyolkát szerezni? a pincérnő hülyén néz rá. mindegy, hagyjuk, fél óra múlva hozzon még kolbászt és sört. a belső zsebéből lapokat vesz elő, kitépett lapok egy könyvből. olvas.

talán a velem szemben ülő ember újságjában látott zapatero fotó miatt, talán nem, de eszembe jutott a denevér történetem. jó ideig gondolkodtam, hogy mikor is történt a dolog, aminek persze nincs is jelentősége, de vonaton ülve ráértem ilyesmin töprengeni. aztán végre beugrott. a madridi szociológiai világkongresszus idején történt, tehát 90-ben. vonatra kellett ülnöm akkor is. kint laktam a nyaralóban, de egy előadás miatt beutaztam madridba. a nyaraló. sok bosszúságot okozott, látványosan, de hitványul építették. sohase vegyenek házat egy férfitól, aki fodrász. alacsonyrendű magamutogatásukat buzeráns felszínesség jellemzi. a számos hiba közül leginkább az bosszantott, hogy a konyhai ablakokra úgy rögzítették a szúnyoghálót az ablaktáblák és a redőny közé, hogy az nem volt mozdítható, így az ablakon nem lehetett kihajolni.

sokáig fenn voltam, a kanapén feküdtem, egy barátom írását olvastam, boroztam, elaludtam. iszonyú viharra ébredtem. a tetőt tépte a szél, az ajtók és ablakok ki-be csapódtak, jég esett, békákat sodort a szél. bódultan, az álmomban lesodródott szemüvegem nélkül, félvakon felpattantam, körbe rohantam a házat, hogy becsukjam az ablakokat. utoljára a konyhait. már a kezemben volt a kilincs, mikor észrevettem valami mocorgó barna púposodást a szúnyoghálón. egészen közel mentem és láttam, hogy egy a vihar elől behúzódó denevér szorult a redőny és a szúnyogháló közé. ki kellett volna mennem az épületből, hogy kiszabadítsam, nem tettem. bementem a palackért, aztán vissza a konyhába, töltöttem egy kis bort, és rácsuktam a szörnyre az ablakot. az ablakkeret szétnyomta. talán még visított is, de lehet, hogy csak az emlékezet szeretné színezni a történetet. mindenesetre a szemei kinyomódtak, és pár centis kocsányon lógtak a test alá. mint egy rajzfilmben, mikor megriad a fejjel lefelé lógó denevér, és toiiiiiing, kocsányon lógó szemekkel mered rémülete tárgyára. többet nem foglalkoztam vele, gondoltam reggel megnézem. lefeküdtem.

reggel még szürke volt az ég, álmos voltam, siettem a vonathoz, így csak egy futó pillantást vetettem rá, hogy meggyőződjek róla, nem csak álom volt. hát nem.

madridból visszaindultam kora délután, nem érdekeltek az előadások. a falakból a szociológia válsága áradt, ahogy azt a szünetekben a kollégák is siettek egymásnak elújságolni.

a konyhába siettem, kinyitottam az ablakot, és igen, minden úgy történt, ahogy. a denevér és a kocsányon lógó szemei fel voltak kenődve, vagy inkább már száradva a szúnyoghálóra. a mozdulatlan testet másodlagos aktivitás járta át, így hát mégiscsak mozgott. beköpték a legyek.

fogpiszkálóval próbáltam eltávolítani a szúnyoghálóról. először a nyüvek potyogtak a párkányra, ahol persze fájdalmasan tekeregve, de szinte azonnal meg is sültek. a párkány legalább nyolcvan fokos volt a rátűző napon. elég hosszan tartott, de sikerült a denevér testét is leválasztanom a hálóról, az is a párkányon landolt. a tetemről leeső, és belőle kipergő férgek szintén úgy végezték, mint a többiek. a néhány még mocorgót, hajszárítóval fújtam le. a denevér maradványát is azzal akartam, de kétezer watt erre kevés.

újabb esők jöttek, nem sodorták le a tetemet, inkább bemosták egészen az ablaktáblák mellé, néha úszott, néha tapadt, ahogy az idő változott, kopott is közben, végül már csak két szárny maradt. aztán, mikor már nem figyeltem rá, azok is eltűntek valahogy.

mondhatnám, hogy hetekig a denevér halála járt az eszemben, meg hogy csak az ne legyen, hogy így pusztuljak el, és ennek kapcsán elmesélhetném egy heroinista egyetemi szobatársamat, aki másnapos halálfélelmeimen mosolyogva biztatott, hogy nem könnyű ám meghalni, meg azt is, hogy arra gondoltam, hogy nehogy úgy pusztuljak, hogy másnak ennyi munkát hagyjak, de nem. nem gondoltam semmi ilyet.

sőt, azt reméltem, úgy halok meg egyszer, hogy valakinek nagyon sokáig kell majd pucolnia a szúnyoghálót.

ilyesmik jutnak az ember eszébe, ha utazik.

az utolsó sorokat már hangosan olvasta, a pincérnőnek is odakiáltva: dolores, olvasott már ilyen marhaságot? a pincérnő nem értette mit akar, kihozta a kolbászokat és a sört. padilla nem szólt rá, hogy korai, elkezdte sütögetni a hurkapálcára húzott kolbászokat. mi a szar ez a denevéres, morogta, hát nem sinka, az biztos. mosolygott.

lap a tengerről

2011-07-13T15:07:00.003+02:00

a pincérek képzelt térképe b 2-vel jelöli az asztal, ahol a német nők ültek. a két nő, név szerint heike wagner és katrina mann egy hete volt a szigeten, már hozzásimultak a hely nyugalmához. ismerték egymást régóta, sokszor nyaraltak együtt, férjük sosem volt, nagyon nem is akarták, hogy legyen. kedvenc tévés személyiségük stefan raab, kedvenc sorozatuk pedig az autópálya rendőrséges. otthon ritkán találkoztak, nem volt miről beszélniük, így most sem. előttük pohárban sör, szenvtelenül figyelték az eseményeket.

a feleség az a 1-es asztalnál ült. nézte, hogy az orvos injekciót szív fel, a vénába nyomja, felhelyezi a kövéren rengő felsőtestre a tappancsokat, kerülgetve eközben a mentősnő kezét, csatlakozatja és beállítja a műszert, és ahogy a mentősnő a mellkast pumpálja. nagy lendülettel, erős lökésekkel. aztán elővette a telefonját, beszélt valakivel hosszan, nyugodtan.

a 3-as asztalnál a kölni schumann család ebédelt. a férj lignjét blitvás krumlival, a feleség bolognai spagettit, a hat év körüli fiú egy kis tálból eszegette a sültkrumplit, némelyiket kechupba mártogatta.

az asztalok között kacskaringózva egy fiatalember jött, egy zágrábi diák, goran peljesic. az akváriumnál megállt, a falnak dőlt és leplezetlenül figyelte a mentősnő fehér nadrágban feszülő farát és a trikó alatt melltartó nélkül lengő melleit. izgatta a halállal küzdő test tánca. elképzelte, hogy rajta mozog így. eszébe sem jutott, hogy azt kívánja, hogy persze nehogy már így, és hogy egyáltalán soha ne is történjen vele ilyen. cigarettára gyújtott és nézte a nőt.

az étterem terasza az öbölre nézett, a víz fölé nyúló fenyők mögött látszott a víz, és a túlpart sziklái, fái. szerettek itt ülni a déli hőségben, kértek egy sört, nézték a vizet. most is így volt. pár perce még fürödtek, aztán lezuhanyozták magukról a sót, felvettek egy nadrágot és felmentek az étterembe. kértek két sört, beszélgettek, beleittak a sörbe, és újra nézték a vizet. aztán a férfi az asztalra borult, majd lecsúszott a terasz járólap burkolatára, és ott feküdt hanyatt, összevizelt nadrággal. két pincér odafutott, próbálták ébresztgetni, a kezét fogták, beszéltek hozzá, aztán az egyik pincérnő mesterséges lélegeztetésbe kezdett, ki volt képezve, nemrég még háború volt, készültek az ilyesmire. a főnök pedig mentőt hívott.

a schumann kisfiú az apját kérdezi, miért van a bácsi letakarva. az apa a szája előtt megállítja villát, rajta a lignje kis szörnykarjai merednek, ránéz egy pillanatra az anyára, tekintetéből nem olvas ki semmit, és azt mondja, azért, mert meghalt. aztán bekapja a falatot.

ave

2011-03-01T21:41:00.004+01:00

padilla felnéz a képernyőre, százkilencven. lassítunk.

az atochán ittak egy kávét indulás előtt. a nő kolbászos szendvicset is evett, most láthatóan a hús és índarabokkal kínlódik. látszik ahogy a nyelvével kotorász. a matató nyelv púpokat nyom az arcra. mint egy állapotos nő hasán a gyerek mozgásai.

kinéz. egy órája csak olajfák. cordobába mennek ebédelni, aztán sétálnak, padilla elintéz egy-két dolgot, szimatol kicsit, este visszautaznak madridba. így tervezik.

húsz éve vonatozott erre utoljára, tél volt és hó, a vonat zajától megijedt nyulak kirohantak a töltés mellől a fák közé, aztán a vonat elhaladtával meg vissza. most semmi mozgás, nincs állat, csak fák.

kicsomagolja a fülhallgatókat, betolja a dugót a csatlakozóba, a szivacsos kis tappancsokat a fülébe, zenét játszanak. a következő számot a nő énekli, aki vele szemben ül, és a kolbász darabjait igyekszik kiszedni a pótlások közül. nincs meleg a vonaton, de a nő sebhelyeiben nedvesen csillog a púder és az izzadság elegye. bőrruhában van, mint mindig. nem csak a motoron, vonaton is. micsoda nagymenő volt, dehogy állt volna szóba egy csendőrőrmesterrel. most meg én dobom ki ebéd után. nem okoz neki örömöt a gondolat, nem akar megtorolni semmit, egyszerűen csak így alakult. unja.

szép nő volt, híres, aztán az arcába robbant a crack pipa.

még játszák rádiós nosztalgiaműsorokban, tévébe már nem hívják, néha sötét színpadokon, ócska kocsmákban, de már a hangja sem.

ásít.

bikafarkat esznek. vörösbort isznak. elég sokat.

sétálnak, kávéznak, a nőt beülteti egy arab teázóba, elmegy, intézkedik. később megáll az abades téri csirkésnél. a bolt már zárva. a kirakat üvegén a sülő csirkéből kifröccsent zsírcseppek. elszív egy cigarettát. nem jut közelebb málnásihoz. visszamegy, kifizeti a nő számláját, a nő nem is tudja hol van, túlszívta magát, csak vigyorog.

a vonaton a rádiót hallgatják.

majd holnap kirúgom, gondolja, alszik.

apa szíja

2011-01-30T19:52:00.001+01:00

a világ végén egy sziklán áll. finisterre. a zarándokút megfejelése. a világ vége. meztelenül egyensúlyoz egy sziklán, hol egy, hol két lábon. küzd a széllel.

nem tudja hol van, nem tudja, hogy került oda. billeg a szélben, közben, ahogy tudja, tapogatja a testét. szisztematikusan, minden részletre kiterjedően, de lassan. mert billeg, kitárt karral igazít az egyensúlyán, aztán vissza a testéhez, futtatja az ujjait a ráncokon, kitüremkedéseken, szemölcsökön, anyajegyeken, szőrös és szőrtelen területeken. teljesen ismeretlen a test, amit tapogat.

évek kómában. hosszú évek. egyetlen emléke van. apa szíja.

apa szíja mindig a fogas legutolsó kampóján lógott. katonai szíj volt, csak akkor hordta, ha gyakorlatra kellett bevonulnia, máskor sosem. otthon csak egyszer használta, mikor véresre vert vele.

elvettem egy osztálytársam reggelijét. nem voltam éhes. csak a hatalmat kóstolgattam. élveztem a fiú kiszolgáltatottságát. élveztem, hogy nekem nem is fontos, hogy elvegyem, ő pedig éhes. mindig éhes. játékból kínozni. ez tetszett. folyt a nyála, ahogy megettem a sajtos kenyeret.

apa megtudta. megkérdezte igaz e. megmondtam, hogy igen, és még valami büszke szín is csúszott a hangomba, azt hittem, hogy ő, aki szereti a hatalmat, majd megérti, hogy miért tettem. csak annyit mondott a bársonyos basszus hangján, amivel a világon legszebben tudta mondani azt, hogy caudillo, még a rádióbemondóknál is szebben, hogy fiam, mi nem vagyunk tolvajok. aztán véresre vert.

már jóval később. a szobámban egy nő, a ferdenyakú juanita. kislánykorában valami baleset miatt a nyaki ütőerét műanyagra cserélték, aztán nem volt pénzük, hogy időben újat tegyenek be, így szépen lassan kinőtte. a műanyag nyaki ütőér rövid lett, és a szép juanita kénytelen volt ferdén tartani a fejét. most ott ül a földön, kiengedett hajjal, állatbőrökön, mint egy ősasszony, előtte a földön, nedvesen hever egy műfasz, ami apám harci övéhez volt rögzítve egy csavarral.

és apa hazajött. délelőtt, mint máskor sosem.

azonnali mozgósítás. a kurva anyjukat! vonulhatok be. az előszobában álltam, a szobám ajtaját támasztva, közömbös arccal. segítsek csomagolni, apa? csináljak sajtos szendvicset? megrándult az arca, rám nézett, nem, nem kell, mondta. maga pakolt. zubbony, sisak, nadrág. és akkor eszembe jutott az öv. elsápadtam. és apámnak is eszébe jutott. a fogashoz lépett. aztán, rám sem nézve, valahogy tudta, hogy nálam kell keresnie, félretolt az ajtóból és belépett a szobámba. köszöntötte juanitát, két ujjal felcsippentette az övet és azt mondta: ezt nem gondoltam rólad fiam, és ahogy ellépet mellettem, csak annyit dünnyögött, csak úgy magának, hogy így hogy vonuljak be, fiam?

nem igazán volt ez kérdés, de zavaromban válaszoltam. nem lett semmi baja, apa, le lehet csavarozni róla.

nem a sziklán állok. ágyban fekszem. kómában vagyok.

galapago leproso

2010-12-30T15:08:00.001+01:00

a szökőkút ugyanolyan volt mint negyven éve. csak kitettek egy táblát, kék alapon fehér betűkkel. ez áll rajta: spanyol víziteknős /mauremys leprosa/.

negyven éve voltam ott utoljára. kör alakú medence, közepén betonba foglalt terméskőhalom, tetején kilyuggatott csővég. ugyanúgy ködöt spriccel a napozó teknősökre, mint akkoriban. a teknős sokáig él, talán van köztük olyan, amelyik már akkor is itt volt. mindegy, úgy sem emlékeznek. nekem nincsenek kellemes gyerekkori emlékeim. más ember körbe-körbe jár egy ilyen gyerekkori szökőkút körül, és kellemes emlékeket csobog neki a vízköpő. mosolyog, a mama szagát érzi, a horzsolást a karján, a kis cipő roszogását a kavicson. én hét tojást látok. és azt kérem az istentől, hogy sújtson agyon. évek óta kérem, nem teszi meg.

a félszemű ősteknős egy évezredben egyszer jön fel a vízfelszínre. ez az egy alkalma van, hogy beletaláljon a fejével a vízfelszínen úszó fagyűrűbe. ilyen nehéz emberként születni, ép elmével, egészséges testtel. nekem sikerült. aztán elrontottam.

járom a köreimet a medence körül. a kör. a világtojás. a természet embere. a nem elkülönült. a nem felette álló. aztán a vad törzsi isten. a teremtő, kiragadó, megosztó. az uralkodó ember.

órákig tudtam ott állni és csodálni ezeket a kikezdhetetlen védelmű állatokat. felül páncél, alul páncél. csak behúzza a fejét és a végtagjait, és senki nem árthat neki. időnként kivettem egyet, ráálltam, nem roppant össze.

egy hete a dézsában úszkált a vén teknős. a sánc vizében fogtam. ott ahol a többiek is, azok, akik a szökőkútba hordták. halat akartam fogni a drótfenekű kosárral, ahogy szoktam, de aztán megláttam a teknőst. megfogtam, a liszteszsákból varrt oldaltarisznyámba raktam, és vittem haza.

a nagyanyám azt mondta, vigyem vissza oda, ahonnan hoztam, biztos, hogy tojásokat akar rakni.

a tojásokra kíváncsi lettem. teknősben tojás? képtelenségnek tűnt.

nagyapa asztalos satujának fapofái közé fogtam a teknőst. kalimpált a lábaival.

nagyapa legélesebb fűrésze könyörtelenül dolgozott.

a teknőst nem könnyű megölni. a fűrész már a fél testét átvágta, és még integetett a lábaival. ahogy jegesedett el a szívem, úgy húztam egyre erősebben a fűrészt. nem lankadtam, nem sírtam. a páncél és a hús furcsa hangja. a feszes ellenállás és a puhaság elegye. az állat megátkozott. aztán kettévált a teste. a földre zuhanó félben két láb rúgott.

hét tojás. hét teknőstojás. ott voltak benne.

a kert végében, a homokdomb oldalába ástam őket és vártam, hogy kikeljenek.

jaj, hát maga is olyan! nem kell drámázni. én szöcskéket vágtam vajkéssel. persze maguk, férfiak, szeretik a munkásabb dolgokat. nehezebb utakon közelednek istenhez.

töltsön, pezsgőzzünk! szilveszter van!

en españa y sus islas de forma natural:

dos especies dettortugas terrestres:

testudo graeca (tortuga mora)
testudo hermanni (tortuga mediterranea)

dos especies de tortugas de agua dulce:

emys orbicularis (galapago europeo),
mauremys leprosa (galapago leproso)

especies marinas:

dermochelys coriacea (tortuga laud)
chelonia mydas (tortuga verde)
caretta caretta (tortuga boba)
lepidochelys kempii (totuga lora)
eretmochelys imbricata ( tortuga carey)

postás pablo

2010-11-27T14:29:00.007+01:00

mindig az utolsó hivatali órában ment a postára. szépen kivárta a sorát, a kisasszonyok valamelyike elkérte a csekkjeit, a pénzt, visszaadták a szelvényt, a visszajárót. ment haza. a mama az ajtóban várta. elvette a szelvényeket, a pénzt és a selyempapírt is, amibe a csekkeket csomagolta, mielőtt odaadta a fiúnak. izzadt a fiú keze, ezért kellett a selyempapír. egy selyempapír darab egy hétig bírta. vasárnap a mama a konyhaasztal éléhez igazított egy újabb darabot, és méretre tépte. valamikor édességboltban dolgozott, onnan vitt haza egy tekerccsel, pálmaleveles dobozokat, pralinét, ilyesmit csomagoltak vele. rég volt ez, de a papírtekercs fele még megvolt.

a fiú vele volt, beszaladt hozzá iskola után, mikor az eta egy autóbombát robbantott a bolt előtt. komoly sérülésük nem lett, de a fiú légnyomást kapott és úgy maradt. a málnás és epres cukorkák mind kifolytak, üvegdarabok csillogtak a vérszínű ragacsban.

az újságok sosem írták meg, de az emberek azt beszélték, hogy egy nyugalmazott csendőrőrmester volt a célpont.

most is az utolsó órában megy a postahivatalba. régen szerette nézni a kézbesítő kisasszonyokat és fiatalembereket, akik ilyenkor ellepték a postát a cégeik feladni való leveleivel, csomagjaival, pénzküldeményeivel. néha belenyúlt az asztalok mélyedéseiben lévő tintatartókba, az ujja kék lett, és a nadrágja is, amibe aztán beletörölte. tudta, hogy megszidja a mama, legtöbbször ellene is állt a kísértésnek, de néha nem akart.

már nem nézi a kisasszonyokat és fiatalembereket. nem néz semmit. a postát átalakították, egy készüléken meg kell keresni, milyen típusú dolga van az embernek, aztán megnyomni az ennek megfelelő gombot, és akkor kap egy sorszámot, és azt a számot valamikor kiírják egy táblára az ügyintéző kisasszony számával együtt, és utána oda lehet menni hozzá, intézni, amit kell.
van, hogy megnyomja az egyik gombot, a gép kiad egy számot, letépi, a zsebébe gyűri, és áll a posta közepén. vagy nem kér számot, csak áll. tekintete a földön, a cipője orrhegye után következő első kocka széléhez tapad. nem néz fel. áll és mered. áll és kiveszi a zsebéből a selyempapírba csomagolt csekkeket, a bal kezébe fogja. mikor a számkijelző tábla egyet muzsikál, átrakja a másik kezébe. majd vissza, és újból, és megint, egy ideig. aztán kicsit megnyitja a csomagolást, belenéz, visszacsomagolja, óvatosan a zsebébe teszi. máris a zsebéhez kap, tapintja ott van-e a csekkcsomag. ott van. ahogy a tenyerét elemeli, megijed, hogy tényleg meg van-e, ezért megint odakap. aztán kiveszi, kinyitja, belenéz, visszacsomagolja. egyik kezéből a másikba teszi.
mikor elfogytak az ügyfelek, a biztonsági őr egy kisasszonyhoz viszi. fizet, elrak, elindul haza.
már a lépcsőházban kiabál, megjöttem a postáról, mama!
ül a szobában a háromfiókos szekrény mellett a puffon. szeret itt ülni és nézegetni a bélyegét. tudja, hogy van, akinek több bélyege van, neki ez az egy. nem érti, másnak miért kell több. egy is elég. a bélyeg zöld, mint a puff huzata. azért is szeret itt ülni, mert olyan, mintha a puff a bélyeg folytatása lenne. néha arrébb is húzódik, helyet hagyva a puffon, hátha mellé ül ő is.

málnási macskái II.

