pancho gombái

tudod lányom, mikor még a villányi polgár panzió udvarán voltál kalitkába zárt kacagó gerle, és anyáddal ott szálltunk, akkor, kirándulás közben, kicsit eleredt az eső és mi beültünk egy romházba, aminek a falára anyád születési dátuma volt felírva, anyád ezt mesélte:

málnási a mexikói panchótól kapta spórát. illetve nem kapta, hanem a mexikói megkérte, hogy menjenek le a pincébe. ott levette a kalapját. erre a kalapból és pancho hajából dőlni kezdett a spóra. egy hét múlva teremnek, mondta.

a köztársaságiak úgyis mindent elvittek, majd gombát eszünk.

a hét letelt, lement a pincébe. a talajról, a falakról, a boltíves plafonról, vékony, hosszú száron kis kalapot viselő gombák nőttek, tömött csoportokban. egyet letört, megkóstolta, nem ízlett. még egyet megkóstolt, még nagyobb émelygés járta át a gyomrát. próbálkozott. megsütötte, vagyis inkább akarta, de szinte semmivé töpörödött a gomba. egyet összemorzsolt, tejsavóba áztatta, úgy kóstolta, így sem volt sokkal jobb. na, a pancho is jól kihúzott a szarból, gondolta.

aztán felment a napvilágra, ledőlt egy szénarakatra. nézte az eget. el is aludt.

egy iszonyatos csattanásra ébredt. az agya csattant. mint álomban, testelhagyáskor. kicsit felült, végig nézett magán. lesöpört néhány szénaszálat a szoknyájáról, benézett a blúza alá, a melleit vizsgálta. szépek. a lába köze elolvadt. égett és olvadt. és tágult, és leveses lett. és ömlött a nedv. ki az utcára, végig a dombon, bele az árkokba, a templom előtt tócsává állt össze, a kutyák belenyaltak, ordítva egymásra rohantak, és csak folyt tovább, szörcsögve nyelte a föld, de mindet nem bírta, fényes csiganyál borította a falut, a dombokat. a folyóban a halak ívni kezdtek. feküdt boldogan, reszketve, halkan, magának vinnyogva. nő lettem, vagy mi a fasz van?

toledóban rohan. le és föl a szűk utcákon, egyik faltól vágódva a másikig, cikkcakkban. beesik az apró térre. felnéz a templom tetejére. a tetőn egy pap. egy intésére az egész város forogni kezd a templom körül, aztán a másik kezével int, a város leáll, és a templom forog, pörgeti a papot. kigúvadt szemmel pörög. elszáll. toledó felett lebeg. fejére csendőrsapkát igazít, széttárt karral lebeg és kiabál. nem hallja, mit.

angyal áll felette, meztelen, szárnya szigorúan zárva, csak a válla felett látszik ki kicsit. az angyal szája mozog. nem a fülével hallja, a fejében szól a hang. ábrahám vágja izsák torkát, ábrahám torkából vér csurog az égbe, izsák vére tér a mennybe, sívalingam fröcsög az égbe, a nedvek egyesülve áztatják gósen földjét. aztán már nem érti, mit mond. az angyal kacsint, gombakalapját az égbe hajítja.

fényben áll. ha a vászonhoz ér az ecsettel, villanás. szinte üt a fény, de nem minden érintésnél. hittel hiszi, hogy csak az avatott vászonérintésnél jön a fényrobbanás-helyeslés. aztán egy dombon csúszik le, felette zsiráfok rohannak el. bebújik egy levél alá.

compostelában ül a nagy füstölőben, leng hosszan a magasban. alatta saigon. azt bombázza. látja a szakadó testeket. de leginkább a fényeket figyeli. a robbanások fényeit, a felcsapó dzsungeltüzeket. repül, valahol saigon felett.

aztán az eső alábbhagyott és átmentünk gyűdre és anyád mécsest gyújtott, hogy te gyere, de akkor nem jöttél. a mécsest is mind elfújta a szél.