2010-10-16T00:05:00.002+02:00

jose maria padilla nyugállományú csendőr őrmester a pisztolyát tisztogatta. a csövön át, fél szemmel, a falon lógó cicás nyomatot nézte. egy hétvégi ócskapiacon vette, igazából persze nem tetszett neki, de kirakta, a hazacipelt nők szerették a képet. sokáig csak egy cicás kép volt, aztán azt is megtudta, hogy valami macska raffaellnek nevezett ember festette, aki arról volt nevezetes, hogy tök hülye volt, csak macskákat tudott festeni. aztán a nők elmaradtak, az idióta képét viszont fent hagyta a falon.

a fegyvert lerakta, belelapozott a dossziéba, elővette a macskás levelet. már olvasta, de most újra eszébe jutott. nem tudott rájönni, hogy ki írhatta, csak abban volt biztos, hogy a macskarobbantók közül valamelyik.

Tücsök, a nősténymacskám a parasztok elmondása szerint 13 éves lehetett, mikor hozzám került. Félvad volt, a környező szőlőkben élte le az addigi életét.
Négy éve történt, hogy elkezdett a ház körül csellengeni, feljött a lépcsőkön, öntöttem neki tejet, megitta, maradt egy kicsit, aztán egyre tovább maradt, végül nem ment el többet. Maradt, és három alkalommal lefialt. Volt év, hogy az egyik korábbi elléséből megtartott lányával egy időben szültek, és közösen, felváltva szoptatták a két almot. Nem volt szép macska, a környezethez idomuló vadnyúlszínű bundát viselt, ami inkább durva volt, mint selymes. Barátságos sem volt. Tiszteletben tartottam területi integritását, nem tartottam fontosnak, hogy hízelegjen, doromboljon, és hogy meg tudjam simogatni, ezért hagytam és figyeltem, arra voltam kíváncsi, hogy egy ilyen öreg, elvadult állat mikor enged közel magához, és hogy ez miként fog megtörténni. Az első két évben az egyméteres távolságot mindig megtartotta, sosem engedett közelebb magához, és ezt tiszteletben tartottam. Azt viszont észrevettem, hogy rettenetesen értelmes macska. Kiváló anya volt, okos praktikákra tanította a kicsinyeit, főleg túlélésre, vadászatra a vadonban. Voltak napok, hogy a kert végében kezdődő erdőmbe egyenként vezette ki az éppen soros kölykei közül az egyiket, vagy az egyetlent, és volt úgy, hogy estig egyedül kellett kinn lennie annak kicsinek. Így szoktatta a vadonhoz, az önálló élethez.
Tudtam, hogy Tücsök nagyon öreg már, és titkon azt kívántam, jó lenne, ha szülne egy kandúrt utódnak. Eddig kivétel nélkül nőstényeket fialt, először hármat, majd az utolsó két alkalommal egyet-egyet. A harmadik évben meglepődve vettem észre, hogy milyen barátságos lett, elkezdett mindenféle tetemeket a küszöbömhöz hordani, hol pockot, hol hörcsögöt, időnként gyíkot is, és oda jött hozzám, hagyta magát megsimogatni és dorombolt is. Egyik nap észrevettem, hogy szeretne valamit mutatni. Elkezdtem követni és felcsapott farokkal elvitt a romos intézőházhoz, ahol előző évben is az egyetlen megtartott kicsinyét nevelte. Odavezetett egy kis fehér cirmos kandúrhoz. Ez volt élete utolsó kölyke. Többé nem lett vemhes.
Az idén tavasszal észrevettem egy furcsa daganatot a lábán, ami elég gyorsan kezdett növekedni. Tücsök hétről-hétre letörtebb és összeesettebb lett, mindenki azt mondta, hívassam az állatorvost és elaltassam el. Csak annyit gondoltam magamban, hogy nem szabad elaltatni, anyámat sem altattam el, mikor csontrákos volt.
Ahogy teltek a hetek egyre gyengébb lett. Voltak napok, mikor enni és menni is alig bírt már, és ha a tejet a kis edényébe mellé tettem, az is csoda volt, ha belenyalt egy kicsit.
Két hónapja történt, hogy éves szokásomhoz híven nagymeditációt tartottam reggelből éjbe nyúlóan, kis energiafröccs a fizikai blokkok alaposabb áttöréséhez, egyfajta sámánmisztikus, gyógyító utazás, önvizsgálattal összekötve. Este egekig emelkedett energiaszinten, miután áttörtem az egóm falait, szíven ütött az érzés, hogy mi lehet a macskámmal. Hátramentem az intézőházba, ahol tücsök a végnapjait, nagyapám, a herceg, foteljében fekve töltötte, én odaléptem, rám nézett megtört szemeivel, olyan fájdalom járta át egész lényemet, olyan nyitott lettem, olyan mélyen átéreztem ennek az állatnak a szenvedését, aki csont és bőr volt már, csak egy fej, szinte semmi test, hogy azt hittem elájulok a rám szakadó tisztaságtól, transzcendens döbbenettől. Elkezdtem simogatni és erősen azt kívántam, bárcsak megszabadíthatnám szenvedéseitől, ettől az elhúzódó gyötrelmes állapotától. Nem tudom mennyi időt töltöttem így el vele, talán csak húsz percet, tán többet. Aztán visszamentem a házba. Pár pillanat múlva összeomolva zokogtam, szembesülve azzal a sok gonoszsággal, amiket a macskákkal szemben elkövettem.
Másnap meglepődve vettem észre, hogy a macska az ajtó előtt ül, és kicsit később, hogy tud járni, sőt egyre jobban kezdte magát érezni, jött és ment, mint régen, rendesen elkezdett enni, és szemlátomást lappadni kezdett a daganat is a lábán. Senkinek nem beszéltem az esetről, de volt egy bizonytalan érzés bennem. Nem tudtam eldönteni, hogy most mit tettem. Meghosszabbítottam ennek a macskának a szenvedéseit, vagy valóban segítettem neki és esetleg meg fog gyógyulni?
Azt gondoltam, hogy ez egy tizenhét éves macska, és itt kinn a birtokon, a szőlők között, télen és nyáron a vadonban, az a tizenhét év igazán matuzsálemi kornak számít.
Aztán két-három hétig jobban volt, majd ismét egyre rosszabbul, végül a daganat a lában már tyúktojásnagyságú lett. Már semmit nem evett.
Egy hete eltűnt, sehol sem találtam, nem jött haza többet.
Hová mennek a macskák meghalni?

hova mennének baszki, hova, ha felrobbantod őket? nevetve az asztalra dobja a levelet.

a büdös imi

2010-09-18T11:54:00.007+02:00

nyáron lejártunk a folyóra. többnyire négyen, de időnként hozzánk csapódott az imi. így hívták, az apja egy magyar anarchista volt, aki légnyomást kapott és szerelembe esett az imi anyjával, így itt maradt nekünk, a hozzá hülyült asszonnyal, a három gyerekével. a város szélén, cigányok közt laktak, szegénységben és rémületben. időnként a csendőrök rájuk rúgták az ajtót, rémisztgették a félkegyelmű apát. ritkán meg is pofozták, de komolyabban sosem bántották, ártalmatlan volt. az egy ágyban alvó három gyerek a félelemtől időnként oldalba hugyozta egymást. az anyjuk nem sűrűn mosdatta meg őket, szaguk volt. az imit úgy is hívtuk, a büdös imi. később az apáról kiderült, hogy még a háborúban megölt néhány papot, az egyiken be akarta bizonyítani, hogy kivitelezhető az a budapesti, az ő idejében divatos mondás, hogy kiütlek a cipődből. a pap, szerencsétlenségére, magas szárú, fűzős cipőt viselt, így előbb lehetett agyonverni, mint kiütni a cipőjéből. az apát egy reggel a csendőrök bedobták egy autóba és elvitték. soha, senki nem tudott meg róla többet. később valaki azt terjesztette, hogy a város határában agyonlőtték, elásták.

a folyóba benyúló félsziget öblében ugráltunk az uszadékfákon, rájuk ültünk, kieveztünk kézzel a nyílt vízre, kiabáltunk, megpróbáltunk megállni a talpunk alatt mindig elforgó rönkökön, vagy csak hasra feküdtünk rajtuk és süttettük a hátunkat a nappal. aztán, ha az imi is lejött, akkor kezdődött a mutatvány. az egyes gyengeelméjűekre jellemzően korán érő, nálunk kicsit öregebb imi, már szőrös volt, húgy és kanszagú, merevedése ejakulációval teljes. néhány pesetáért be is mutatta ezt a tudományát, ami nem volt különösebben lenyűgöző, hisz láttunk már csődört és bikát, és alattuk a nőstényeiket, de tudtuk, hogy a szemközti part feletti házuk teraszáról, állványos távcsővel figyeli minden mozdulatunkat az ezredes lánya.

fehér ruhában, fehér kalapban, fehér selyem cipőben állt a terasz korlátjánál, és távcsövön át, iszonyú közelségből nézte, mit művel az imi. minket ez töltött el izgalommal, nem a gyengeelméjű bimbózó férfiereje. az ezredes kisasszony nedves bugyija, az igen. az megért néhány pesetát.

azon a napon az imi már túl volt az attrakcióján - bár az ezredes kisasszony csak később állt ki a teraszra -, és megint a rönkökön hülyéskedtünk. beeveztük a rönköket a kikötőbe, amit a kisebb hajók, vagy talán inkább bárkák, uszályaik, és a csónakok vegyesen használtak, és ahonnan a néhány folyami halász is kiment hajnalban.

a hajó nagyon hirtelen siklott közénk, az egy szem matróz nem látott minket, már a kötelet hajította a partra, a motor le volt állítva, csak siklott a hajó. egyenesen neki a rönknek, amiről az előbb ugrott le az imi, és most húzta maga után, mert egy másik rönkhöz akarta volna kapcsolni. furcsa reccsenéssel nyílt szét a koponyája. vért is alig láttunk. a ferdén vágott rönkök mindig alulra fordulnak a szélesebbik felükkel a vízben, így a vágásfelületek összecsapódva éles késként vágták le az imi fejét, majd törték össze, egyetlen pillanat alatt. a hullámokon bucskázott az imi feje, mint egy négyszirmú tündérrózsa, közepén a selymes, rózsaszín fényű agyvelővel. táncolt, billegett, aztán egy nagy hal sötét árnyékát láttuk fordulni, és az imi széttört koponyája eltűnt a vízben. a testét a malomnál fogták ki.

az ezredes lánya egy vajkéssel vagdosta darabokra az asztalra felugrált szöcskéket. közben egy meyerbeer dalt dúdolgatott homályos tekintettel, unottan.

hazafelé menet még beszóltunk az abades téri csirkesütőnek, akinek a kirakatában egy, a portál felőli oldalán vashálóval borított, parázzsal teli vasszekrény előtt forogva sültek a csirkék, hogy már ne várja az imit, mert az többet nem viszi haza a sütés közben leesett szárnyakat, égettebb részeket, maradékokat. és hogy nagy szerencséje van, mert már akartuk jelenteni, hogy eteti azokat a komcsikat.

az irodai szolgák, cselédlányok, szerkesztőségi ide szaladj, oda fuss fiúk, közönyös arccal vitték gazdáiknak a papírba csomagolt sült csirkéket.

nyári szünet

2010-07-03T15:24:00.005+02:00

látta, málnási? mit? az odescalchi saiblingot árul a templom előtt.

a stadionban ül, füléhez nyomja a szokol rádiót. körkapcsolás bajnoki labdarúgó mérkőzésekről. a molnár dani. a rádióra befőttes gumival vannak felerősítve a perion zsebtelepek. a csapat az austria wiennel játszik. nyilasi is pályán van.

kur-va anyád! kur-va anyád! a lelátó. de ez már egy másik mérkőzés. a nyilasit salzburgban látta.

bámulnak a víznyelőbe. mesterkurzusra érkezett japánok állnak mellettük. kezükben hegedűtok.

a kórház. csak úgy, valami gyógyszerért, ismerős orvos. a folyosóra kihallatszik egy haldokló hörgése. a jellegzetes halállégzés. megáll egy pillanatra. a fehérre festett vas éjjeliszekrényen egy rádió bőrtokban. az ágyon, mária. megvonja a vállát, tovább megy. egy másik folyosón, egy másik lépcsőházban távozik. a dérynéig sétál, ott iszik egy sört.

a szerző belelépett a scholl szandáljába, valaha sötétkék volt, most portól szürke és öreg, rövidnadrágot húzott, belebújt az ollóval cakkos szélűre vágott, pólóból atléta jellegű trikóvá szabott pamut rongyba, fejébe nyomta sóvirágos, töredezett szalmakalapját és beült az autóba. a hátsó ülésre rakta a narancssárga avonos fülesszatyrot, amiben a laptopja volt. az új városrészben leparkolt. besétált a halpiacra, megnézte mi az ára az oszlitynak, orádának, a lignjének. az albánnál vett bureket és joghurtot, aztán beült a kávézóba, kért egy macchiatót, vizet. kinyitotta a gépet és írni kezdte:

branko bácsi hajózott, saját kereskedelmi hajója volt… az első posztot. úgy egy éve.

most szünetet kér. nyárit. aztán visszajön. ha valami kikívánkozik, azért leírja, de nem erőlteti.

hölgyeim és uraim, nyári szünet.

naplólapok a málnási dossziéból...zum goldbroiler

2010-06-26T18:19:00.004+02:00

az őrmester felébred a rövid álomból, a mellére ejtett dossziéból kiveszi a képhez tartozó lapot is, olvassa.

zum goldbroiler. a sülő csirke szaga. utcára is árulták, sorban álltak érte az emberek. az ndk emberek szerették a grillcsirkét. valódi csemegének tartották. akár egy órát is álltak érte sorban. türelemmel. mint mindenhol.

érdekes, rögtön megjegyeztem ezt a helyet. pedig nem volt sejtésem, hogy később milyen sokat járok majd erre. a kanzowstrasse és a prenzlauer allee sarka. a közeli s-bahn megálló. ez már később volt. az meg még később, hogy a wichert strasse-i parkolóban a behorpasztott sörösdobozból készült alkalmi pipával szívtuk az előző nap amsterdamban vett cuccot. aztán hamarosan ők is mehettek cuccot venni.

most még az első vizit a környéken. rostockba menet berlinben megállva. valahol lichtenbergben laktak a srácok, régi ház, falépcsők és korlátok, a félemeleti lépcsőfordulóban a wc. húsz év körüliek, saját lakással. a szülők kimentek a lakótelepekre, kényelmesebb, modernebb volt. a fiatalok meg belakták a régi városrészeket. már nem tudom, hogy keveredtem lichtenbergből prenzlauer bergbe.

születésnapi buli. magas vékony lány ül a zongoránál. kuplékat játszik, énekel. a berlini kabarék világa az ndk fővárosában. másnap délután, mikor elköszönök, mert megyek tovább, indul a vonatom, csak nyöszörög a vállamon, málnási, málnási. nincs jól. ő is megfeküdt az ajándékaimtól. parkán még otthonról, és whisky az alexről, a valutás boltból. az ünneplő társaság kifordult magából. összehugyozták a fiúk a közös wc padlóját, a kukákat a belső udvaron, kiabáltak, hülyeségeket beszéltek, volt aki a lépcsőn feküdt és csukott szemmel rémálmodott. aztán a rendőrség szokatlan udvariassággal rendet tett. másnap, mindenki hálásan szorongatta a kezem.

rostockban is sorállás. goldbroiler. ha elfogyott, és már csak máj maradt, a sor feloszlott. én akkor mentem oda. röhögtem a hülye németeken. nem eszik a májat, marhák. a máj kellemesen halízű volt. persze a csirke is. halliszttel etették a gyárban a csirkéket. a máj persze erősebben volt halízű. mint a tőkehalmáj. vettem egy sört hozzá.

a goldbroiler a kanzowstrasse-n. hogy került hozzám ez a kép?

largo de são domingos

2010-06-19T13:48:00.006+02:00

itt volt az előbb egy ember. közvetlenül a néger után. azt mondja nekem, szereti maga a négereket? uram, ne haragudjon, énnekem meg kell élnem, nem mérlegelhetem a vendégeimet ilyen módon. tudja, engem megőrjítenek. egyszer, pamplonában…, és itt elhallgatott, valamit majdnem elmesélt, amit nem akart, és azt mondja helyette, némán nézem a világbajnokságot a hotelszobámban. idegesít ez az iszonyú, infernális zümmögés. a démonok alattvalói tisztelegnek így a démonnak. a halál démonának. biztos maga is olvasta a legyek urát. biztos hallotta is közben ezt a kibírhatatlan zümmögést, ahogy a döglegyek őrjöngve zsonganak az áldozati állat körül. ez a pokol egyik hangja, tudja? mondja, uram, erre mit válaszolhattam volna?

padilla őrmester a hotelszobában ül, sült szardíniát eszik, lenémítva nézi a meccset. nem is nézi. mered a semmibe /ez szokása/, meg van döbbenve. majdnem összefutottam málnásival.

elő is veszi a dossziét. kiesik egy kép belőle. nézegeti, megfordítja, a kép hátuljára zöld tollal az van írva: zum goldbroiler kanzowstrasse. visszafordítja, nézi, semmi különös, egy étterem. leteszi a képet . elszunyókál.

pessoa

2010-06-11T23:13:00.003+02:00

láttam a magyar nővel. aki aztán meghalt. beszélgettek, sokat ittak. pessoa. pessoa.

túl van mikoron, miérten,
eltűnt túl az eltűnésen...

hullámzik az ismeretlen:
mozdulatlan, meg se rezzen...

csordultig telt hiány - soha
el nem felejti, hogy nincsen...

a világ az ő lábnyoma...
az ő árnyéka az Isten…

fejből tudom még néhány versét

azt mondta a nőnek: félek a szövegeimtől.

meleg van. más, ahogy vénül, egyre jobban elviseli.

félálom.

salzburgban a piacon meredünk málnásival a víznyelőbe. zuhog minden.

apa kertje. apró szemű meggy. ginjinha.

két nő a hotelban. hányásban fekszenek az ágyukon, térdig összeszarva. egy napot biztos agonizáltak, ahogy az orvos mondta. arzén trioxid.

málnási a tengerparton verset karcol a homokba.

naplólapok a málnási dossziéból...halak

2010-05-29T09:51:00.003+02:00

jose maria padilla nyugállományú csendőrőrmester feláll a fotelből, megfordítja a lemezt. aztán leállítja a lemezjátszót, rájön, hogy megtelt a feje zenével, mégsem hallgatja meg a másik oldalt.

ledől az ágyra, olvasni próbál, de giulietta masinán jár az esze. tegnap látta a cabiria éjszakáit egy régi filmeket játszó moziban. a felénél kijött a vetítésről. megdöbbent. mikor régen látta, nagyon tetszett neki, és el volt hűlve, milyen nagyszerű színésznő ez a masina. most meg azt látja, hogy egy gyermekded filmben hülye pofákat vág a nő. és nagyon rossz. és amatőr. nem akart azon gondolkodni, hogy mos akkor ő öregedett vagy a film ennyire múlékony anyag. inkább átadta magát az intellektuális levertségnek.

próbálkozik, de nem tud olvasni, lehunyja a szemét, elbóbiskol.

hamar felriad, eszébe jut egy cetli a málnási dossziéból, előkeresi, olvassa.

a szomszéd cellában a fényképész van. azt mesélik, hogy az anarchisták kiszúrták miatta barcelonában egy ember szemét, hogy ez fotózhassa. az a kép még csak meg sem jelent, sehol.

a patkányok egymás hátára állva próbálják elérni a gerendára akasztott kenyeret. körben állnak a cella falához lapulva. mikor juan lelövi azt, amelyik már majdnem eléri a kenyeret, akkor új patkány ugrik elő, egy pillanat alatt átrendeződik a felépítmény, aztán juan megint lő, a patkány a csúcsról legurul, a többiek félrehúzzák, közben a vérző sebbe kortyolnak. fegyelmezetten várják a következő lövést. juan filozófiát hallgatott, mielőtt meg szeretett volna halni a köztársaságért.

juan ellép a patkánycirkuszos cella elől. megáll egy másik előtt. a rácson át lelövi a fiút. a fiú, észre sem veszi, hogy meghalt. a sebei elmérgesedtek, magas lázban álmodik. ebben a káprázatban éri a golyó. a plaza mercadón áll, fél kézzel egy oszlopnak támaszkodik. sört iszik, közben inezre mosolyog.. beborul az ég, nem látja a lányt, csak a nyárson forgó szopósmalacokat.

lassan húzom az ujjam az olajlábazat feletti csíkon, két emeleten át.

padilla feláll, elindítja a lemezjátszót. hegedű. halak.

málnási levele máriának

2010-05-22T13:55:00.004+02:00

mária!

nincs igazad.

miért nyúltam a szoknyád alá abban a presszóban, ahelyett, hogy csak a szemem futtattam volna végig a combodon? azért, mert a férjed az, aki a szemét futtatja egy nőn, és azt hiszi, hogy mindig, minden helyzetben megelégedtek ezzel. és nem tudja, hogy néha a démonotok kerekedik felül és nem gyengédségre, visszafogott, tiszteletteljes közeledésre vágytok, hanem állatias leplezetlenségre, macskavinnyogású kéjre. szerinted nem éreztem, hogy szinte felhúzod magad a kezemre, abban a presszóban? szerinted nem éreztem már a villamos végében, mielőtt odaléptem hozzád, az éjszakai vágybűneidet? nem tudtam, hogy nem én kellek neked, málnási, és nem is egy tisztes udvarló, és nem egy kis izgalom, aminek úgyis a reggeli szürkearcú rántottazabálás a vége? neked pont ez kellett, és pont így. és pont olyan megalázó zárójelenettel, ahogy elküldtelek, emlékeztetve arra, hogy a beteg gyereknek indultál gyógyszerért. azt hiszed, nem tudom, hogy ennek a jelenetnek az emléke izgat fel még mindig? fogod? érzed a bűngigászt? a gyerekkel szembeni bűnöd izgat. csak azért írom ezeket, hogy tudd, elfogadd, én csak valami varázstükör általi megvalósulása voltam annak, ami benned működött. így nem várhatsz tőlem semmit. te teremtettél, de csak egyszeri volt az alkalom. ha mégsem, akkor egy utad lehet. otthagyni a férjed, a gyereked, és a legrosszabb énednek élni. a démonodat szolgálni. ezt nem akarod, gondolom, ez a bűn útja.

ne akarj tőlem semmit. én nem létezem. te teremtettél, akkor, mikor kiolvastam belőled a vágyadat. a vágyadat kiélted, egy jó időre el leszel nélküle. nélkülem is. tőlem nem várhatsz semmit. érzelmeim nincsenek nőknek tartogatva. végrehajtom, amit vágynak. közben meg nem érdekeltek. csak a látvány. a saját kéjem. a nő személyisége, érzelmei, tisztességes vágyai, szeretetigénye, és egyéb hülyeségei nincsenek számomra.

felejts el, mária.

ps.: persze, ha megint malackodhatnék vagy, és ezt képes is vagy maradéktalanul bevallani magadnak és nekem, de csakis akkor, hívjál fel!

és küldök egy képet. tavaszi encián. ilyentájt virágzik az alpokban. gondolj enciánra.

málnási

málnási szerelmes

2010-05-15T10:07:00.002+02:00

belehajolt a hajamba és azt mondta, érzi rajta a tojás alá pirított szalonna szagát. és azt kérdezte, minden reggel rántottát sütsz a férjednek? és azt, hogy ugye legalább tíz éve nem lépett hozzád férfi, sem utcán, sem villamoson? azt is mondta, hogy a villamos végéből érezte a bőröm illatát, és azt, hogy szálljunk le és igyunk egy kávét. mikor a presszóban ültünk, és a térdemet fogta, akkor azt mondta, úgy remeg a combod, mint egy haldokló lónak. és felnyúlt a szoknyám alá.

mária, málnási ágyán fekszik, meg szeretne halni. és közben azon töri a fejét, hogy hogyan fogja felhívni holnap málnásit. vagy még ma délután. megsemmisült. ilyen szégyent még nem érzett. bele lehetne halni. érzi, hogy képes lenne meghalni, de nem tudja megtenni. az előbb még ordított, vonaglott, sikított, haláltusát vívott. robbanásszimfónia néhány hullámba sűrítve. kéjkantáta. soha ilyet. elképzelni sem tudta. málnási gumikesztyűben. mint egy állatorvos a tehénnel. a lába között most is ott a gumikesztyű.

a szobában egy nedves rongyokkal letakart agyagszobor. iszonyú szagot áraszt. csak most érzi meg. felkel. szédeleg. kimegy az előszobába. a fürdőt keresi.

málnási beáll mellé a zuhanyfülkébe, mária megsimogatja. málnási leveszi magáról az asszony kezét. elég volt. öltözzél! azt mondtad, a gyógyszertárba indultál. meg hogy otthon fekszik betegen a gyerek.

menjél!

mária nem száll villamosra, képtelen lenne emberek közé vegyülni, hozzájuk érni. gyalog megy, kezében a recepttel. nem tud sírni sem.

töredék a málnási dossziéból

2010-05-08T20:45:00.003+02:00

első asszony: repülj, magzatom, repülj!

második asszony: a kertben ülnek, a hölgy kéri, a lány töltsön még teát. kitölti. a csészében elül a hullámzás. a tea tükrében nézi az elszálló farman-doppeldeckert. megretten a szíve, a csésze a földre hull.

harmadik asszony: enst johannes berger, kurt max georg junghanns

kórus: chemnitzből, berlinbe repül a két hős. bajtársak tapsolnak, éljeneznek, pezsgőt nyitnak. részegek. a hősök mélybe buknak. villám és eső. eső áztatja a halottakat. a víz junghanns nyitott szemébe csorog. sárral keverednek berger tagjai.

újságcikk:

Katonatisztek szerencsétlensége

Két bátor német katonatiszt életével lakolt azért a vállalkozásáért, hogy Freibergből Drezdába akart jutni repülőgépen. Junghans és Berger hadnagy, illetőleg főhadnagy már ismételten repültek az Albatrosz kettős fedelű gépen, a repülés egész simán ment, természetes azonban, hogy a veszedelem épp akkor jelentkezett, a mikor legkevésbé számítottak rá. Freibergben szállottak fel és bajtársaik lelkes tapsai között emelkedtek a levegőbe. Már jó messzire jutottak el, mikor eddig kiderítetlen véletlen folytán a repülőgép elveszítette az egyensúlyát és mintegy négyszáz méternyi magasságban többször megfordult a levegőben, majd zuhanni kezdett. E közben Berger főhadnagy kibukott az ülésből és oly gyorsan zuhant le, hogy teste a földhöz való ütődés alkalmával mély gödröt vájt ki. Junghans a gép alatt lelte halálát.

1912.október

negyedik asszony: erich, hozza a rúzsomat, siessen, hozza!

"nem messze van ide maksa, két pinából lesz egy sapka"

2010-05-02T09:55:00.017+02:00

a közismert és népszerű szerző, grift, a május elsejét maksa mellett, óriáspince-tetőn töltötte. a címben idézett mondást, mely egy nemrégen eltávozott öreg színész ajkát hagyta el néha-néha, is a tegnap mondták neki. grift neteződött, fotózott ezt-azt. s látott különféle ételeket, úgymint miccs, -azt sajnálta, hogy a másik székely nemzeti étel, a pizza nem volt képviselve a sokadalomban- meg töltött káposzta, meg román csobán készítmények, sajtok, fele disznó, fele birka kolbászok, meg mamaliga, s ilyenek. aztán látott kicsi székelyeket a teaültetvényen, s köveket feliratokkal, s építményt, s erősen rugódó ló gazdája ellen rohamozó rendőröket, s miccsér álló zsandárokat. meg a kosárfonó bácsikát. elégedett volt, barátokkal találkozott, csíki sört, s szekszárdi bort ivott.

gospodina

2010-04-30T08:00:00.015+02:00

a közismert szerző, grift, belépett a gospodinába. délután volt, három óra tájéka, csak egy ember ült bent. grift megkérdezte tőle, milyen a miccs? jó, mondta az idős úr, jó nagy. mint a tököm. ez nagyszerű, felelte grift, tovább ment és leült. étlapot kért, s kapott.

pacallevest rendelt, csülköt, ami paszulylevesben főtt és miccset.

szemét vastag kocsonyaréteg fedte, a keze kissé remegett, másnapos volt. talán éppen ezért, de kért egy deci unikumot, amit egyébként gyűlölt, de a helyhez és a helyzethez illett.

elment egy olvasó

2010-04-23T18:54:00.004+02:00

látod milyen furcsák az események?

zichy ödönről akartam írni, meg a lincselésre mindig hajlamos tömegről, és arról, hogy görgey kimenti őt a vérgőzös nép kezéből, hogy aztán méltó módon fellógassa. elkezdtem keresgélni a neten a témában, és szomorúan láttam, hogy egy blogger megelőzött már februárban, azon a napon mikor mi utoljára váltottunk levelet.

így, bosszankodva letettem a zichyről, és itt álltam lefagyva, téma nélkül, az olvasók meg várják a holnapi szöveget.

és jött a hír. hát baszki, kihúztál a szarból. nem kell kiagyalnom valami történetet. ki lett agyalva egy másik. meghaltál.

most biztos jól kinevetnél, épp, hogy eléri az állandó olvasóim száma a húszat, már megint csak tizenkilenc van.

tudom, hogy nem olvasod, most mély sötét semmi van, aztán az út.

rövid legyen, segítővel, jó születéssel!

napalmtűz a gellért-hegyen

2010-04-17T12:35:00.001+02:00

egy kerthelyiségben ült, valahol a nymphenburger strasse és egy arra merőleges mellékutca kereszteződésében. korán érkezett, egyedül csak ő volt a kerthelyiségben. nézte a pincéreket. még pakoltak, beszélgettek, elszívták az első cigarettájukat, frissen sült borjúmájat ettek és ittak hozzá egy pohár sört. az egyik ránézett és már-már felállt, hogy odamenjen hozzá, felvegye a rendelést, de ő intett, hogy nyugalom, ráér, fejezze be a reggelit. a pincér elértette, vissza is ült, és evett tovább. málnási, chesterton típusú bőrtáskájából kivette a cigarettáját, a napszemüvegét. szerette ezt az angolosan régivágású táskát, szép volt. belsejét benáreszi selyem borította. rágyújtott, feltette a szemüvegét, bántotta a reggeli fény, szemét is lehunyta. a sötétben kiélesedett a hallása. a kerthelyiséget a kerékpárúttól elválasztó sövényen át jól hallotta a biciklik surrogását. hallotta, ahogy a kerekek sorban pukkasztják el a hajnali esőáztatta fűből az útra menekült csigákat. tisztán lehetett hallani a kerekek futásán, hogy valaki kerülgeti-e őket, vagy csak hajt, nem törődve a csigákkal, vagy éppen azért kanyarog, hogy minél több jószágon hajtson keresztül. kíváncsi lett, kinyitotta a szemét, és elkezdte figyelni a sövény ragacsosan frisszöld levelein át, hogy kik azok, akik direkt keresik a pukkanó halálparádét, a könnyed reggeli szórakozást. tízből nyolc nő volt. érdekes a német nők viszonya a halálhoz, gondolta, aztán újból lehunyta a szemét.

schwager bácsira gondolt. egészen elevenen látta az arcát, a nevető szájból kiálló, kátránytól sárgult fogakat, nagy vitorlaorrát. a házuk környékén dolgoztak pár hónapot, talán csöveket fektettek, vagy valami vasalatot csináltak a csatornákba, ez már nem ugrott be. schwager bácsi tanította meg hegeszteni. mire a brigád továbbállt, a kis málnási profi varratokat készített ívhegesztővel. talán meghatotta az öreget a kitartó és szenvedélyes kíváncsiság, ami órákig ott tartotta a gyereket, hogy nézze a hegesztést. persze hajnali szemészet lett a vége, súlyos kötőhártya-gyulladással. hát igen, a mesterek. szenvedéssel kell bizonyítani a tanítás kiérdemeltségét. a hegesztéstudomány milarepája. málnási csukott szemmel mosolyog, már azt látja, mikor az öreg a hegesztőpisztollyal megsütött óriási sonka szeletet leteszi, és bőrkötényes ölébe veszi a steinbacher kutyáját, és megpróbálja kiverni a kutya farkát. a brigád sört köpve röhög. a szemérmetlen pózban hanyatt fekvő tacskó hülyén néz.

csikorog a kavics, kinyitja a szemét, a pincér az, hozza a reggelijét. leteszi málnási elé a búzasört, a fehérkolbászt és a perecet. csodálkozik kicsit, hiszen még nem is rendelt semmit, de nem mutatja. megköszöni, fizet, beleiszik a sörbe, harap egy falatot a perecből. felnéz az égre a sövény fölött. sok a fény. behunyja a szemét, a gellért-hegyet látja. kinyitja, a müncheni eget. lecsukja, a gellért-hegyet. a citadella lángokban áll. repülőtámadás. talán napalm.

mára csak egy kép

2010-04-10T06:34:00.002+02:00

húsvét, szabadulás

2010-04-03T09:50:00.001+02:00

teiresziász szokása szerint a kocsma bejárata mellett egy széken ül. a nap langyosságába fordítja az arcát, horpadt szemhéja alól szivárog a könny. a szemeken átfutó forradás feszesen fénylik. lövészárkok kihányt földje. de nem, nem háborús a sérülés.

akkor még martínusnak hívták és ezermeseter volt. a gyerekek dzsepettónak szólították, ha egyáltalán megszólítoták. martínus, a bérház pincéjében készített gyönyörű motorcsónakokat fából. szinte titokban, ki tudja kiknek. egyszer, talán a lakk oldószeréből szívott be sokat vagy a fröccsök ártottak meg, de mikor felnézett a munkából, egy meztelen nő állt előtte. megijedt, elvétett egy mozdulatot, a fűrész felugrott, az arcába vágódott. keresztbe vágta az orrnyergét és a szemeit.

most ott ül, hallgatja a madarakat. felette a felirat, 132. sz. felszabadulás italbolt. persze csak dúlásnak hívja mindenki.

kuvasz lép ki a kocsmából, a volt válogatott könnyűsúlyú bokszoló rutinból kérdi, na mondjad, jóskám, mennyi van még a komcsiknak?

teiresziász, a szokásos kérdésre mindig más választ ad. ha naponta tízszer kérdezik, akkor naponta tízszer más a válasz. hol tíz órát, hol száz évet jósol. ha emiatt felelősségre vonják, azt mondja, nem tudhatják ezt a madarak. mást meg nem is tud megjósolni. persze ezért, és erre tartják. bármit is válaszol, bármilyen időpontot is jelöl meg, jó érzés hallani, hogy egyszer vége lesz.

kuvasz népszerű ember a városban. ha nem látják is, felismerik. a mozi sötétjében, mikor megszólal együgyűen, hangosan, ahogy szokott, ha például a filmben egy lelőtt ember leszakítja estében a függönyt, és kuvasz meglepetten felkiált, hogy akurvaanyját ez még be is takarózik, biztos van valaki a nézőtéren, aki visszakiált, itt vagy kuvasz, nagy vagy kuvasz, a mozi meg dől a röhögéstől.

teiresziász most izgatott, pedig sosem szokott. ő is csak játéknak tekinti ezt az egészet. de most nem, szinte felsikít, nincs már tíz napjuk, nincs már tíz napjuk!

nagydarab, pacalarcú ember néz ki az ajtón, az arca könnyben úszik. öt éve nem volt a városban, hatóságilag kitiltották. gyerekét kis kövér legényként látta utoljára, és most odalépett hozzá egy kétméteres állat és azt mondta neki, hogy szia apa. ő meg elbőgte magát és csak annyit tudott nyöszörögni, hogy te nem az én kis ducikám vagy, aztán ugatva zokogott, és csak ezt ismételgette, még akkor is mikor a fiú már rég lelépett, te nem az én kis ducikám vagy, te nem az én kis ducikám vagy.

rákiált a vakra, most már kussoljál bazmeg, ettől meg lehet veszni, elég! kiugrik a kocsmaajtón, a földhöz vágott pirostojásokat tapossa őrjöngve, és ordít, fel! támadás! fel! támadás! a kocsma közönsége kitódul az utcára, először röhögnek, aztán visszaszaladnak, gyorsan megisszák a sörüket, felhajtják a keverteket, végül eliszkolnak mielőtt kijönne a rendőr. a rendőrök nem szeretik, ha egy refes balhézik.

csak teiresziász sikoltozza tovább, hogy kevesebb mint tíz nap, kevesebb mint tíz nap, és a pacal arcú a magáét, messzehangzón, öblösen, fel! támadás! fel! támadás!

naplólapok a málnási dossziéból...a zuhanók

2010-03-27T14:18:00.003+01:00

jose maria padilla nyugállományú csendőrőrmester elégedetten nyújtózkodott a foteljében, pihent volt, nyugodt, nyaralásból jött meg tegnap. orbaiszéken, szörcsén töltött egy hetet. többször berúgott a helyi adria büfében, de sosem volt rosszul másnap. reggelente megivott egy csíkit, aztán hidegvízben megmosdott, és elsétált a kocsmába. valahogy megértette magát a sem spanyolul, sem románul nemigen tudó helyiekkel. tölt egy pohár cruzcampot, és felüti a málnási dossziét.

valaki leugrott, mondta anyám, és a forró vasalót lerakta a horpadt, kopott alumínium tálra. később ez a tál a rajta felejtett forró vasalóval együtt beleégett a konyhaablak párkányába. de addig még évek telnek majd el. most az erkélyre szaladtunk, és láttuk, hogy a szomszéd házról tényleg leugrott valaki. az ötödiken a lépcsőház ablaka nyitva van, talán onnan. a halott nő a hátán feküdt, a hasán a ruhák, a bőr, a hús, a belek, a gyomor, vagy ezek közül néhány, szét volt nyílva. mintha még gőzölgött is volna a hasüreg. talán ősz volt, nem emlékszem. honnan tudtad, hogy leugrott valaki? olyan a hangja, mint ha egy összetekert szőnyeget dobnának le, mondta. hallottam már ilyet. na, fejezd be a leckédet!

valaki leugrott, mondtuk egyszerre. anyám lerakta a zoknit, amit éppen stoppolt, én a szöveggyűjteményt dobtam az íróasztalra, és az erkélyre szaladtunk. valóban, a szomszéd ház hátsó frontján futó garázssor elején egy nő feküdt összetört fejjel, a nyitott koponyából kidőlt agydarab az esőtől vizes aszfalton pihent. lemehetek megnézni? a többiek is mind lent vannak, látod! menjél. és ott álltam a halottól úgy öt méterre, mikor az apró termetű, vagy százötven centis doktornő emelgette, forgatgatta, nézegette. akkor még nem tudtam, hogy ez a nő lesz a körzeti orvosom, és mikor középiskolásként hasmenésre hivatkozva lógni akarok, gumikesztyűt húz és felnyúl, hogy kitapintsa az igazságot. ezt még nem tudtam, de azt igen, hogy kemény a nő. aztán pár hét múlva észrevettük, hogy a közeli pinceablak sűrű rácsába beleszáradt néhány kifröccsent agyvelődarab. pontosabban a büdösimi vette észre, a focit rugdostuk ebbe az ablakba éppen, aztán valamiért nem pattant vissza, és a labdáért lehajoló büdösimi felkiáltott, basszátok meg, itt van a nő agya. még néhány hajszál is volt benne. sokáig nézegettük.

aztán a komor bácsi. ezt nem hallottuk. meg nem is voltam otthon, már nagyfiú voltam, az utcán lógtam. valaki jött kiabálva a térre, hogy leesett a komor bácsi. komor a bátyám osztálytársa volt. a komor bácsi meg gyári munkás, olyan otthon is fúró-faragó ezermester. most éppen a televízió új antennájának a zsinórját eresztette le az ablakukból kihajoló komor néninek. valahogy az egyensúlyát vesztette és a komor néni arca előtt elsuhanva a főutca széles járdájára zuhant. a szétnyílt hátából kiállt a gerincoszlopa, mint egy fél íj. a komor bácsi ott feküdt a divatáru bolt előtt. aztán jöttek a siposok, dinnyével a kezükben, adtak egy szeletet. álltunk, néztük a komor bácsi körül növekvő vértócsát, néztük a kiálló gerincét és dinnyét ettünk. a leve az ingünkre csorgott.

padilla őrmester kitölti a maradék sört, megissza. elteszi a dossziét. nem málnásira gondol.

pancho gombái

2010-03-20T19:34:00.002+01:00

tudod lányom, mikor még a villányi polgár panzió udvarán voltál kalitkába zárt kacagó gerle, és anyáddal ott szálltunk, akkor, kirándulás közben, kicsit eleredt az eső és mi beültünk egy romházba, aminek a falára anyád születési dátuma volt felírva, anyád ezt mesélte:

málnási a mexikói panchótól kapta spórát. illetve nem kapta, hanem a mexikói megkérte, hogy menjenek le a pincébe. ott levette a kalapját. erre a kalapból és pancho hajából dőlni kezdett a spóra. egy hét múlva teremnek, mondta.

a köztársaságiak úgyis mindent elvittek, majd gombát eszünk.

a hét letelt, lement a pincébe. a talajról, a falakról, a boltíves plafonról, vékony, hosszú száron kis kalapot viselő gombák nőttek, tömött csoportokban. egyet letört, megkóstolta, nem ízlett. még egyet megkóstolt, még nagyobb émelygés járta át a gyomrát. próbálkozott. megsütötte, vagyis inkább akarta, de szinte semmivé töpörödött a gomba. egyet összemorzsolt, tejsavóba áztatta, úgy kóstolta, így sem volt sokkal jobb. na, a pancho is jól kihúzott a szarból, gondolta.

aztán felment a napvilágra, ledőlt egy szénarakatra. nézte az eget. el is aludt.

egy iszonyatos csattanásra ébredt. az agya csattant. mint álomban, testelhagyáskor. kicsit felült, végig nézett magán. lesöpört néhány szénaszálat a szoknyájáról, benézett a blúza alá, a melleit vizsgálta. szépek. a lába köze elolvadt. égett és olvadt. és tágult, és leveses lett. és ömlött a nedv. ki az utcára, végig a dombon, bele az árkokba, a templom előtt tócsává állt össze, a kutyák belenyaltak, ordítva egymásra rohantak, és csak folyt tovább, szörcsögve nyelte a föld, de mindet nem bírta, fényes csiganyál borította a falut, a dombokat. a folyóban a halak ívni kezdtek. feküdt boldogan, reszketve, halkan, magának vinnyogva. nő lettem, vagy mi a fasz van?

toledóban rohan. le és föl a szűk utcákon, egyik faltól vágódva a másikig, cikkcakkban. beesik az apró térre. felnéz a templom tetejére. a tetőn egy pap. egy intésére az egész város forogni kezd a templom körül, aztán a másik kezével int, a város leáll, és a templom forog, pörgeti a papot. kigúvadt szemmel pörög. elszáll. toledó felett lebeg. fejére csendőrsapkát igazít, széttárt karral lebeg és kiabál. nem hallja, mit.

angyal áll felette, meztelen, szárnya szigorúan zárva, csak a válla felett látszik ki kicsit. az angyal szája mozog. nem a fülével hallja, a fejében szól a hang. ábrahám vágja izsák torkát, ábrahám torkából vér csurog az égbe, izsák vére tér a mennybe, sívalingam fröcsög az égbe, a nedvek egyesülve áztatják gósen földjét. aztán már nem érti, mit mond. az angyal kacsint, gombakalapját az égbe hajítja.

fényben áll. ha a vászonhoz ér az ecsettel, villanás. szinte üt a fény, de nem minden érintésnél. hittel hiszi, hogy csak az avatott vászonérintésnél jön a fényrobbanás-helyeslés. aztán egy dombon csúszik le, felette zsiráfok rohannak el. bebújik egy levél alá.

compostelában ül a nagy füstölőben, leng hosszan a magasban. alatta saigon. azt bombázza. látja a szakadó testeket. de leginkább a fényeket figyeli. a robbanások fényeit, a felcsapó dzsungeltüzeket. repül, valahol saigon felett.

aztán az eső alábbhagyott és átmentünk gyűdre és anyád mécsest gyújtott, hogy te gyere, de akkor nem jöttél. a mécsest is mind elfújta a szél.

Betörőket és kommunistákat keresnek

2010-03-13T16:59:00.003+01:00

Betörőket és kommunistákat keresnek. – Több, mint száz embert állítottak elő.

A Hétfői Hírlap tudósítójától.

Szombatról vasárnapra virradó éjszaka a rendőrség nagy razziát tartott a VIII. kerület egész területén.
A razziát az tette szükségessé, hogy a rendőrség tudomást szerzett arról, hogy az utóbbi időben elkövetett falbontásos betörések tettesei a józsefvárosi lebujokban tartózkodnak, ezenkívül egy szervezkedő kommunistatársaság nyomai szintén erre vezetnek.

A razzia első része már délután hat óra tájban kezdődött. Rendőrök és detektivek megszállták a Rákóczi-utat a köruttól egészen a keleti pályaudvarig. Minden gyanus kinézésű férfit és nőt igazoltattak, és a kiknek kellő igazolásuk nem volt, azokat előállították a Conti-utcai kapitányságra.

A tulajdonképpeni razzia este tiz óra tájban kezdődött és hajnali három óráig tartott. Majdnem az összes detektivcsoportok és nagyszámu rendőrségen a Népszinház-, Német-, Vig-, Conti-, Fecske-, Kender- és József-utcai zugkorcsmáit és kávéházait vizsgálták át.

A Népszinház-utca és Fecske-utca sarkán levő büffetnek majdnem az egész közönségét bevitték. Több mint száz embert fogtak össze, akiket részben a VIII. kerületi kapitányságra, részben a főkapitányságra állítottak elő, ahol még az éjszakai órákban megkezdték a részletes igazoltatást.

Az előállítottak nagyrésze kellően tudta magát igazolni, ezeket rögtön el is bocsátották. Több nótórikus csavargó és munkakerülő is volt előállítottak között, ezeket a toloncházba küldték ki. Mindössze négy-öt olyan maradt a főkapitányságon, akik a falbontásos betöréssel gyanusíthatók. Ezeket vasárnap kihallgatták, de egyelőre bizonyíték egyik ellen sincs.

Ugyancsak szombaton délután a VI. kerületi rendőrkapitányság az erkölcsrendészeti osztállyal karöltve, a VI. kerületben is általános nagy razziát tartott. A razziát, melyet 20 detektiv vett részt, Róna Zoltán rendőrkapitány vezette.

Elsősorban az ismert kéteshirü kávéházakat és lebujokat keresték fel ebben a kerületben is a razziázó detektivek, de ellenőrizték az utvonalakon fekvő szállodákat is.

A Király-utcai kávéházakba nagy riadalmat okozott a rendőrség megjelenése, sokan menekülni akartak, azonban a rendőrség emberei elállták a kijáratokat, ugy hogy senki sem vonhatta ki magát az igazoltatások alól.

A razzia a késő esti órákban ért véget. 22 férfit és két nőt állítottak elő a kerületi kapitányságra. A férfiak közül négyet a rendőrség már régebbi idő óta köröz különböző büncselekményekért. Ezeket előzetes letartóztatásba is helyezték. A többiek ellen lefolytatják az eljárást és azok, akiknek nincsen foglalkozásuk, a toloncházba kerülnek át.

1923.

málnási a bronzvárosban sétál

2010-03-06T13:20:00.003+01:00

egész éjjel utazott. négy ló száguldott a postakocsi elé fogva a visító szélben, szakadó esőben, a fekete, morgó ég alatt. orrát az ablakhoz nyomva nézte a kocsi mellett repülő denevéreket, sárkányokat, szellemeket, a kaffogó állkapcsú, rohanó farkasokat. a kocsis felváltva csépelte ostorával a lovakat és a szörnyeket. egyszer csak bronzváros kapujánál voltak. és sütött a nap. nem érzett fáradtságot. mintha nem is az ő teste utazott volna.

nem mehetett be a városba. előbb meg kellett szívnia a jósforrás valamelyik csecsét.

a jósforrás egy kétszáz éves öregasszony volt, három cseccsel. ha az emberfia látni akart, akkor jól meg kellett szívnia a szipirtyó valamelyik csecsét. a bal csecsből májas hurka sületlen tölteléke folyt, a jobb csecséből nátronlúg és kéngőz, a középsőből pedig elvarázsolt cigányasszonyok összegyűjtött havivére. volt egy negyedik csecse is, a lába közt. azt, csak az angyal nevű rühös kutya szokta szívogatni. ült egy átok a banyán, miszerint egész élete megromlik, ha nem kutyával szívatja a lába közét. az angyal nevű rühös kutya szeretett erre a különös csecsre járni, hiszen bűzös, vedlő és koszlott volt, és a szívásra bőségesen megeredt belőle a nyákos, rothadt döggomba ízű lé, amit az ilyen rühös ebek nagyon kedvelnek.

málnási megszívta a szipirtyó bal csecsét. dőlt belőle a májas pép. végülis ízlett neki, éhes volt. az utolsó nyeleteket már nem érezte, valami éber bódulatba került. mozdulni nem tudott volna, de az eszét igen élesnek érezte. és látott.

mit látsz fiam? kérdezte a szipirtyó.

a három királyleányt.

redundanciát, turbulenciát, és klitoriszt. és a királyt, aki mindig az udvari látnokra bízta a névadást, és a látnokot, aki béljóslással, asztrológiával, ólomöntéssel vizsgálta a jövőt és annak visszavetülő árnyékát, a jelent. így a királyi család tagjainak mindig a természetükhöz illő nevet talált. a kis redundancia már az arannyal szegett pólyájában is a feleslegesség érzésével küzdött, ébredező kis eszével nem értette mi dolga neki a földön, ahol már amúgy is annyian vannak, és mindenkinek megvan a maga foglalatossága, azonmód, ahogyan a teremtő azt kiparancsolta. turbulencia kiszámíthatatlan, kedélyében és életerejében örvénylő, hol vidáman kacagó, hol kásás hangon zokogó, változó egészségű gyermek volt. klitorisz, valóságos vénuszként született, gyermeki bája mögül hamar elősejlett a pokol feslettsége, imádott meztelenül futkározni a kastélypark labirintusszerűen ültetett bokrai között, felettébb szerette a május végét, mikor a bő esők után a selymes fű már az ágyékáig ért, és futás közben a szeméremajkak közül mindig veresen kimeredő csiklócskáját simogatta. fertelmes kancacsikó, morogta a király, ha meglátta klitoriszt.

és a varázslót.

aki egyedül élt, és ritkán hagyta el a város elkülönített negyedét, amit a hozzá hasonlóknak tartottak fenn, és ahol élték a maguk különös, babonás, buta életét. akihez, ha nagy néha kiment az utcára, mindig hozzácsapódott a kutya, aki angyalnak hívta magát, és aki a kocsmából kibóduló és aztán porba zuhanó hortyogóknak a fülébe nyalta-súgta, hogy ő ember volt, csak az öreg elvarázsolta. ezért a másnapos remegve ébredők mind azt hitték, hogy ugyanazt álmodják a kutyáról, ha a kocsma borát isszák. mindenesetre, és a biztonság kedvéért is, ha az angyal nevű, mindig bűzlő, rühes és undorítóan alázatos pofájú eb a közelükbe somfordált és meglátták gyűlöletet sütő, mindig csipás szemeit, hát gondosan megrugódták.

és a hírt.

a hírt, amit a vándormuzsikus és krónikás hozott. furcsa, szaggatott ritmusú, lüktető énekét, amely elbeszélte a királykisasszonyok, redundancia, turbulencia és a kis klitorisz hirtelen megbetegedésének hírét. a városka lakóit nemigen hozta lázba ez a hír, élték tovább az életüket, hiszen mit is tehettek volna a lányok érdekében, egyikőjük sem értett az orvosláshoz. bezzeg a hegyes kalapú varázslót érdekelte a hír. jött, ment, olyanokkal állt szóba, akikkel eddig még sosem, kérdezett, nyüzsgött, gyűjtötte mind a híreket, magában beszélt az utcán, vagy talán rontó varázsigéket mormolt, izgatott volt. láthatólag, fajtájára jellemző módon, igyekezett valami hasznot húzni a szomorú hírből. kapzsi, pokoltüzű szemében ott villódzott a palota, a hatalom, a lányok, és a városka megszerzésének őrültnek tűnő terve. és csak ő tudta, a saját meséikből, hogy nem is olyan őrült, és pláne nem példa nélküli az a terv.

és a muzsikust.

aki, mikor a városkába érkezett az angyal nevű rühös eb nagy csaholása kíséretében, kendergúzként mutatkozott be a kocsma népének, és nevéhez méltóan, ügyes kis cigarettákat sodort nekik, miután helyet kért közöttük. persze, a rémálmokkal gyötört eszű kocsmanépség azonnal a szívébe fogadta a kissé zavaros beszédű idegent, és nagyon meg is szerették vicces természetét és cigijét. ettől kezdve gyakrabban szűrődött ki vinnyogó, buffogó, visszatarthatatlan röhögés a kocsmából, mint a régente megszokott ingerült, néha ordítós lárma.

és aki, egy délutáni órán, mikor kiültek a kocsmalakók a fal melletti lócára és bamba nyugalommal tartották arcukat a délutáni nap sugarába, végleg eltűnt.

jól van fiam, bemehetsz már a bronzvárosba. mindent láttál.

málnási, a bronzvárosban sétál.

méri a bundesligában, avagy torzítson értelmesre szöveget!

2010-03-02T14:58:00.002+01:00

beírtam az előző szövegemet a bing nevű fordítóba:

Mary! pay the cheques! He shouted at, followed by the ura. the man in the bathroom, we had pyjamas in the bottom pane. the tenyerébe borotvahabot blown. There are the cipősszekrény corner! Hi honey! felhívsz after the doctor? Hi, I'm going!

Mary has left the door, oddly, swam, not even knowing that has gone down the lépcsőházban. It was already in the Bundesliga. you have left, the összetépte, held in the hands of checks being thrown away, watching the yellow fecnik. included, billegtek in the air, then so much the latyakba belesimultak. valamerre crossed them, has been started.

He went into a long, parfümériát, próbálgatta, the aroma, papírcsíkot, telefújt a lot of the wrists, your forearms, and kardigánja. I've szédelgett the odours. even a minute, and elhányja. Finally, the paper cheques prepared by money took a fragrance, which could not, what kind of illatút. no longer a distinction between odours.

Kiss of the málnási. the thought of the demands of the wall.

I'd like a rigójancsit, a sarokházat, a túrószeletet and a moszkauert. a cappuccino served daily, and a sparkling water. Yes, a continues. the moszkauerbe that, the rest of the desszertvillával összenyomogatta. It would have been at least baby. beleivott the cafe for breakfast.

He took a shoes, private left, carefully packed the old one. my beloved so buy.

broke with the shoes. He was stopped. He looked up the blinking neonfeliratra sercegve. cinema. He went, he took a large bag of pattogatott corn, a litre soda, beszédelgett recently began to run. I look at the lines. We sat down in the all, he himself next to the coke, the corn, the old shoes zacskóját, in his bag. by looking at the images, only the brightness changes in érzékelve. then he stood up. everything are left. calling please a taxi?

good day, doctor! that is, Mary? What do you think, doctor? you want to go home yet? why, hazamehetek?
If you want.

aztán a lovári angolról vissza magyarra:

Mary! fizessen a csekket! Ő kiabálta, követ a ura. az ember, a fürdőszobában, mi volt pizsama az alsó ablaktáblában. a tenyerébe fújt borotvahabot. Vannak a cipősszekrény sarok! Szia méz! felhívsz után az orvos? Szia én megyek!

Mary elhagyta az ajtót, furcsa módon, lebegett, nem is tudta, ment le a lépcsőházban. Ez volt már játszott a Bundesligában. kilépett, a összetépte tartott a kezében, kidobni lét, ellenőrzések, a sárga fecnik figyeli. tartalmaz, a levegőben, majd annyira a latyakba belesimultak billegtek. valamerre keresztbe őket, el lett indítva.

Ő elment egy hosszú, parfümériát, próbálgatta, aroma, papírcsíkot, telefújt a csukló, alkarok és kardigánja sok. Ive ' szédelgett a szagokat. még egy perc, és elhányja. Végül a csekkekre, pénzt által készített elvitt egy illat, amely nem, milyen típusú illatút. már nem szagok megkülönböztetését.

Kiss, a málnási. a gondolat, hogy a fal igényeket.

Szeretnék egy rigójancsit, egy sarokházat, egy túrószeletet és egy moszkauert. egy cappuccino szolgált a napi és a pezsgő víz. Igen, egy továbbra is. a moszkauerbe, hogy a többi a desszertvillával összenyomogatta. Ez lett volna legalább bébi. a kávézó, a reggeli beleivott.

Ő vette a cipő, magán balra, gondosan csomagolni a régit. én szeretett így vásárolni.

eltörte a cipőt együtt. Ő megállt. Nézett fel a villogó neonfeliratra sercegve. mozi. Elment, ő elvitt egy nagy zsák pattogatott kukorica, egy liter soda, beszédelgett nemrégiben kezdett futtatni. Nézd meg a sorokat. A minden, leült ő maga mellett, a koksz, a kukorica, a régi cipőt zacskóját, ő tasakban. megnézi a képeket, csak a fényerő érzékelve változásait. majd állt. mindent balra. hívó kérem egy taxit?

Jó napot, orvos! vagyis, Mary? Mi ugye gondol, doctor? szeretne még menj haza? Miért hazamehetek? ha akarod.

Nem akarok.

nem tudom eldönteni melyik a jobb szöveg.

schubert impromptu d899 no.3

2010-02-27T08:56:00.004+01:00

mária! fizesd be a csekkeket! kiabált utána az ura. a férfi a fürdőszobában állt pizsama alsóban, félmeztelenül. borotvahabot fújt a tenyerébe. ott vannak a cipősszekrény sarkán! szia drágám! felhívsz az orvos után? fel, megyek, szia!

mária kilépett az ajtón, furcsán lebegett, nem is tudta, hogy ment le a lépcsőházban. már a kapuban volt. kilépett, a kezében tartott csekkeket összetépte, eldobta, nézte, ahogy szállnak a sárga fecnik. pörögtek, billegtek a levegőben, aztán szépen belesimultak a latyakba. átlépett rajtuk, elindult valamerre.

meglátott egy parfümériát, bement, hosszasan próbálgatta az illatokat, telefújt egy csomó papírcsíkot, a csuklóit, alkarját, és a kardigánja ujját. már szédelgett a szagoktól. még egy perc és elhányja magát. végül a csekkekre kikészített pénzből vett egy parfümöt, nem is tudta melyiket, milyen illatút. nem érzett már különbséget a szagok között.

a málnási csókja. a gondolat a falhoz támasztotta.

egy rigójancsit kérek, egy sarokházat, egy túrószeletet és egy moszkauert. egy kapucsínót, és egy szénsavas vizet. igen, egy tányéron. a moszkauerbe belekóstolt, a többit összenyomogatta a desszertvillával. legalább gyerekem lett volna. beleivott a kávéba.

vett egy cipőt, magán is hagyta, a régit becsomagoltatta. szeretett így vásárolni.

törte a cipő. megállt, igazgatta. felnézett a sercegve villogó neonfeliratra. mozi. bement, vett egy nagy zacskó pattogatott kukoricát, egy literes kólát, beszédelgett a nemrég kezdett vetítésre. alig ültek a sorokban. leült a harmadikba, letette maga mellé a kólát, a kukoricát, a régi cipő zacskóját, a táskáját. nézte a képeket, csak a fényerősség változásait érzékelve. aztán felállt. mindent otthagyott. hívna kérem, egy taxit?

jó napot, doktor! hogy van, mária? mit gondol, doktor úr? haza szeretne ma még menni? miért, hazamehetek? ha akar.

nem akarok.

spejbl és hurvinek

2010-02-20T10:05:00.004+01:00

lassan vánszorgott a villamos, jose maria padilla őrmester feje hol a mellére zuhant, hol az ablaknak koccant. ilyenkor felébredt, és ijedten meresztette a szemét az ablakon túli világba, keresve valami támpontot, hogy hol járhat. félt, hogy elalszik és túlmegy a helyen. persze újra és újra elaludt. előző nap halálosan leitta magát. bejárta a híres sörözőket a moldva mindkét partján, aztán, talán fent a vár környékén, valami bikában végezte a napot. mintha kidobták volna, ilyesmi. homály. olcsó szálláshelyén, a jozefov mögött, reggelre elromlott a kazán, és nem volt meleg víz. semmi másra nem vágyott mint egy fürdésre, vízben lebegésre, könnyűségre. hányás után a hideg vízben megmosta az arcát, és elővette a várostérképet. kinézett magának egy uszodát, valahol délen, vysehrad után, szemben a veslarsky szigettel. a villamos billegve, néha csikorogva, vagy szinte sikítva - ilyenkor majdnem hányt, nyelte a nyálát- araszolt a podolska utca mentén.

meleg vízben ázik. a lány jut az eszébe, aki a villamoson félúttól szemben ült vele. pont olyan volt a tekintete, mint a nőnek, akit a malagai strandon az öltözőfülkében hágott meg. ehhez sem szólt, ahhoz sem.

a büfében ül, bérelt fürdőköpenyben.

a haját mossa. veri a vállát a zuhany. a vízsugár jó erős. mint a szögek zápora. hajából, szeméből kimossa a szappant, ránéz a szürkés csempére. vastagon vízköves. megfordul, a szemközti zuhanyállásban egy idős ember mossa középkorú fiát. lábuknál zöld műanyag vödör, abba mártogatja a szivacsot, amivel tisztogatja a fiút. nem beszélnek, nem énekelnek, nem néznek egymásra. ha fordulni kell, megüti finoman a vállát, vagy a nyakát, ha előre kell hajolnia. aztán borotvakészüléket vesz elő, széttekeri pillangószárnyait, beleteszi a pengét, beszappanozza a fiú arcát, borotválni kezdi.

hallja, ahogy serceg a szőr.

a belvárosban sétál a szállása felé. már ivott egy becherovkát. megáll egy kirakatnál, szinte üres, csak valami drapéria és két báb. spejbl és hurvinek.

málnási volvója

2010-02-13T13:37:00.002+01:00

málnási a tengerparton fekszik a homokban, meztelenül, a melléig homokkal borítva. két kézzel lapátolta magára a homokot, bántotta a nap. a lábszára már csúnyán leégett. a homok alól csak a farka bújik ki. a nőké szeméremtest. na, ez meg pont nem az. ezen kuncog. a pénisze és a nap viszonya mindig csodálattal töltötte el. az sosem ég le. azonnal barnul. milyen csodálatos védelem ez? és miért pont a farkam, miért nem a teljes bőrfelület, vagy legalább a fej és az arc bőre? ilyen súlyú kérdések foglalkoztatják a strandon. meg a nőket nézi. meg azon gondolkodik, hogy hogyan is hívják katajev, távolban egy fehér vitorla című könyvében a hős matrózt. valami rogyion. eddig jut.

aztán lerázza, lesöpri magáról a homokot, dereka köré köt egy teknősmintás világoskék strandkendőt, és felmegy az étterembe. pljeszkavicát eszik, zlatorog sört iszik hozzá. aztán még egyet. mikor szól, hogy fizetne, kér még egy travaricát is, és rágyújt.

bolbo, ahogy a spanyol mondja, és elárad benne a travarica fűszeres alkoholja mellett saját régvolt volvója bőrülésének elefántürülék szaga.

és megjelenik az iszony szaga is. a nőé. a nőé, aki oviedo egykori bányásztelepén lakott, és bájait egy párkereső lapban hirdette diszkréten, mégis sokat sejtetően. telefonált. a nő azt mondta, hogy százharminc kiló, és megígérte, hogy csinálhat róla aktfotókat. málnási, szobrot akart készíteni. egy borzalmas női testről. egy asszonydémonról. érezte, hogy ez a nő az, akit keresett. száguldott oviedo felé a nemrég vásárolt, olajzöld, hathengeres 260-assal. a transz ugyanaz volt, mint mikor a temető felé igyekezett biciklivel, hogy kiássa a csontvázat. a másik ülésen ide-oda gurult a fényképező.

a csengetésre egy férfi nyitott ajtót, koszos trikóban, szakadt vászonnadrágban, borostásan. egy nyilvánvalóan félhülye zavaros tekintetével nézett rá. a hebegést, hogy a hölgyet…aki hirdet…és párkeres…és telefonon a fotózást is…a férfi fokhagyma bűzű válasza szelte ketté: jó helyen jár, jöjjön be. félreállt, de a belépő málnási után még kitekintett az ajtón, óvatosan, gyanakvóan.

erre azért nem számított. hajszál híján elhányta magát. eddig nem tudta, hogy a bűz képes testet kapva, tömbként megjelenni. és most ott áll egy ilyen tömbben. a tömb a ritkán mosott hónaljak, a tán sosem mosott férfi és női altestek, ürülék és fokhagyma szagából állt össze. a férfi egy sárga függönyre mutatott, lépjen be.

a szobában a nő állt. kopasz volt, vagy inkább vedlett hajú, irdatlan méretű, láthatóan piszkos, melegbűzű. tagjairól fodrosan lógott a háj.

már alig emlékszik másra. a rettenet néha törli a részleteket. bár már fizetett, kér még egy italt, azon át nézi a tengert.

csak perceket töltött a lakásban. a képeket azért megcsinálta, aztán elrohant. a szobaajtóban még beleütközött a férfiba, aki félig a függönybe csavarodva, térdig tolt nadrágban állt, és az ernyedt farkát markolászta.

zuhogott az eső. a volvo mellé rogyott és hányt. aztán, a rászakadó éjszakában, ömlő esőben, tövig nyomva a pedált, menekült. közben, fel-fel röhögött, bazmeg ilyen nincs, kiabálta a hányingertől fuldokolva. egy kanyarban a domboldalból lecsorgó sáron megcsúszott, a padkának vágódott. megúszta. csak az egyik féltengely bánta a dolgot. az éjszakát egy motelban töltötte.

élő, lélegző, szép szobor lett, már agyagból is. nem öntette ki. két nap után lerombolta. a szobrot takaró nedves rongyok alól is feltört a szag. a nő szaga.

lemegy a mólóhoz, eloldja a hajót rögzítő köteleket, beugrik. leül a kormányhoz, gázt ad, kikanyarodik a nyílt vízre, elindul a sziget felé.

pablo vadas

2010-02-06T10:42:00.003+01:00

ahol a calle del marqués de san nicolás egy kis térré nyílik ki a riojai parlament épületével szemben, ott, a téren zenélt esténként egy kávéházban. a téren mindig is volt kávézó, bár. vagy az egyik, vagy a másik, néha mindkettő, egyszerre, nyáron terasszal, vagy anélkül, változóan az időben. oda jártunk délutánonként, süteményt vagy flant enni. ilyenkor már készülődött. törölgette a zongorát, lapozgatta a kottákat, persze sosem nézett beléjük játék közben, fejből játszott mindent. kávét főzetett, azt szürcsölgette lassan, a sziesztától elbambult arccal, a zongoraszéken ülve a sötét sarokban, ahol a zongora állt. vastag ajkai voltak, mint egy négernek, kicsi tölcséres füle, nagy húsos cimpákkal, szeme alatt táskák. nagy sárga fogai szétálltak, mindegyik közt milliméteres rés. vadas pali bácsit csak vízilóbácsinak hívta a családunk. szigorúan a háta mögött. miért bántanánk. persze anyámmal együtt gyakran pukkadoztunk a nevetéstől, porcukrot fújva az ölünkbe, vadas pali bácsi vízilói lényén. időnként, magyar szokás szerint, barackot nyomott a fejemre, és azt mondta, na, mi van kismálnási? erre, mindig csak hebegtem, nem igazán tudtam mit mondani. elmebeteg dolognak gondoltam ezt a barack dolgot. persze vízilóbácsi sem várt igazi választ. cserébe viszont gyakran elemlámpával világítottam a szemébe. az elemlámpámat mindig magammal hordtam. szűkre és élesre állítottam a fénynyalábot, és a zongorán álló, alig világító, bordó szövettel hurkázott ernyőjű kicsi lámpácska fénykörét átlőve, egyenesen a vizenyős, táskás szemébe világítottam. ilyenkor egy pillanatra rám nézett, a szinte mimika nélküli arc kicsit szomorúbb lett, aztán visszavitte tekintetét a semmibe, és szemét lehunyta. játszott tovább. tudtam, hogy a megölt családjára gondol. a lámpám fénye reflektorokat idéz. lehunyt szemmel nézi a fiatal feleségét, a kicsi lányát karján mackóval, ahogy állnak a kerítésnél, és üvölt körülöttük minden. és vizilóbácsi játszott tovább, mozdulatlan testtel, csukott szemmel, merev arccal. így aztán mindig hamar eluntam a szemébe világítást, meg többnyire kupánvágást is kaptam érte anyámtól, de másnap újra próbálkoztam. persze sajnáltam is vizilóbácsit, azt gondoltam, hogy rossz lehet neki a családja nélkül, szinte csak a lakásban és a kávéházban élve. aztán valahogy kiderült, hogy a felesége a gyerekkel a háború után, még budapesten szökött el tőle, és azóta nem tud róluk semmit. talán soha nem is kereste őket.
a délutáni nyitásra készülődött, chopint ütögetett a billentyűkön. rosszul lett, nem kapott levegőt, a zongorára dőlt, lehunyta a szemét. látta, ahogy a fényt a szemébe irányítom, és azt, ahogy sok évvel később belépek a vásárcsarnok hermanos moroy utcai oldalával szemközt pedro zöldségboltjába. és azt, hogy narancsot kérek, és azt, ahogy nézem pedro régi sportújságokból kivágott képeit, amiken a pamplonai osasuna mezében feszít,és azt, ahogy pedro a narancsokat válogatja, barnás papírzacskóba szedve.

málnási rothko képet néz

2010-01-30T10:13:00.004+01:00

a verebek csőréből szivárgó vér. a begylövés jele. halomban fekszenek a főutcai házak kapualjaiban. verébinvázió, mint kínában. a főutca platánjain ezrével gubbasztanak, csak közéjük kell csúzlizni csapágygolyóval és hullanak. szinte nincs haszontalan lövés. minden kapualjban gyerekek. mindegyiknél csúzli. minden zsebben csapágygolyók, kavicsok. gyűlnek halomba a verébtetemek. szivárog a hideg kőre az egymás csőrét, tollát bejárt vérük. a felnőttek mosolyogva nézik a nagyra nőtt vadászokat. büszkék rájuk. a gyárból hazaigyekvők némelyike bekéredzkedik egy lövésre.

gyerekkorában egy boncolást nézett. a temetőben dolgozott nyári munkán. tudta, hogy boncolás lesz, jönnek a megyeszékhelyről az illetékesek. a ravatalozó melletti boncteremnél leparkolták a zsigulit. a boncterem udvarra nyíló ajtaja mellé kirakták a kétfelé kihajtható szerszámos dobozt és egy szokol rádiót, rágumizott perion zsebtelepekkel. bekapcsolták. szólt a délelőtti zenés műsor, beöltöztek és nekiláttak. habzsolta a látványt. a hajas fejbőrt halántéktól halántékig vágta a boncnok és az arcra hajtotta. milyen jót lehetne így aludni fényes nappal is, gondolta. aztán felnyitották a hasat és kipakolták a szerveket a vesetál, vagy inkább kövér nyolcas alakú boncasztalra a test mellé, aztán lefűrészelték a koponyatetőt, kivették az agyat, mintát vettek belőle, majd a maradékot bedobták a hasüregbe, és utána dobtak minden mást is. bevillant a valahol olvasott vicces sírfelirat: tisztelettel tudatom, hasamban a tudatom.

a jóember hasüregét összevarrták, az arcát takaró fejbőrt visszahúzták a hanyagul visszaillesztett koponyatetőre, megfércelték. egy gumicsövet dugtak a tetem szájába, úgy mosták ki belőle az alvadt vért. az orrából, vízzel keveredve, bordó-bíbor vérrögök bugyogtak. aztán a boncsegéd és a sírásó megfogták a testet és jó lendülettel egy bádogkoporsóba hajították, csak úgy nyekkent. a becsapódástól a lemosott és még vizes testről néhány csepp a meztelen lábszárára fröccsent. rövidnadrágban volt.

micsoda tökéletes formák hordozzák ezt az alantas funkciót. szinte arcuk van. ahány féle, annyi karakter. szegény nők. nem ismerhetik. néha látják, mikor a férjükkel elmennek csempét venni a megfelelő boltba, de egyébként csak ritkán, részeg éjszakákban, mikor a pasijukkal bemennek a férfi wc-be, mert a nőknél sorállás van. olyankor irigykedve nézik és érzik, mennyivel magasabbrendűbb dolog odaállni és nem leülni, vagy nyilvános helyen nem is leülni, hanem combizomtól függően leülés nélkül megtartani magukat a csésze felett, vagy a csésze peremére felguggolni, vagy papírral körbe rakva mégiscsak leülni. nevetséges. ehhez odaáll a férfi, lehet pigmeus vagy kettőnegyven, mint egy kodiak medve, és a méret jó neki. és közben lehet beszélgetni a mellettünk állóval, lehet lesni, hogy a másik tud e hugyozni hamar, vagy prosztata gondjai vannak, lehet nézegetni a csempe mintáit, a fugázást, ebből következtetni a burkoló szakmai tudására, vagy lehet nézni, ahogy a vizelet habot vetve, turbulens áramlással örvényeket ír, meszes sárgán ömlik. és lehet nézni a nagyon ócska helyeken a praktikus gumi vagy műanyag szűrőszerkezetet, amivel meggyalázzák ezt a szép tárgyat. arcába rácsot tesznek, hogy az felfogja a csikket, a fanszőrt, a dohánysárga nyúlós-ragacsos turhát, amit egy hugyozó beleköpött és most ott libeg fennakadva a szűrőn a vizelet áramában. és néha vesekövet. ah, és a nagy sörözők wc-i, a vizelés dómjai. prága, münchen, u fleku vagy a hofbrauhaus, te jó ég, micsoda repetitív halmozása a szépségnek. szép lehetne-e egymás mellett tíz dávid szobor? ugyan, olyat legfeljebb a gipszszobor árudákban láthatnánk. a piszoár? magányosan is szép, de tömegében az igazi. ahogy sorban ismétlődnek a falon…..

gondolataiba belebúg archie shepp és a blase. a tenorszaxofon és jeanne lee.

málnási mosolyog, nézi a rothko képet.

naplólapok a málnási dossziéból...erkély

2010-01-23T11:19:00.003+01:00

jose maria padilla nyugállományú csendőrőrmester felhangosította a lemezjátszót, callas énekelte a „casta divát” bellini normájából, szerette. aztán elővett egy lapot.

ahmed, a szír, a negyedik viszkijét itta. a holland pultostól kért egy cigit, meggyújtotta, beleszívott, és azt mondta, anyám csinálta a faluban a legjobb töltött cukkinit. az a titka, hogy belülről minél vékonyabbra kell faragni, szinte csak a héja maradjon, és úgy tölteni a bárány és marhahús keverékét a cukkini csőbe. paradicsomlében főzte. nagyon szerettük. meg az édességeket. haza kéne utaznom egy időre.

koccintottunk. egyszer a lakásajtó melletti gázórafülkében meg akartam nézni a csontkukacokat, amiket a horgászathoz tároltam egy dobozban, és mikor kinyitottam a dobozt, vagy ezer nedves légy szállt az arcomba. majdnem elhánytam magam az undortól. a csontkukacot úgy készítettük, hogy a fogásból egy kisebb keszeget felvittünk a háztetőre, aztán mikor beköpte a légy, kiszedegettük a nyüveket a rothadt húsból és fűrészporos dobozba tettük. egy ilyen dobozból szálltak az arcomba a legyek.

álltam a lépcsőház ablakában, és néztem le a térre, közben őszibarackot ettem. a lehúzott héjdarabokat a nedves felükkel az ablak párkányára terítettem, szorosan egymás mellé, megnyomkodtam, dörzsölgettem, éreztem a mázolás repedéseit az ujjbegyemmel. nagy meleg volt, a héj hamar rászáradt a párkányra, szinte ráégett. évekig ott volt, lemoshatatlanul, el nem kopva. mikor újra festették az ablakokat, akkor kaparták le a festők. megszenvedtek vele.

a lépcsőház olajlábazatát egy zöld csík választotta el a fal diszperzit festésétől. azon húztam végig az ujjamat, fel nem emelve a csíkról, így mentem le egy emeletnyit. az ablakon kihajolva láttam, hogy nyírőék sárgabarack magot szárítanak az ablakpárkányukon. lementem az utcára egy botért, azzal piszkáltam le néhányat. néztem, ahogy zuhannak a barna magok. összeszedtem, féltéglával törögettem a magokat. volt köztük keserű is, azt is megettem. anyám mondta, hogy az mérgező, és egyáltalán fiam, csak a prosztók eszik a sárgabarack magot, de gondoltam, hogy ez hülyeség.

aztán visszamentem az emeletünkre, és néztem a szomszéd ajtaját, vörös papíron valami szöveg volt, meg egy fekete halálfej. tegnap irtottak náluk poloskát. nekik persze el kellett menniük otthonról egy időre.

az ujjamat a zöld csíkra tettem, végig vigyázva, hogy fel ne emeljem róla, lementem az elsőre. kiléptem az erkélyre. aztán fel az erkély mellvédjére, és kiugrottam. hatalmas homokkupac volt az erkély alatt. építkezéshez hozta egy dömper. puhán, nevetve zuhantam a homokba.

ahmed, iszunk még egyet? persze!

aztán hazamentünk.

a nő morgott valamit mikor mellé feküdtem.

az áriának vége lett. az őrmester értetlenül nézett maga elé, ennek se füle se farka, gondolta. aztán összegyűrte a lapot és a szemetes kosárba hajította. később kivette, mert akkor meg arra gondolt, hogy hátha egyszer fényt derít valamire ez a katyvasz.

joyce és a kis csermanek

2010-01-16T10:27:00.003+01:00

james joyce a fiumei promenádon egy díszes oszlopra akasztott, magyarul íródott hirdetményt néz. valamennyit ért belőle. tulajdonképpen, visszamehetnék velencén át is, gondolja. olvas, ízlelgeti a magyar szavakat.
mellette rossz arcú cseléd, karján csecsemővel, a nő is a plakátot nézi. hajóznak az uraságok, látod, jánoska? a gyerek ordít: aó, haó, aó! az anya ideges lesz, durván belecsíp a gyerekbe, az mégjobban ordít. megfojtalak, te fattyú, sziszegi a gyerek arcába. az anyaszagú lehelletre rámosolyog a gyerek. az anya is enyhül. jól van jánoska, majd hajózol, ha nagy leszel, és meghív a brozék nagyfia. a nő szeme fennakad, elejti a gyereket.
joyce elszalad.

el perro negro

2010-01-09T06:25:00.008+01:00

a kutyával a folyóparton találkoztak. megfogták, megszelídítették. ment velük önként, boldogan. a boltban loptak csokoládét, odaadták neki. ette, nyalta a kezüket. aztán uszítani próbálták. sikerült is valamennyire, morgott ha kellett. a szomszéd banda terére is átmentek. ez új dolog volt. kutyával még nem támadtak. a fekete, koszlott korcs megrémítette őket. apró, hétköznapi győzelem. nem könnyű tartósítani. iskolába kellett menni. a kutyát kezdték unni, hát felakasztották. nem akart megdögleni. rángott, pörgött a kötélen. persze, saint-exupéryre gondoltak közben. felelős érted a kurva anyád, kiabálták, és oldalba rúgták. aztán már szorított az idő, eloldották, szaladtak az iskolába. a kutya ült és zokogott. megszelídítették.
málnási, hátra tett kézzel ül az iskolapadban.

naplólapok a málnási dossziéból...patkányok

2010-01-02T16:19:00.002+01:00

jose maria padilla nyugállományú csendőrőrmester visszateszi az üvegpohárba az egyszer már használt longcsing tealevél kupacot, újból felönti. lefedi.

találomra kivesz a dossziéból egy másik lapot, olvassa.

a város főutcájára merőleges utca az elején egy kicsit kiöblösödött, ott parkolt a környék összes autója. a froschekék harmincas évek béli skodája, amit mozogni sosem láttunk, annál inkább szerelni. froschek bácsi állandóan a kocsit buzulta. a sok állásban a futómű is meg-meg rokkanhatott, hiszen alig volt olyan, hogy valamelyik kerék helyét ne tégla támasztotta volna. aztán ott állt a lábody gróf volgája, persze nem az övé volt, ő csak vezette, hanem a kalapácsos elvtársé, a városi rendőrkapitányé, akinek a bátyja a központi bizottságban ült, de előtte mindketten horthy börtönében, mert partizánok voltak. a volga, amit a lábody gróf vezetett, a hivatali kocsi volt. a rendőrség udvarán ott állt kalapácsos elvtárs sajátja, egy huszas években gyártott csupa lakk, csupa króm, fekete szépség. egy mercedes. biztos partizánként zsákmányolta a fasisztáktól. a volgák elején akkoriban még volt egy szökkenő szarvast ábrázoló, krómozott szobrocska, amit később betiltottak, mert ha a volgákkal elütöttek valakit, akkor a lökhárító megdobta kissé az áldozatot, fel a motorház tetejére, a szarvas pedig felhasította a testét, és az áldozat bele ott tekergett a volga ablakában. és ott parkolt a kilimék topolinója. az sem sokat mozgott.

a parkoló melletti park sarkában volt egy, a szokásosnál nagyobb, beton csatornafedél, megbillenve, ingatagon. körülötte a talajt össze-vissza fúrták a patkányok. ott szoktunk, illetve ott is, patkányra vadászni. az egyik vadászaton, mikor körbeálltuk a menekülési útvonalától elvágott, rémült patkányt, és álltunk ott furkósbotokat lengetve, lesújtani készen, a vadászok szapora, felszínes légzésével, akkor a patkány hirtelen felbátorodott, és tulajdonképpen helyes taktikát választva, felrohant a kőhalmi gyerek nyakába. a kőhalmi gyereket brutálisan verte idegbeteggé az apja. erős ember volt, a gyereket még tíz éves korában is úgy verte két bokájánál összefogva a padlóhoz, hogy csak úgy kongott bele a feje. és ennek a roncs gyereknek, most ott volt a vállgödrében egy vicsorgó patkány. a rémülettől a kőhalmi is, a patkány is megdermedtek. aztán a kőhalminak elnyílt a szája, semmi más nem mozdult rajta, a patkány sem, és folyamatosan, egy hangon, sikítani kezdett. ettől mi is megjegesedtünk. mint egy szoborcsoport. körben mi, most már köztünk a kőhalmi és a patkány - valahogy a mozdulatlanságunkban körülvettük őket-, és a kőhalmi halálos sikolya. talán percekig tartott. aztán megjelent pócs bácsi, és egy valamelyikőnk kezéből kivett husánggal, egyetlen pontos ütéssel lecsapta a patkányt a kőhalmi testéről. a földre került patkányra azonnal rátolta toldi típusú kerékpárját, és addig járatta a testén le és fel a bicikli első kerekét a kormányra nehézkedve, amíg a patkány belső szervei, belei meg nem jelentek a seggén és a száján. közben a kőhalmiban elszakad a sikoly fonala, elnémulva és megmerevedve hanyatt vágódott.
kőhalmi megmentője, a pócs bácsi, tolvaj, betörő, áruházi szarka és egyéb ilyesmi volt. a börtönt is megjárta. időnként megverték a rendőrök. egyszer a munkásőrök is - akik a tanácsháza előtt a lenin szobrot őrizték -, mert pócs bácsi a szobor előtti virágágyásból virágokat szedett akkori szerelmének, aki a moziban volt jegyszedő, előtte meg az izraeli hadsereg őrmestere. a szerelemtől tüzelt pócs bácsi figyelme ellankadhatott, mert a kertészkedés közben két munkásőr termett mellette, fellökték, rátapostak, és megkérdezték, mit csinál. pócs bácsi, vesztére, viccelni akart: csak elültetek néhány virágot. alaposan, nagy kedvvel, véresre verték.
a kőhalmi gyerek többet nem jött patkányvadászatra.

a patkányok ellen a város is harcot hirdetett. csatornamunkás csapatok jelentek meg, tartálykocsikat kísérve. sorban felszedték a csatornafedeleket, és a tartálykocsikból harmonikabordás gumitextil csöveken át vízüveget nyomtak a csatornákba. sorban, minden utcában, minden lehetséges helyen. a patkányok légzőszerveit, tápcsatornáját összeragasztotta a vízüveg, némán vonaglottak a csatornákban, döglődtek. aztán a csatornamunkások leszálltak a mélybe és összeszedték a még élő, vonagló patkányokat. nem verték agyon őket. hegesztőpálcából karikákat hajlítottak és ezekre fűzték, orrukon átszúrva a drótot, a még tekergő patkányokat, majd a mocorgó füzéreket a csatornafedelek mellett hagyva tovább mentek, és ott is leszálltak a mélybe, és ott is elkészítették a döglődő patkányokból a szenvedés köreit. közben állandóan röhögtek. a város tele volt a döglődő patkányok felfűzött halmaival. aztán este teherautóval körbejártak és felhajigálták rá a már alig moccanó patkánykarikákat. a városból egy időre eltűntek a patkányok.

jose maria padilla nyugállományú csendőrőrmester leveszi a szemüvegét, megdörzsölgeti az orrnyergén a szemüveg tappancsainak nyomát, beleszürcsöl a teába, elgondolkodva néz a semmibe. a granadai patkány jár az eszében, a calle misericordián sétált kényelmesen, szinte peckesen, mögötte egy macska, felborzolva, fordított u betűvé görbülve, és bár ösztönei nem engedték, hogy csak úgy otthagyja a patkányt, de megtámadni sem merte.
granada, tele van az is patkánnyal, gondolja, és undorodva leteszi a teát.

málnási, a bolond hernandez lány, karácsony

2009-12-23T19:48:00.005+01:00

lerázom a kalapomról az esőt, ahogy belépek a san sebastiani buen pastor templom kapuzata alá. aztán be a templomba. a jászol világít, égnek a gyertyák. a miséig még van idő. ahogy elmegyek a jászol mellett, a sötét oldalkápolna oszlopáról leválik egy alak, elém áll. málnási az.

grift! azt írjad meg hogy áldott karácsonyt kívánok az olvasóidnak! csak azt.

italszaga van, zaklatott. megírod grift megírod? meg, de mi a baj? semmi. jó, nyugodj meg, kérlek! nem tudok. állandóan a bolond hernandez lány jár az eszemben levittük a folyópartra a fiúkkal levetkőztettük mellét markolásztuk a pisi kicsípte a combjait vagy gombás is volt nem tudom zsíros fekete haja volt és mindig csupa korpa és oldalt volt két fonatba kötve és közte a bárgyú vigyor. majd egyszer írjad meg hogy az ajtajukra kis cédulára az volt írva hogy itt lakik hernandez apuka hernandez anyuka hernandez maria hernandez juan és a kis bicikli. megírod? megírod? meg, nyugodjál le. jó de akkor azt is írjad meg hogy tudod már mondtam hogy áldott karácsonyt!

és ugye érte is született és értünk is? megyek most megyek írjad meg grift és neked is. szervusz málnási.

áldott karácsonyt!

naplólapok a málnási dossziéból...a protapopov házaspár

2009-12-19T07:53:00.004+01:00

jose maria padilla nyugállományú csendőrőrmester a lakása nappalijában egy bőrfotelben ül, teát készít. a kis mudejar asztalon teaforraló edény, abból önti a forró vizet egy finom, vékony falú üvegpohárba. üvegpoharat használ, szereti nézni, ahogy a vízbe szórt longcsing levelek szétnyílnak. szereti elképzelni, ahogy szorgos kis kínaiak hajtogatják hegyesre a tealeveleket, sütögetik wokban, szeret kínáról ábrándozni. a három perc letelt, leszűri az italt, letakarja, kicsit félreteszi.

iratokat vesz elő. naplórészletek málnási dossziéjából. nem tudja, hogy málnási írta-e őket, vagy valami rokon. a kézírás nem sokat mond, lehetett málnásié is, meg nem is. olyan volt, de nem egészen. persze tudja, hogy más nyelven, másmilyen az ember kézírása. most a fordítás másolatai vannak nála. eredeti iratokat nem vihet haza. leveszi a kis fedőt a pohárról, szürcsölve iszik. felteszi a szemüvegét, olvas.

a kezemben jegyzettömb, felül spirálos, kockás. az elhaladó kocsik rendszámait írom fel. nem tudom miért, puszta fontoskodás, vagy rendőrt játszom, vagy valami misztikus következtetéshez szeretnék eljutni az így nyert betű és számsorokkal. nem tudom.
ha a jegyzettömb kicsit nagyobb lenne, és nyelet szerelnék rá, akkor játszhatnék jégtánc-bírót. eljátszhatnám, hogy a kűr után kicsoszogok a jégre, kiveszem a bőrkötényem kenguru zsebéből a tömböt és felmutatom a produkciót minősítő számomat.
így lepontozhatnám a protapopov házaspárt.

lódarazsat fogok gyufás skatulyával. kitolom a fiókját, ráközelítek a lódarázsra, visszatolom a fiókot, már bent zümmög őrjöngve. persze nem is lódarázs, hanem poszméh, de mi lódarázsnak hívjuk. mindig itt fogjuk őket, a házunk mögötti focipálya nyugati oldalát szegélyező aranyeső bokrokon.
a focipályát a közeli vasgyár nagyolvasztójából hozott salak borítja. szétmorzsolt üvegbuborékok, végtelen pengemező véges részlete. nincs olyan gyerek, akinek ne lenne a térde, vagy a könyöke bőre alatt ezekből a salakszilánkokból. a nyári nagy melegben a pálya kohógáz szagot áraszt. ha esik, savanyú levet ereszt.
a pálya keleti oldalán hatalmas nyárfák, szépen sorban. tavasszal, nyárelőn vattatengert teremtenek. foci közben a szájba megy, köhögtet, köptet.
a déli oldalon bokrok és két nyárfa, a két nyárfa éppen kiad egy kaput. persze csak ha sokan vagyunk, akkor használjuk így. ha kevesen, akkor kispályázunk, kiskapura. az két féltégla szokott lenni.
én nem vagyok jó focista, biztos nem vennének be a csapatba, vagy csak akkor, ha hiányzik valaki. viszont, én kaptam bőrfocit karácsonyra. jó ha van az embernek bőrfocija. hatalom.
a pálya északi oldala a veszedelem. ott is két nyárfa a kapu, de nincs közte, mögötte bokor, a gólok a kapu mögötti ház földszinti ablakába csapódnak. a weisz bácsiékéba.
nem weisz bácsi a veszély, hanem a weisz néni. ahogy törik az üveg, már vetődik a labdára, és látványosan, a kitört ablakba állva, hatalmas kést szúr bele. persze ez csak a pöttyös gumilabdával ilyen egyszerű, a bőrt nem lehet így leszúrni. és drága, így abból baj lehet, jöhet a gyerek szülője. ezért a bőrlabdáért be kell menni. két pofon, bocsánatkérés. a bőrlabdát visszaadja.
weisz bácsi szelíd, szomorkás, apró kis keszeg ember. időnként felveszi a munkásőr egyenruhát és megy kiképzésre, összetartásra, ki tudja. ilyenkor még megtörtebb mint máskor. ha messziről nézi az ember, olyan, mintha a penge orra földig érne.
a pálya környékén vannak póklyukak is. ezekbe cérnára erősített kis szuroknudlit lógatok. a behatolóra támadó pók csápja beleragad a szurokba, így könnyű kiemelni. a pókot egy családi gyufás dobozba teszem. néha kitépem egy lábát.
a lódarazsat a kissé kitolt fiók résén egy gyufaszállal benyúlva lefogom, aztán jobban kinyitom a skatulyát és letépem a darázs szárnyait. kész a másik gladiátor is.
szólok a fiúknak, hogy viadal lesz.
a családi gyufa fiókja az aréna. már benne a pók, mellédobom a tépett szárnyú, repülve menekülni képtelen darazsat. hamar harcolni kezdenek. minden szenvedésüket egymásra látják többnyire a darázs győz.

jose maria padilla nyugállományú csendőrőrmester ízlelgeti a nevet, protapopov. képtelenségek ezek az orosz nevek, gondolja.

egy fürdőmasszőr hét késszúrással lemészárolt egy úriszabót

2009-12-12T10:15:00.005+01:00

A Dembinszky-utca 8. számu házban vasárnap délután félötkor gyilkosság történt. Az első emelet 10. száu lakását néhány hét óta Epstein Róbert 35 éves úri szabó béreli, aki csak egy szobát lakott, a többi szobát két családnak albérletbe adta ki Epstein, aki a Kigyó-utcai Rácz Dániel női konfekció-cégnél dolgozott, néhány ezer koronát takaritott meg. Vasárnap délelőtt nála járt a bátyja, aki a Fonciére biztositó-intézet tisztviselője és együtt elhatározták, hogy a Dembinszky-utcai lakást betöréses lopás ellen biztositják. Epstein Róbert ekkor elszámolt bátyjának a nála lévő pár ezer korona készpénzről és az ékszerekről.

Délután négy óra tájban Epstein Róbertet meglátogatta egy fiatalember, mint később kiderült Ferber István 30 éves fürdőmasszőr. Félóráig tartózkodott a lakásban, ahonnan félöt felé az udvari szoba lakói segélykiáltásokat hallottak. Ugyanakkor az idegen kifutott Epstein szobájából. Eltévesztette az utat, előbb az udvari szobába nyitott be, majd ez előszobán és konyhán át a folyosóra futott s leszaladt a lépcsőkön. A lakók kiáltozni kezdtek.
-Fogják meg! Fogják meg! Ugyanekkor lépett be a kapun Biróczky József asztalos, karhatalmi katona, aki meglátta a szaladó embert, látta, hogy véres a keze és utána vetette magát. A Rottenbiller-utca sarkán el is fogta.

Ezalatt a házbeliek Epstein szobájában felfedezték a gyilkosságot. A szoba sarkában, hanyag öltözetben, a két ablak között feküdt Epstein Róbert véres testtel. A mentők már csak a beállott halált konstatálhatták. Hét szurás volt a női szabón. Kettő közülük feltétlenül halálos. Egy a hasán, két szurás a mellén, egy a karján és három a hátán.

A gyilkost visszavezették Epstein szobájába, megérkezett a rendőri bizottság is, amely késő estig nem tudta megállapitani, vajjon rablógyilkosság történet-e? A jelek nem erre vallanak. Viszont a mosdón megtalálták az élesre fent konyhakést, amelyet a házbeliek nem ismertek fel Epstein tulajdonául, s igy valószinü, hogy a masszőr előre megfontolt szándékkal gyilkolta meg a szabót.

Ferber István a gyilkos, aki összekötözött kézzel állott áldozata mellett, azt vallja hogy Epsteint a fürdőből ismeri és a szabó ma délutánra borozni hivta el magához. A lakásban azután Epstein bizalmaskodni kezdett vele, mire ő előrántotta az asztalon levő kést és addig szurta Epsteint, mig élet volt benne.

A gyilkosnak ezt a vallomását a nyomozás vasárnap este a helyszinen nem tudta megcáfolni. A lakásban rablás nyoma nem látható. Epstein pénzéből semmi sem hiányzik, viszont ugy a házbeliek, mint Epstein bátyja, nem tartják kizártnak, hogy a meggyilkolt beteg hajlamu lett volna.

Ferbert a főkapitányságra vitték. Epstein holtestét pedig beszállitották a büntani intézetbe.

málnási, blanka, franciska

2009-12-05T17:52:00.000+01:00

i. blanka, jó negyvenes budapesti nő az estorili hotel palácio zeneszobájában, letolt bugyival, és bokáig legörgetett harisnyában, előre dőlve támasztja a steinway zongorát. mellei a billentyűzetre lógnak, és így, málnási minden öklelésénél megszólaltatják a zongorát. hol csak a mellbimbó, hol az egész mell ér a billentyűkhöz. különös zenedarab kíséri blanka hörgését és sikolyait.

az oldalajtók elé lógatott, karmazsin színű, nehéz függönyök egyike mögött egy idős nő, h. franciska áll. a függönyrésen át kitartóan és szenvtelenül nézi szeretője és málnási állati üzekedését.

aztán megunják az egészet, abbahagyják, örömtelenül. málnási, megtörli magát blanka zongorára dobott hosszú kesztyűjével aztán leül a zongoraszékre.

mondja blanka, mi baja magának a sztúpák drága aranyozásával? figyeljen ide! valamikor minden társadalom szakrális volt, az emberek külső, és belső szinten úgy tekintettek a jelenségvilágra mint a makrokozmosz kicsinyített mására, mint isten alkotására és ebbe természetesen magukat is beleértették. bizonyosan mindig voltak kivételek, de azok nem számítanak ebben a vonatkozásban. szóval ezeknek a társadalmaknak sejtése sem volt a primitív, anyagelvű materializmusról. nem volt tapasztalati fizikájuk. az ő szemükben a természet jelenségei, az elemek, a folyók, a hegyek megszemélyesített, isteni jelleggel bíró, élő óriások voltak. az emberek ezeknek a hatalmas világoknak kicsinyített másai, akik magukba zárva tükrözték az isteneket. igen, és a szerveikre sem mint anyagi, testi szervekre tekintettek, hanem éteri minőségű isteni világokra. micsoda különbség lehettet így élni. és igen, így tekintettek a külső világra is, nem mint hegyláncok vonulatára és folyók illuzórikus látszatára, hanem mint az istenekre. a természet, isten emanációja volt számukra. és egymást is ennek tükrében látták. és így látja ma is a világot mindenki, aki metafizikai igazságok birtokában van. micsoda lehetőség, ha belegondol. valamikor így tükröződött bennünk a világ, minden csak a ráhangolódás, szemlélet kérdése…

málnási! fejezze be a hülye szónoklatát, te meg öltözzél fel drágám. menjünk fel a szobánkba. málnási, majd holnap, ha megjöttünk a játékból, jöjjön be hozzánk.

franciska, fején lámpaernyővel, kezében gyertyával az ágy mellett áll, barna szemei ködösek a makaói tengerésztől vett ópiumtól. énekel. a hangját a nagyapjától örökölte. híres kántor volt, akinek a zsinagóga ablakain kihömpölygő hangját hallva a keresztények is meg-megálltak az utcán, de csak néhány pillanatig voltak képesek hallgatni a fájdalmas éneket. a szívükbe karmolt ez az idegen jajongás. az ágyon blanka és málnási szeretkeznek.

málnási, kőmozsárban kínai tust kever. blanka lába közé arcot fest. ha a bal comb belső lapján végighúzza az ujját, a bal kisajak behúzódik. a rajzon a bal szem ilyenkor kacsint. franciska nevet.

blanka és franciska az óceán partján ülnek egy lapos kövön, a vízbe lógó lábukat apró halak kóstolgatják. az óceán csendes, nem hullámzik. ilyennek még nem látták. franciska, három napja a lábam köze vagyok. lüktetek, levedzem. nincs bennem más érzés. málnási megőrjít.

blanka, ha tudna rám figyelni, mondja a vékony, bajuszos, szemüveges férfi. figyelek fernando, én figyelek. mondja, írt verset? írtam. elmondom, jó?

Semmibõl nem lesz semmi. Semmi: az vagy.
Napon, levegõn kissé elidõzünk,
mielõtt ránk omolna a szerény föld
fojtogató homálya,
hullák, némi nemzési haladékkal.

Szabott törvények, látott szobrok, ódák -
mind sírba térnek. Ha reánk is éj vár,
kiket egy belsõ napnak vére éltet,
miért ne várna rájuk?
Semmik vagyunk. Mesék: mesét mesélõk.

a férfi meghúzza a félig már üres portóis üveget. félek a szövegtől. blanka,. egyre jobban félek a szövegtől, amit írok.

málnási, figyeljen, holnap megöljük magunkat. elment minden pénz, az uram meg öngyilkos lett budapesten. megölték a szeretőjét. egy férfiszabót. nem akart nélküle élni. a cége is elúszott. itt állunk pénz nélkül.

isten önökkel, mondja málnási.

szabó etus haja

2009-11-28T08:48:00.001+01:00

tio malnasi

2009-11-21T09:48:00.003+01:00

úgy fújt a szél ahogy csak nálunk tud. át a falakon, a koponyacsonton, mindenen. ilyenkor vonyít az eresz, vinnyognak az ablakok. a szél, és a szórványos lövöldözés. lövések. hol egészen közelről, hol alig hallhatóan. a köztársaságiak már, a mieink még bent voltak a városban, itt-ott összecsaptak. így ment napokig, aztán csönd lett, a harcosok tovább mentek, és megjelentek az utcákon a köztársaságiak koszlott ruhájú rendfenntartói. bejártak anyámhoz. mindent hallottam. többnyire a rácsos ágyban ülve játszottam, bár kinőttem már rég, de szerettem beleülni, magam elé borítani a cipősdoboznyi játékkatonát, és nézni őket. csak kiborítottam és néztem őket. ilyenkor nem is hallottam a vendégeket. apám többnyire éjszaka dolgozott. egyszer otthon maradt, mikor jöttek a vendégek, talán beteg lehetett. amíg el nem mentek, az ágyán feküdt fejére szorított párnával és reszketett.

egy nap, mikor újra csöngettek, és vadul, részegen röhögtek az ajtó előtt, apám ment ki ajtót nyitni. valami eddig ismeretlen, bátor lendülettel. nem láttam még ilyennek a hátát. én a szobaajtó résében álltam és mindent láttam. anyámat, apámat, a katonákat. néztem ki a résen és közben az ajtó előtt is én álltam. felomlottam, szétoszlottam, több testben álltam össze. mindenhol ott voltam, mindenki én voltam, mindent láttam. mindent hallottam. nem zavart semmi. felnőtt lettem az elmúlt napokban.

parancsnok elvtárs, baszki, nyomjad már azt a csengőt, biztos itthon van, már a gondolatra áll a faszom, na!
kussoljál már bazmeg add ide az üveget, nyomom, a faszba már, csak kijön, aztán mi lesz?
mi lesz bazmeg mi lesz jól megbasszuk a kurvaannyába. azt mondták juanék simán meg lehet.
a parancsnok tovább nyomja a csengőt, bentről léptek közelednek, de nehezek, férfira vallanak, a fegyveresek egymásra néznek, de már nincs idejük semmire, kinyílik az ajtó, kit keresnek az elvtársak kérdezi az ajtóban álló kövér, izzadtságszagú, atléta felsőt és elől húgyfoltos alsót viselő negyvenes ember, kicsit remegő hangon.
na, menjél befelé öltözzél, aztán takarodjál a kocsmába, itt egy kis pénz, hol az asszony?
ne! itthon a gyerek!
leszarom bazmeg! mikor éjszakás voltál és a többiek bejöttek tekerni egyet, akkor is itt volt, nem fél az tőlünk, a múltkor juan még mesélt is neki. a kis lókötő meg is kérte, hogy vigyék el lőni.
na, itt vagy te ribanc, mondd már meg a balfasz uradnak, hogy menjen már el itthonról a picsába!
parancsnok elvtárs, itt egy üveg bor, te meg nem hallod mit mondott az elvtárs, takarodj itthonról!
de már megy is, a lyukas zoknira húzza a félretaposott cipőt. elindul. hát szervusztok elvtársak, viszont látásra! de adjatok még egy kis pénzt elvtárak, hozok még nektek is bort.

jól van, nesze, tünés.
hol a gyerek?
játszik, nem fog zavarni.
gyertek, elvtársak, mondja és megmarkolja a nadrágban duzzadó faszt, gyertek, egyetek hát valamit.
hozott a bátyám galiciából csomagot.
előhoz a kamrából egy lapos galiciai kosarat, szürke vászonnal van fedve, nagy öltésekkel odavarrva a kosár pereméhez.
a parancsnok feltépi a vásznat, bazmeg micsoda hurkák!
olajat hozzál, és vágjál hagymát, teríts, hozzál poharat, öntsél bort, de ugorjál már!
csak egyetek elvtársak a kenyeret is felszelem, egyetek.
a fegyveresek falni kezdenek, némán járnak a késes kezek, a hurka, a kenyér, és a hagyma közt, tömik a pofájukat.
add ide azt a kolbászt is, te, és gyere ide, vedd le a szoknyádat te ribanc, ülj ide az ölembe.
beleül, a parancsnok félrehúzza a bugyit, zsíros ujjaiból négyet benyom a szőr közé.
az asszony felnyög.
ne nyögdécseljél, baszki, mi jöttünk élvezni nem te! zsíros pofával röhög
a nő lecsúszik a földre, a parancsnok elé térdel.

várjál már, hagyjál békén nincs kedvem, töltsél. tegnap lelőttem egy tudóst!

milyen tudóst? rémült.

egy olyan szemüvegest. mikor levertem a szemüvegét, behugyozott. aztán ököllel vágtam az arcába, az meg elesett, bőgött és biztos összeszarta magát. hülye tudós. hátravetett fejjel, hörögve röhög.

ekkor kapja a golyót. a torkába. a másik fordulna az ajtó felé, az a hátába kapja.

az ajtóban apám állt, a puskát még célra tartva. a kétlövetű vadászfegyver csövei füstöltek. mosolygott. gyönyörűek voltak a szemei. ilyen boldognak még sosem láttam. a kurva anyjukat, mondta, a kurva anyjukat. állt az ajtóban és mosolygott. egy pillanat múlva hátulról fejbe vágták. elvonszolták. anyám ott állt bugyiban, kilógott a szőre és sikított. becsuktam a szobaajtót. beültem az ágyba. néztem a katonákat. apámat másnap félholtra verve felszögezték a városháza kapujára. hamar meghalt.

málnási elveszi a töltőtollat a lapról, rácsavarja a kupakot. felnéz az asztaltársára, elolvasod, gyima? a nagybátyám története. drezdában ülnek a folyóparton egy wernesgrüner sörözőben. az asztaltárs ránéz, bólint, elveszi a lapokat, olvasni kezd. málnási nézi. milyen halszemei vannak ennek a gyimának. hideg szemek, és mégis bujkál bennük valami kedvesség. vagy az erő derűje. nem szeretném az ellenségemnek tudni. még hogy a kereskedelmi kirendeltség, hát persze. szov-jet ke-res-ke-del-mi ki-ren-delt-ség haha, nem ám kgb! az orosz felnéz. kemény történet, kemény. majd beszélünk róla, de most mennem kell, elszaladt az idő. szervusz vlagyimir vlagyimirovics! az orosz elsiet. málnási nézi. gyima putyin, te gazember. mosolyog

adalék málnási estorili titkához

2009-11-19T12:30:00.005+01:00

emlékszünk még?

"valamikor feltűnt a portugáliai estorilban is. a helyi kaszinóban dolgozott hétköznapokon, afféle ajtónálló volt, hajbókoló köszöngető ember. hétvégén a golfklubban a játékosokat szállította kis golfautóval. a többi idejét az óceán partján töltötte, a kaszinó előtti partszakasz homokjába írta a verseit, és nevetve nézte, ahogy a kicsapó víz megeszi a versek elejét, mire az írásuk végére ér. néhány évet töltött ott, aztán eltűnt. a rendészek egy verset találtak az üres öltözőszekrényében"

1919. november 16.

2009-11-15T18:54:00.001+01:00

"Polgármester Úr!

Fogadja meleg szavaiért hálás köszönetemet a Magyar Nemzeti Hadsereg nevében. Nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy a város küszöbénél megszokott frázisokat használjak. Igazságérzetem megköveteli, hogy minden kertelés nélkül azt mondjam el, amit e pillanatban érzek. Mikor még messze voltunk innen, mikor még csak halvány reménysugár pislogott bennünk, hogy valaha, míg fegyverrel a kezünkben viszontláthassuk ezt a megtévelygett, nagy várost, átkoztuk és gyűlöltük, mert a távolból természetesen csak a szennyet, a nagy piszkot láttuk, nem az üldözést és mártíromságot szenvedő szegény magyar testvéreinket. A magyar nemzet szerette és becézte Budapestet, mely az utolsó években megrontója lett.

Most tetemre hívom a Duna partján a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezer éves múltját, ez a város sárba tiporta a nemzet koronáját, a nemzet színeit, és vörös rongyokba öltözött. Börtönbe vetette és elűzte hazájukból a nemzet legjobbjait, azonkívül elprédálta összes javainkat.

Megbocsátunk akkor, ha ez a megtévelyedett város visszatér megint hazájához, ha szívéből, lelkéből szereti ezt a földet, amelyben őseink csontjai porladnak, szereti azt a rögöt, amelyet verejtékes kezekkel munkálnak falusi testvéreink, szereti a Szent Koronát, a kettős keresztet, szereti a három hegyet és a négy folyót, szóval magyar hazáját és magyar faját.

Katonáim, miután betakarították földjeikről az Isten áldását, fegyvert fogtak a kezükbe, hogy rendet teremtsenek a hazában. Ezek a kezek nyitva vannak testvéri kézszorításra, de büntetni, sújtani is tudnak, ha kell.

Adja Isten, hogy erre ne kerüljön sor, hanem azok is, akik vétkeztek vagy bűnösnek érzik magukat, megtérjenek, és hatványozott erővel segítsenek felépíteni a magyar nemzeti erényekben tündöklő Budapestet. A mártírokat, az itt sokat szenvedett, velünk érző testvéreinket meleg szeretettel öleljük keblünkre".

mit ettek budapesten

2009-11-14T11:01:00.004+01:00

nem tennék hozzá semmit. a múlt századforduló budapestje. gondoljuk csak meg, csak az elkobzott folyami rákok száma 24 499. egy évben. az elmúlt 50-ben mennyi lehetett ez a szám? na, a többit a képekről. kattintsanak barátaim a képekre, úgy jobban láthatóak.

fegyelmezett önfeledtség, szórakozás az ndk-ban..berlin 1985.

2009-11-10T09:43:00.003+01:00

nem csak bele a világba. nem csak úgy, és itt-ott törni a tányérokat. partvis, vödör kikészítve az eltakarításhoz. prentzlauer berg, berlin. micsoda egy széjjelség lett ott azóta. egyesítés.

málnási sírja

2009-11-07T09:36:00.004+01:00

jose maria padilla, nyugállományú csendőr őrmester belépett az avenida de la borbolla és a calle cruzadas saroképületében lévő guardia civil sevillai egységének állományi kapuján. a kopott, öreg csendőr tíz éve került nyugállományba, de még hetente kétszer bejár. szerették, jól használhatónak tartották, megkérték, hogy időnként nézze át a régi ügyeket, bedöglött nyomozások aktáit, felderítetlen eltűnéseket. a vizsgálati osztály titkársága előtt elmenve beszól az ajtón, estrella, hozzon kérem egy kávét az irodámba! leül az asztalához, kihúz egy fiókot, elővesz egy dossziét. málnási dossziéját. cifra egy alak mondja félhangosan. kivesz néhány lapot, málnási feljegyzései a pszichológusának. olvasni kezd.

itt a történetem melyre magam sem hittem volna, hogy ilyen pontosan vissza tudok majd emlékezni. valahogy transzban voltam mikor megtörtént.

tizenhét voltam, fanatikusan szerettem rajzolni, ekkoriban fogalmazódott meg bennem, hogy művész, szobrász leszek. komoly terveim voltak. és akkoriban nagyon-nagyon érdekelt az anatómia, a csontrendszer, de nem volt csontvázam, még műanyagot sem lehetett könnyen beszerezni. még a tanügyi ellátóból sem, és ha lett volna az sem az igazi, az csak vacak műanyag.

nyár volt, rekkenően forró nyár. már több mint egy hete a nagyszüleimnél voltam.

hirtelen jött az ötlet, arra már nem emlékszem mi váltotta ki az azonnali tettrekészséget, talán a reneszánsz mesterek titkos boncolásairól olvastam vagy láttam valamit a tv-ben, talán leonardóról, s az belendített.

bármi, amit akkoriban olvastam az számomra valóság volt. a valóság és álmodozás határmezsgyéje elmosódott tudatom ábrándképei között.

szóval a temető jutott eszembe mint csontvázforrás, de emlékszem, már előtte pár hónappal korábban, az iskolába is bementem, és az akkor még aktív, és szépségesen szexi tanárnénink segítségét kértem szertári csontváz ügyben. talán másban is reménykedtem titkon, és az biztos, hogy rajzolgattam is pár órát ott benn. persze nem igazán tudtam koncentrálni, inkább a melleire gondoltam. egyszer lehajolt órán, talán egy leesett cerkáért, és kibuggyantak a mellei a kötött pulóver alól. és az tetszett nekem.

mindent átgondoltam, anyámék otthon a városban, én ott lent, mamáéknál, ők majd csak szombaton jönnek a faluba, így én, a reggeli vonattal visszaindulva elkerülhetem majd őket.

érdemes megjegyezni, hogy sokat jártam az előző években ‑ olyan 13-14 lehettem ‑ nagyapámmal, aki segédmunkásként dolgozott egy régészeti feltáráson az ásóbrigádban, a faluhatárban húzódó régészeti munkálatokra, egy nagy római temető lett azokban az évtizedekben feltárva ott. sokat hallgattam a régészet vezetőprofesszorát, aki mesélt a leletekről, a csontokról, azok tárolásáról, szóval, emlékeztem mennyire ügyelve szortírozták a leleteket, hogy azok véletlenül se keveredjenek össze.

én is előrelátó voltam, és barna, cakkos szélű, cukros és egyéb vegyes áru kimérésre szolgáló staniclikkel kívántam megoldani a pontos szortírozást, ezért a vegyeskereskedésben vettem kisebb nagyobb méretűeket vagy öt tucatot. átgondoltam a csontok szortírozását, előre ügyelve a bal és jobboldalra, ügyelve a kezek és a lábak apró csontszerkezetének nem összekeverésére. elvégre később össze is kell majd tudnom rakni a csontvázat.

mindez délelőtt 9-10 óra körül lehetett, én tervem kivitelezését délutánra tettem.

gyorsan kipedáloztam a temetőbe, nagyon nagy volt a meleg, erre határozottan emlékszem, de az is lehet, hogy csak tervem tüze hevítette testem és akkor már izgalomtól lüktető agyamat. csak sikerüljön találnom megfelelő, elhagyatott, nem ápolt, és jeltelen sírt. úgy izgultam, hogy meg kellett álljak egy bokros részen és kivertem a farkamat.

aztán a temető szélső parcellájában hamar rábukkantam egy sírra, se kereszt, se virág, csak gaz és enyészet.

azonnal bringámra pattantam és hazatekertem. ebédeltem, pihentem egy kicsit, majd elcsentem nagyapám ásóját - azt az ásót, amelyet megörököltem halála után tőle, és sajnos a házam építése körüli munkálatok közben eltűnt -, felkötöttem az ásót a bringára és egy nagyobb kenderzsákot a csomagtartóra, melybe a barna, cakkos szélű, cukros zacskókat is tettem. tekertem ismét ki a temetőbe a sírhoz. azonnal munkához is láttam.

miután szabaddá tettem a rengeteg gyomnövénytől a sírt, elkezdtem ásni.

szépen következetesen, jobbra téve a földet, hogy ha majd befejeztem a munkát, vissza tudjam állítani az eredeti talajfelszíni állapotokat, gondolva arra, nehogy észrevegyenek majd bármit is a tevékenységemből.

gyorsan, jól haladtam, teljesen a gondolataimba mélyedve. lassacskán nem is látszottam ki a gödörből, kicsit csodálkoztam is, hogy milyen mélyre temetik a halottakat .

hirtelen valaki dörmögő hangon rám köszönt, jó napot, mit csinál itt fiatalember? a temetőcsősz volt.

kicsit összerezzenve válaszoltam neki, hát ások, kiásom a sírt, - az az ötletem támadt, hogy ha már így meglátott, ezt mondom neki, számítva, hogy akár segítőmmé is lesz - mert a szomszéd kisváros középiskolájának szeretnék egy csontvázat kiásni, természetesen abszolút elhagyatott, hozzátartozó nélküli sírból. a biológiatanár úr bízott meg ezzel a feladattal, illetve nem is bízott meg csak jelezte, hogy milyen jól jönne a szertárnak egy igazi csontváz, s ezért szeretném meglepni majd ezzel a csontvázzal.

ó ez a sok és felesleges fáradság, ha szólt volna, a múlt héten voltak sírfelszámolások, akkor tudtunk volna adni magának csontokat. majd barátságosan elköszönt. én még utána szóltam, hogy majd szépen visszatemetek mindent.

mindkét tenyerem egy hatalmas vízhólyag volt, és az egyiken félre volt csúszva a bőr miután kifakadt, és a nyers húst nagyon marta az izzadságtól sós ásónyél. nem törődtem a fájdalommal, csak ástam tovább. közben éreztem, hogy az ásó koppan valamiben.

hallottam, ahogy robog a vér a halántékomban, majd szétment a fejem.

megvan, elértem a koporsót, éreztem, hogy elég korhadt lehet, s így ügyeltem arra, hogy be ne szakadjon, hosszanti irányban gyorsan kiszélesítettem az akkor már két méter mély gödröt a koporsó mellett, hogy legyen mire állnom, s fel tudjam nyitni a fedelet.

szépen lesepertem a homokot róla, és ki tudtam olvasni a nevet, m.j.v. egy hölgy volt 37-ben halt meg. elkezdtem óvatosan felszedni az eléggé korhadt deszkákat, melyeket a gödör széléhez állítottam.

a látvány döbbenetes volt, még most is libabőrös leszek, ha felidézem, békésen aludt a néni, kezei imára kulcsolva olvasót tartottak, a ruházata teljesen épen megmaradt, fekete fejdíszt viselt, mely alól őszes hajtincsek lógtak ki, keretezve koponyájának sötét üregeit.

most éreztem át először, mibe is mentem bele. most jutott először eszembe, hogy vissza kellene talán temetnem, de hát akkor minden erőfeszítésem hiábavaló lesz, nem lesz csontvázam sem. csak tovább, be kell fejezned, ha már elkezdted, csak egy régész vagy, gondolj erre, milyen sok csontvázat láttál már az ásatásokon, semmi érzelgősség, valahogy így erősítgettem magam.

szétbontottam a ruházatát és elkezdtem a csontokat szépen szétválogatva rendszerezni a zacskókba.

a kéz és a lábfejek nem is estek szét, bár az idő eltüntette róluk a lágy szövetet, de mégis egyben tartotta őket a rájuk száradt ínmaradvány mely még ennyi év után sem tűnt el teljesen. ezt megnyugodva konstatáltam, könnyebben tudom majd ismét összerakni. elég gyorsan végeztem, a koponyát hagytam utoljára, szépen kiemeltem a fejdíszből és a már parókának tűnő hajtincseket lefejtettem róla, majd elhelyeztem egy külön erre a célra magammal hozott nejlon zacskóba, aztán valamennyi kis zacskót megcímeztem egy ceruzával és a nagy kenderzsákba helyeztem.

a ruházatot és az olvasót szépen visszahelyeztem, ahogyan volt, és aránylag gyorsan visszatemettem a sírt. biciklire pattantam és haza kerekeztem, előtte jól elrejtettem a zsákot, nehogy valaki megtalálja otthon.

másnap már híre ment a faluban, hogy valaki kiásott egy halottat a temetőben, és hogy elkezdtek nyomozni.

kezdtem megijedni, hogy talán lebukom, mert személyleírást ad a temetőcsősz rólam, ezért valamit hazudva az öregeknek, gyorsan vonatra szálltam és visszamentem toledóba egy nagy barna bőrönddel a kezemben, benne a csontjaimmal. már az én csontjaim voltak.

nem volt otthon senki, a szüleim, mint ahogyan terveztem is, pont ott tartózkodtak már, ahonnan elmenekültem.

ennek örültem, gyorsan kicsomagoltam az összes csontot és kiraktam a szobában a padlóra, hogy lássam, hogyan is fogom összerakni. mivel foltosnak, sárgásnak tartottam őket, úgy határoztam, hogy klóros vízben kifehérítem valamennyit, mielőtt összerakom.

gyorsan előhalásztam anyám legnagyobb húsz literes, piros színű fazekát, lekvár és gyümölcs elrakáshoz volt rendszeresítve, és elkezdtem átfőzni az összes csontot, melyek valóban szépen fehéredtek. ebben a pillanatban ismerős hang ütötte meg fülemet apám oldalkocsis zündapp motorjának pöfékelése, az ablakhoz szaladtam és láttam apám és anyám meszes arcát, leolvasva róla, hogy mindent tudnak. a klórszagú, bugyogó csontos fazekat lekaptam a gáztűzhelyről és gyorsan a szobámba vittem és letakartam egy pléddel.

mit tettél fiam? ezzel nyitott apám, mikor belépett az ajtón. bár hiábavaló volt a tagadás mégis próbáltam tagadni, ő erre lekevert két-három hatalmas pofont, melyben nem gyakran, de ha mégis, akkor elég alaposan volt részem.

ne tagadd! mindenki rólad beszél a faluban.

így tudtam meg, hogy már lebuktam. állítólag a helyszínen elveszítettem, valószínűleg kirántottam egy toledói buszjegyet valamelyik zsebemből, a csősz által adott személyleírás már csak megkönnyítette a nyomozó hatóság dolgát, és kinek is lehetett nagyszüleimen kívül még toledói unokája egy ilyen kis faluban.

megmutattam a szobámban elrejtett csontos fazekat a szüleimnek, anyám szó szerint elájult a piros edényből kimeredező kéz és lábszárcsontok látványától.

apám most borult ki igazán, megint kaptam néhány pofont, és ekkor láttam életemben először sírni is az öreget. börtönbe kerülsz fiam, elkeseredésében zokogott és csak ezt hajtogatta. semmit sem fogtam fel az egész életemre is kihatható drámából, csak azt a nemes célt láttam magam előtt, ami a reneszánsz mesterek előtt lebeghetett titkos boncolásaik alkalmával, mikor még az inkvizíció börtöne is fenyegette őket.

a faluban, állítólag lincshangulat kezdett kialakulni. azonnal motorra ültetett apám, és visszavittük a csontokat a faluba, a rendőrségre. itt jegyzőkönyvet készített a rendőr, majd hazamehettem, várva a tárgyalás időpontját.

három és fél év börtönt kaptam próbaidővel. pénzbírság, ügyvédi költségek, újra eltemettetés, fájdalomdíj, papi költségek, koporsó, egyebek. a szüleimnek kölcsön kellett kérniük. és én is csak azért úszhattam meg ennyivel, mert nagyapám együtt harcolt a tárgyalás bírójával toledónál.

jose maria padilla nyugállományú őrmester a kihűlt kávét issza, aztán lassan összetúrja az iratokat. a kurva anyját az ilyennek, mondja hangosan.

herta müller a disznóvágáson

2009-10-31T09:41:00.002+01:00

feri bácsi, tegye már be azt a kurva ajtót, mert megfagyunk! egyébként, a kapus félelme a tizenegyesnél, az a címe annak a böllnek. az öreg visszanéz az ajtóból, marika, ne igyon már annyit, az handke. jól van már öreg, ha jön vissza, hozzon egy vödör vizet! de mozogjon!
az öreg belép a nyári konyhába, ott állították fel az asztalt, amin bontják a húst. pufajkában, csizmában, két rokongyerek és béla úr, a böllér. a sarokban az üstben lassan, néha buggyanva mocorog az abalé. az üstön keresztben egy lekvárfőző kanál, arra vannak akasztva a hurkák, és úgy merülnek a szürkés lébe. a fakanál nyele fénylik a zsíros gőzben. jól átjárja a zsírpára, nem sérti majd fel a tenyeret, ha nyáron a lekvárt kell kevergetni vele.
béla úr az bontóasztal lapjába vágja a kést, éllel előrefele, úgy húzza át rajta a szalonna darabokat. szép, egyenletes csíkokat vág így.
az egyik rokongyerek letesz mellé egy tál mosott belet. azt kérdezi a néni, hogy jó lesz e így? miért, először csinálja? mondd már meg neki, hogy hagyjon engem békén a hülyeségeivel. az is olyan habókos mint a varga állatorvos felesége. ma reggel is elnéztem, ahogy a doktorné kicsapja az ablakokat, kikönyököl, és bámul a semmibe. felröhög. tisztára mintha moszkvába vágyódna, mint valami csehovi pina. mindenki vele röhög. na, töltsetek egy kupicával, igyatok ti is! feri bácsi nem issza ki a poharát, na a varga doktor is megéri a pénzét, a sógorral felrakatta a disznót az asztalra, azt mondja, nem képzeli, hogy lehajolok vizsgálni? megint röhögés. megint isznak.
az ivás csendjében hallani, ahogy valaki a csizmáját húzogatja a sárvakarón. maga az, imre? kérdezi az öreg. én, én, kiáltja, és már lép is be az ajtón. már elnézést, hogy szinte csak így a pecsenyére, de a tévé előtt ragadtam, mondtam már azt a történetet a spiróról? a spirochetás, leptospirózisosat, azt négyszer, mondja az egyik gyerek, és szamárfület mutat. de ha már irodalom! imre bácsi, mi a véleménye erről az új nobel-díjas írónőről? tudja, írókról beszélgettünk éppen.
nem is tudom fiam, hát nem sokat tudok a nőről, tegnap a gépen olvastam tőle egy novellát, hát nem tudom. nem bírom, mikor az író széthúzza a saját története szövetét és azon kiszólva okoskodik egy sort. ez a nő is azt írja, valami menekülős történetbe keverve, tudjátok romániából ment el, szóval azt írja, lehet, hogy nem pontos, a szélütés óta nem az igazi a fejem, na mindegy is:
„nem bízom a nyelvben. mert saját magamról tudom a legjobban: ahhoz, hogy pontossá váljon, mindig el kell vennie valamit, ami nem az övé. folyton azt kérdem magamtól, miért olyan lopkodósak a nyelvi képek, miért oroz el a legérvényesebb hasonlat is olyan tulajdonságokat, amelyek nem illetik meg. csak a kiötölt meglepetés teremti meg a valóhoz a közelséget. csak ha egyik észlelés kifosztja a másikat, egyik tárgy magához ragadja és felhasználja a másik anyagát, csak ha a mondatban kézenfekvővé vált, ami a valóságban kizárja egymást, képes a mondat a valóval szemben megállni a helyét.”
az öreg tölt egy italt imrének, aki vigyorog. na gyerekem, szóval, gyenge írócska lehet ez a nő, ha nem elég neki a történet. egyik észlelés kifosztja a másikat, na persze, és ahogy feljelenti a saját apját állítólagos nácisága miatt, az már nekem sok. undorodom a német irodalmi pavlikmorozovizmustól. persze a mi grófunk is hasonlóan az apjával, ugye. kuncog.
marika tépi fel az ajtót. öreg, bassza meg, kértem, hogy hozzon egy vödör vizet, már azt hittem megint kidőlt, és a kanapéba fekszik vályút, mint oblomov. és mozogjanak már a hétszentségit maguknak, mert sosem leszünk kész!

málnási katmanduban... a szadhu elájul

2009-10-24T12:30:00.004+02:00

málnási két napja ült katmanduban az asramhoz tartozó hátsó ligetben, egy varanaszi illetőségű szadhuval, egy született odescalchival, és vadul szívtak, közben a tathagatagarbha szútráról beszélgettek. málnásinak valahogy eszébe jutott a kékgolyó. el is mondta a szadhunak, aki már semmit nem tudott magyarországról, és magyarul, hogy van budapesten egy rákkórház, amit kékgolyónak hívnak az emberek. ezen hosszan és vinnyogva röhögtek. a szadhu hirtelen elkomorult, a szeme kimeredt, aztán elájult. mikor eszméletére tért, felállt, málnásit is magával húzva. álltak. mélyen málnási szemébe nézett, majd megölelte őt, és azt monda: csodálatos nagy népünk van. igazi spirituális emberek. málnási felröhögött, és magyarul azt mondta: lófaszt, komám.

akkor szívjunk még, mondta páli nyelven odescalchi herceg.

körülöttük a pávák egyre szűkülő, egyre veszedelmesebbnek tűnő körben közeledtek.

lap berlinből

2009-10-17T12:46:00.007+02:00

vaslapon sült rumpsteak, a hotel stadt berlin aljában egy félkör alakú, körbeülhető pultnál. gombaszósszal, sült krumplival, az ndk-s fizetésekhez mérten egy vagyonért, és hozzá, minden idők legjobb johannisbeer szörpje. annyira jó volt ez a szörp, hogy ilyenkor nem is ittunk sört. a bonyodalmak akkor kezdődtek e helyen, mikor éppen vegetáriánus időszakban voltam, és ott próbáltam megoldani a déli étkezésem. az első kísérlet pompásan sikerült. mondtam, hogy kérek egy sztéket hús nélkül, a pultos kicsit furcsálkodva nézett, de talán világlátott ember lehetett, vagy ilyesmi, szó nélkül kiadta a krumplit a gombaszósszal. na, de másnap! összeült a kérés hallatán a berlini élelmezési kamara, a stasi és ki tudja még melyik hatóság, hogy megtárgyalja, miként lehetne ezt az elképesztő dolgot teljesíteni. a probléma gyökere az volt, hogy az adag az árfelelős szerint úgy volt kalkulálva, hogy a hús beletartozott, tehát nem szolgálhatják fel hús nélkül, hiszen nem úgy volt számfejtve. valamint, ha mégis kiadnák, akkor egyrészt árdrágítást követnek el, másrészt drasztikus súlycsökkentést, egészen rapid módon persze, hiszen ennek eredményeképpen egy gramm húshoz sem jutnék, de mégis ki kellene fizetnem, hiszen az úgy volt árkalkulálva. végül, mikor felhívtuk a berlini séfek és árfelelősök szocialista szakszervezetét, aztán a hotel és az étterem igazgatói konzultáltak az ndk ensz küldöttségének vezetőjével, arra a megoldásra jutottunk, hogy kiadják egy normál tányéron a krumplit a gombaszósszal, és egy külön kistányéron a sztéket. mindenkin elömlött a túldolgoztatott elme megnyugvásának öröme, az egymásba fúrt acélos tekintetek békébe olvadtak, már majdnem megtörtént a kiszolgálás. én, a másnapos feneketlen étvágy és a gyilkolási vágy kevercséből kezdtem a nyálcsorgatós elégedettség állapotába kerülni, de mindig szarik valamit a jóisten az ember fiának, megjelent, nem tudom honnan, egy fityulás kézilányszerűség és azt mondta, hogy suldigungbitte, de a mosogatás normája szerint ahány étel annyi tányér, és ezt szigorúan veszik. még tettem egy kísérletet, hogy akkor tegyék egy szalvétára a húst és majd kidobom, de a tálalásra is vonatkoztak előírások és nem szerepelt ezek között a piknikszerű, szalvétára tálalás. minden összeomlott. a szomszédos önkiszolgálóban ettem egy adag főtt krumplit és csak minden másnap látogattam ezután a hotel stadt berlin grillbárját.

az u-bahnban a szerlvény valamiért lassított, nyugat-berlin alatt voltunk egy lezárt állomáson. geist station, így hívták a nyugat-berliniek. a keletiek talán nem merték hívni sehogy. a túlsó peronon a vak sötétségben egy ember táncolt, a feje fölé tartott elemlámpával világítva meg magát. piros öltöny, szögletes napszemüveg. na, majd ilyesmi lesz a twin peaks, gondoltam. a táncos persze málnási volt. a szerelvény gyorsított.

málnásitól szobrot rendel a város

2009-10-10T10:11:00.003+02:00

málnásiban, egy ideje már nagyon mocorgott egy új szobor gondolata, és most megrendelés is van rá. a téma jó ideje keringett benne, nem hagyta nyugodni. abortusz, anyaság, halál, a gyilkolás. de a szobor nem jelent meg határozottan a fejében. gondolta, hogy lehetne esetleg valami didaktikusan egyszerű, egy nagy tömb, kiszakadva belőle egy kicsi, és az porrá omlasztva, vagy expresszív naturalizmusban egy vulvából kiszakított sikoly, vagy ilyesmi. vagy nem ilyesmi. tanácstalan volt.

ül a kórházban a nőgyógyászaton. figyel, magába szív. csinált ilyet régebben is, besétált a kórházba, megkereste a sebészetet, leült a folyosón, mint egy pihenő hozzátartozó. nézte a maguk előtt infúzióállványt toló pisilni menőket, az oldalukon véres tasakkal le föl sétáló beszélgetőket, a reményteli mosollyal az orvosra néző érkezőket, a sírva távozókat, vagy az éppen műtétre toltakat, és azokat, akiket ájultan kitolnak. és nézte a leműtött mellű asszonyok jobb vagy bal oldalon horpadt hálóingét.

most ül a nőgyógyászaton, előtte jobb oldalon a nővérszoba, balra a kötöző, és vele szemben a kisműtő. kövér orvosnő érkezik, telefonál, megáll a kisműtő és málnási előtt. most le kell tegyem, van egy küretecském, majd hívlak, szia. aztán tíz perc múlva kilép, nyúl a zsebébe a telefonért. egy nőt kitolnak. aztán pár perc múlva egy másikat be. málnási egy órát ül ott, három küret. ül mint a gyerekre váró apák. nem tud közben a szoborra gondolni.

aztán a kórház közelében beül egy cigánykocsmába. a padón eldobált szalvéták, rákmaradványok, cigarettacsikkek, borfoltok. eiffeles fém oszlopok, faragott tapas pult, sonkák. melege van, leveszi az ingét, térdére biggyeszti a szalmakalapját, vizet és bort kér. ott ül trikóban, izzadva, nézi a ventilátor huzatában himbálózó légypapírt, aztán előveszi a naplóját, töltőtollát, a szalmakalapot a fejére teszi, és a térdét használva asztalként, verset ír.

23.

még ha a halál völgyében járok
akkor sem félek, ha te velem vagy
a zsoltár az jár a fejében
teljesen belé egészen
megfojtja a levegő
öli a kéj
a férfi lihegése mögött hallja
ahogy a gyereke koppan a lavórban
mellette véres cafatok
halálos málé
felordít a hím megijed
hang nélkül zokog
a hóban csúszkálva viszi
a gyereket egy népsportba csomagolva
a kertben ássa el
elfelejti megint él
ismerkedik és szerelmes
megint áldott
az altatásban is hallja
ahogy szörcsög a vákuum
tépi le a gyerek koponyatetejét
szakítja az agyat
hörögve nyeli a gép az életet
a karját
a kart amivel
szkanderozna
tépi a testet ami sörszagot izzadna
ha nőn liheg
az ágyon kék klott gatya
és telik a tartály
apró lábak combok vádlik szétszakadva
háromkerekűt pedálozna
az orvos köhög
beleköp a tartályba
a kis kézben zöld gyémánt
alszik de ordít az agya
álmában haldoklik
nevetve ébred
kikapartak
újság sem kell
hol is venne lapátot
a kertészbolt elköltözött
ezen nevet
feláll szivárog valami a combján
a műtős fiúra kacsint a folyosón
pisil nem törli meg
kiugrik az ablakon

egészségügyi gázmester

2009-10-03T10:34:00.004+02:00

és mondja csak, nem szoktak itt a könyvtárhelységben étkezni? a könyvtárvezető zavartan megtörli a száját, és le a könyvtárban elfogyasztott szendvics emlékét. egy morzsa a bajszán simán lebuktatná. határozottan mondja: nem. a molyirtó ember szinte az arcába tolja az arcát és emelt hangon, mosoly nélkül kérdezi: és egy kis nasi, keksz, sütike? nem, az sem.
a könyvtárvezető riadt. nem szokott hazudni, és most egy molyirtó ember miatt mégis. elszokott a számonkérésnek ettől a módjától. rég volt katona és rég volt gyerek.
na jó, de ne is! elveszi az arcát az arcából. egyébként ezek ételmolyok. a szárnyuk sötétebb, szélén barnás pöttyök. vannak könyvmolyok is. nem úgy, ahogy maguk, ahogy maguk gondolják.
otthon, kenyértartó? veszélyforrás. ki szoktam porszívózni, mikor takarítok, rebegi a könyvtárvezető. jó. az jó. én be szoktam kenni citromlével, azt nem bírják. a szagát. olimposz. az a legjobb. nem hagy nyomot a fán.
kabát, pulóver, más, amin már látja a molyokat, vagy a petéiket? tennivaló? tudja? nem, nem, de jó lenne tudni. szemeteszsák, szájzáras, bele a ruha, befúj chemotoxot, egy napig úgy hagyja és kész. persze hordás előtt ki kell szellőztetni.
na nézzük! lekap egy könyvet a polcról, hirtelen kinyitja, felrebben egy moly. na? honnan tudtam, hogy lesz benne? nem tudom, zavartan néz. hát a gerince! enyvvel van ragasztva. azt szeretik a legjobban. az enyvet. egy pillanatra elgondolkodik, ránéz a könyvtárvezetőre. és tudja, hogy vannak már olyanok, amik a műanyagot is megrágják?
bezárja az ajtót, a réseket betömködi.
megnyitja a gázcsapot.

málnási macskái

2009-09-25T17:13:00.004+02:00

a barát apja a közeli alagút építésnél dolgozott robbantómesterként, ő hozta a trotilt. a fia meg nekik. kimentek a városból az erdőbe, ott robbantgattak. a trotil kis alumínium hüvelyben volt, nagyjából kétharmadáig töltve az anyaggal. a hüvelybe így bele lehetett még tömni -apró gyufadarab ékekkel beszorítva- a gyújtózsinór végét. letették, meggyújtották, elszaladtak, robbanás. le kéne fojtani, szar így az egész! az erdőben találtak egy régi, elhagyott házat, vastag, nehéz faajtóval, kétarasznyi, vagy kétszáz éves kovácsolt zárral. a kulcs helyére éppen beleillett a trotil patron. beledugták, a zsinórt meggyújtották, elszaladtak. hatalmas robbanás. az erős zárból alig maradt valami, az ajtó is kirobbant körülötte jó méteres félkörben. elunták az erdőt, és már robbantani valót sem találtak. elindultak a tajo-partra. iniciáljunk macskát, javasolta málnási. tetszett neki a szó. a robbantómester fia magyarázta el neki, hogy a trotil iniciálja, azaz az elrobbanásával indítja a dinamitot, ami sima hőhatásra nem robbanna fel, vagy valami ilyesmit mondott. mit csináljunk? néztek rá értetlenkedve a többiek. robbantsunk fel egy kibaszott macskát! röhögtek. és honnan szerzünk? erre nem volt válasz, de mikor leértek a folyóhoz, szembe jött három srác. figyeljetek, szerezzetek egy macskát, kaptok ötszáz pesetát! a fiúk ráálltak. alig dobáltak néhány követ a vízbe, alig háromszor-négyszer röhögtek a földön fetrengve az ötleten vidulva, és persze erősítve magukat a szándékban, már meg is jelentek egy kismacskával a fiúk. basszátok meg ez kicsi, de mindegy, kaptok háromszáz pesetát, aztán menjetek innen a picsába! málnási elkészítette a patront a gyújtózsinórral, aztán a lefogott macska seggébe nyomta. meggyújtották a zsinórt, lerakták a macskát a földre. az döbbenten ült a seggén, és nézett a semmibe. elfutottak. még időben visszafordultak, hogy lássák, a robbanás a macskát a híd pilonjának a magasságába repíti. a rettenet. hozzáfagytak a földhöz. csak meredtek a még meg-meg moccanó macskára. málnási nyugodtan odament és felemelte a tarkóbőrénél fogva. két mellső láb, lógó belek. semmi más. felordítottak és elrohantak. málnási állt, kezében a macskával. még maradt. ők, rohantak be a városba és ordítottak. kitört a vihar, az égnek olyan színe lett, mintha a város és a környék összes jacaranda fája a felhőkbe költözött volna, minden lilás fénybe olvadt. villámlott, ömlött az eső, zokogva álltak egy kapu alatt. ahogy az eső alábbhagyott, kétfelé szaladtak. soha többet nem beszéltek egymással. sem málnásival.
málnási vagy harminc év múlva vett egy romos házat a városfal külső oldalán, és a macskáknak adta. az ablakokat, ajtókat felfalaztatta, csak az egyiken hagyott egy zárható vasajtót, amin a heti egy mázsa tápot belökte nekik. a macskáknak apró nyílásokat vágatott, éppen akkorát, hogy egyszerre csak egy macska tudja átnyomni magát rajta. ezekből is csak néhányat, mert szerette nézni, hogy a macskák közössége miként szabályozza a közlekedést, ha egyszerre több vár a be illetve kijutásra. nézte a kisebb csetepatékat, aztán a rend bejáratottságát, élvezte működő kis társadalmát. egy éjjel valakik több tíz liter benzint locsoltak be a házba a nyílásokon át, és meggyújtották. a rend felbomlott, egymást tépték a macskák a réseknél, nem tudtak kijutni. még hajnalban is masszív, fekete füstpászmák gomolyogtak a ház felett, mint lustán tekergő macskafarkak.

komitácsi női ruhában

2009-09-20T17:59:00.003+02:00

A szandzsákbéli Nova Varoszban, Solina Konrád csendőrőrmester elfogott egy Roszics nevű veszedelmes komitácsit. A nőnek öltözve bujkáló komitácsit a csendőrőrmester hosszas nyomozás után kézrekerítette és bekísérte a katonai parancsnokságra. A veszedelmes embert a hadbíróság halálra ítélte.
1917. február

álmodni a rómain - béke csónakház

2009-09-16T19:14:00.004+02:00

ahogy elaludt a napozóágyon, azonnal álmodni kezdett. saját magáról. arról, ahogy felébredt reggel. nem merte elmondani senkinek, de gyakori volt, hogy arról álmodott, ami pár órával azelőtt történt vele. magába záródott végleg. és álmodott.

álmában megint felkel, agyonizzadt, zsíros testét kigördíti az ágyból. nem reggelizik, elfelejti. rohan a géphez, bekapcsolja, bútolj már a kurva anyádat, morogja. még nem hozott fel semmit a gép, de ő már dúltan fújtat, idegesen remeg a szája széle, le-föl mozog a toka. mit csinálhatott ez a geci cigánytörpe már megint. ide-oda lapozgat, sehol semmi a cigánygeciről. mi van már, nem nyilatkozott, nem emlegetik, hol van? néha nem tudja mi a jobb, ha írnak valamit róla, és akkor friss sebeket kell nyalogatnia, vagy kénytelen a régi dolgokon öklendezni újra és újra, sokadszorra és egyre idegesebben visszaolvasva, mert nem tud meglenni nélkülük, mint a gyerek, akinek ugyan fáj, de bele-bele nyúl a térdén levő sebbe, mert nem tud elszabadulni a fájdalom örömétől és izgalmától. a rohadt kis kisztitkár a párttitkár apjával! hát miért csak én vagyok bűnös? már magamra is bűnösként gondolok? mit csináltak velem ezek a rohadt nácik? nem vagyok bűnös életű, a fenét, miért lennék bűnös, élni kellett, és jó is volt az elvtársak között. kicsit elmosolyodik, eszébe jut az első vállalati négyszög ülés amin részt vett, ahol előléptetésekről, lakáskiutalásokról, útlevélkérelmekről döntöttek, és ott volt a párttitkár, meg a tócsányi elvtárs: a vezér, aztán padlási szakszervezeti titkár és ő: cinóber, a kisz titkára. és eszébe jut, mikor az első emeleti folyosón elindult a vezérigazgatóság felé, még belépett lelkész elvtárshoz a személyzetishez, aki régi elvtárs volt, igaz, ávós múlttal, de biztos nem csinált semmi rosszat. szóval belépett lelkész elvtárshoz és elmesélte gyorsan, hogy most megy az első üzemi négyszög ülésre, és izgul, és köszöni lelkész elvtársnak, hogy ilyen helyzetbe hozta őt, és igen, meg fogja hálálni. lelkész elvtárs hátba veregette, közben keservesen mosolygott, a szeme nem látszott a foncsorozott üveg mögött. már egészen ellágyult arccal ül a gép előtt, nézi a képernyőt, de nem látja, csak tócsányi elvtárs irodáját, ahol már ott ülnek, és emberi sorsokról döntenek, és igen, megszólalt ő is, tócsányi elvtárs felé fordulva, de kicsit padlásira pillantva közben, azt mondta, hogy tudjátok elvtársak, sokat beszélgettünk a fiúkkal a kiképzésen, tudod vezér elvtárs, hogy munkásőr vagyok, a kovácsék lakáskérelméről, és az volt ám a vélemény, hogy csak kulák családból származnak mindketten, és a szocialista rendszernek sem igazán hívei és jobban megérdemelnék a vargáék. padlási halványan biccentett, és tócsányi elvtárs azt mondta, jól van cinóber elvtárs, ti tudjátok, ti vagytok a dolgozók között, és vargáék meg is hívták a lakásszentelőre, ahol egy kicsit be is rúgott, de másnap arra még azért emlékezett, hogy amikor már eljövőben volt, varga talált egy pillanatot, mikor ketten lehettek és egy erős kézszorítással megköszönte neki azt amit érte tett. aztán ránéz a képernyőre, fókuszálni próbál, a rövidlátók tipikus mozdulatával még a szemüveg egyik szárát is odanyomva kissé a halántékához, de nem látja jól, mert kicsit párás a szeme, feláll zsebkendőért, hogy megtörölje, és akkor ránéz a párafüggönyön át a kedves lenco lemezjátszójára, még tisztító fej és folyadék is volt hozzá, még akkoriban persze, mikor vette. ma már beszerezhetetlen. felemeli a tetejét, közben a hejtepuskát dúdolja halkan, egy könnycsepp ráesik a lemeztányérra, azt is megtörli, előkeresi a kelet-berlini amiga cég vangelis lemezét, amit egy fdj-kisz cserekiránduláson vett karl-marx-stadtban, és fúj egy nagyot, kicsit megkönnyebbül és felteszi a lemezt. istenem, mennyit hallgattuk régen, és most is mennyire szép.

a hirtelen támadt szél felkapta a mellére ejtett népszavát, erre felébredt. a háta mögötti üdülőszobából vangelis szólt. sírni lett volna kedve, de inkább úgy döntött átsétál és iszik egy fröccsöt a bandival.

málnási nyomasztó emlékei

2009-09-09T15:39:00.002+02:00

málnási a plaza mayor egyik kávézójának teraszán ül, az asztalon pohár sör, sötétkék lucky strike, gyufa. málnásin, könnyű nyári öltöny, almazöld ing, ezzel egyező árnyalatú zokni, kézzel varrott, finom cipő. elegáns. az arca gyűrött, rosszul ébredt, rosszul is aludt. korábbi élete emlékei nyomasztották. már kezd jobban lenni, egy másik helyen meg is reggelizett, kávét ivott tejjel és churrost mártogatott bele. ölében a naplója, töltőtollal verset ír:

két hete áll az ablakban
mikor éppen nem hever
az ágyán
akkor is csak fekszik
nem alszik nézi a sötétet
áll az ablakban
nézi az elszáradt
muskátli töveket
mikor beköltözött akkor
ültette
három éve nem locsolja
csak száradt tövek
azt nézi
néha kínnal
tovább viszi a tekintetét
az udvaron kukák állnak
vagy negyven
zöldek sárgák kékek
nyitott tetővel éhesen
vagy lefedve
csöngetésre nem nyit ajtót
a ház zajait nem hallja
nem fürdik
székrekedése van
alig is eszik
a szomszéd néha hozna
enni de neki sem nyit ajtót
a spájzban még van konzerv
kolozsvári rakott káposzta
pacal körömpörkölt
orsi sólet kolbásszal
sárgaborsó főzelék pörkölttel
négy üveg vodka
a sör megromlott
kinyitotta de nem önti ki
legyek muslincák körülötte
a wc-t sem húzza le
áll és nézi a muskátli elszáradt
töveit
pizsama rajta kardigán
adidas papucs
egy éve nem mosott
a szekrényben a vállfákról
leomlottak a ruhák
rajtuk éhenhalt
molyok
gyógyszert szed
ezt azt ami a kezébe akad
a szoba közepén
a csillárkampón
kötél
alatta szék
de nem akar meghalni
vagyis nincs rá akarata
kerülgeti néha
inkább áll és néz
fejben cigarettázik
áll és néz

málnási fátyolkái

2009-09-03T10:11:00.004+02:00

málnási a tükör előtt állt. meztelenül. derekán öv, vállán keresztben antantszíj. kifújta a levegőt, hasát behúzta, és jó erősen megrántotta az övet. úgy, hogy a gyomrát is szorította. farkát, hátulról előre nyúlva, a combja közé húzta. a borotvált zacskó és farok, az alig összeszorított combok fényesre kopott belső lapjához tapadt. nézte magát a tükörben. szép nő lennék. és ez az antantszíj, ez olyan reakciós, gondolta.

a lemezjátszón forgott a lemez, a kék duna keringő szólt. furcsa röppályával, szinte a keringő dallamát utánozva, a vállára szállt egy fátyolka. ösztönösen odakapott, és bár a mozdulat végét sikerült tompítania, egy kissé megnyomta. ahogy zuhant a tehetetlen test, a szemébe nézett. az arany szemek fénytelenek voltak. tompa kályhaarany. az ájult fátyolka összegörbedve feküdt a padlón.

málnási kiengedte az övét, lehajolt, és óvatosan, a szárnyát megfogva, a tenyerére tette a zöld kis lényt. megöltem. majdnem sírt. tartotta a tenyerén, remélte, hogy csak átmeneti a halál, és megmozdul a test. pár perc múlva úgy is lett. a fátyolka kissé támolyogva, de sétált a tenyerén. málnási, mintegy hálát adva az égnek, felnézett. meglátott a plafonon még egy fátyolkát. nahát, ez végig onnan figyelt, gondolta. a második fátyolka közelebb repült, rá a szék karfájára. aztán még közelebb.

málnási napokig nem ment ki az utcára, nem tudott betelni az új lényekkel. az első találkozás másnapján, mikor felébredt, látta, hogy mindkettő az ágy végén ül és néz. őt nézik. ahogy a reggeli kávéját kavargatta a nagy- és mutatóujja közé csippentett kiskanállal, az egyik, az eltartott középső ujjára szállt. aztán már mind a kettő bármikor az ujjaira ült. ültek az ujjain, ha tévét nézett, ha újságot olvasott, persze egy hevesebb lapozásnál rövid időre felrebbentek. ha evett, a tányér széléről kellett őket elhessegetni, nehogy valami baleset történjen a forró étellel.

lefekvéskor az ágy fejvégére ültek, ébredéskor a lábához. a haláluk előtti utolsó, illetve utolsó előtti napon egy pici fátyolkát hoztak neki. leszálltak a dohányzó asztal fényes lapjára, két oldalt az öregek, középen a kicsi. egyszerre ereszkedtek a lapra, majd a landolás után, a nagyok kissé oldalra húzódtak, így mutatták meg. a kicsi nem szállt málnásira, még tartózkodó volt. ült az asztal lapján és nézte őt. később, málnási, véletlenül rátett egy hamutálat. a kicsi halála nem rendítette meg. az elmúlt időben megtelt az élet csodájával.

másnap, ahogy hazaért, halva találta a nőstényt. a következő estére a hím is kimúlt.

málnási addigi életének ez az egy hónap volt a legszebb időszaka. a létezés harmóniája. csak ennyit írt erről a naplójába.

két freskó

2009-08-31T18:48:00.010+02:00

bögöz, református templom XIV. sz.

salamanca, catedral vieja XV. sz.

leviathan, és csak úgy, minden apropó nélkül.