málnási sírja

jose maria padilla, nyugállományú csendőr őrmester belépett az avenida de la borbolla és a calle cruzadas saroképületében lévő guardia civil sevillai egységének állományi kapuján. a kopott, öreg csendőr tíz éve került nyugállományba, de még hetente kétszer bejár. szerették, jól használhatónak tartották, megkérték, hogy időnként nézze át a régi ügyeket, bedöglött nyomozások aktáit, felderítetlen eltűnéseket. a vizsgálati osztály titkársága előtt elmenve beszól az ajtón, estrella, hozzon kérem egy kávét az irodámba! leül az asztalához, kihúz egy fiókot, elővesz egy dossziét. málnási dossziéját. cifra egy alak mondja félhangosan. kivesz néhány lapot, málnási feljegyzései a pszichológusának. olvasni kezd.

itt a történetem melyre magam sem hittem volna, hogy ilyen pontosan vissza tudok majd emlékezni. valahogy transzban voltam mikor megtörtént.

tizenhét voltam, fanatikusan szerettem rajzolni, ekkoriban fogalmazódott meg bennem, hogy művész, szobrász leszek. komoly terveim voltak. és akkoriban nagyon-nagyon érdekelt az anatómia, a csontrendszer, de nem volt csontvázam, még műanyagot sem lehetett könnyen beszerezni. még a tanügyi ellátóból sem, és ha lett volna az sem az igazi, az csak vacak műanyag.

nyár volt, rekkenően forró nyár. már több mint egy hete a nagyszüleimnél voltam.

hirtelen jött az ötlet, arra már nem emlékszem mi váltotta ki az azonnali tettrekészséget, talán a reneszánsz mesterek titkos boncolásairól olvastam vagy láttam valamit a tv-ben, talán leonardóról, s az belendített.

bármi, amit akkoriban olvastam az számomra valóság volt. a valóság és álmodozás határmezsgyéje elmosódott tudatom ábrándképei között.

szóval a temető jutott eszembe mint csontvázforrás, de emlékszem, már előtte pár hónappal korábban, az iskolába is bementem, és az akkor még aktív, és szépségesen szexi tanárnénink segítségét kértem szertári csontváz ügyben. talán másban is reménykedtem titkon, és az biztos, hogy rajzolgattam is pár órát ott benn. persze nem igazán tudtam koncentrálni, inkább a melleire gondoltam. egyszer lehajolt órán, talán egy leesett cerkáért, és kibuggyantak a mellei a kötött pulóver alól. és az tetszett nekem.

mindent átgondoltam, anyámék otthon a városban, én ott lent, mamáéknál, ők majd csak szombaton jönnek a faluba, így én, a reggeli vonattal visszaindulva elkerülhetem majd őket.

érdemes megjegyezni, hogy sokat jártam az előző években ‑ olyan 13-14 lehettem ‑ nagyapámmal, aki segédmunkásként dolgozott egy régészeti feltáráson az ásóbrigádban, a faluhatárban húzódó régészeti munkálatokra, egy nagy római temető lett azokban az évtizedekben feltárva ott. sokat hallgattam a régészet vezetőprofesszorát, aki mesélt a leletekről, a csontokról, azok tárolásáról, szóval, emlékeztem mennyire ügyelve szortírozták a leleteket, hogy azok véletlenül se keveredjenek össze.

én is előrelátó voltam, és barna, cakkos szélű, cukros és egyéb vegyes áru kimérésre szolgáló staniclikkel kívántam megoldani a pontos szortírozást, ezért a vegyeskereskedésben vettem kisebb nagyobb méretűeket vagy öt tucatot. átgondoltam a csontok szortírozását, előre ügyelve a bal és jobboldalra, ügyelve a kezek és a lábak apró csontszerkezetének nem összekeverésére. elvégre később össze is kell majd tudnom rakni a csontvázat.

mindez délelőtt 9-10 óra körül lehetett, én tervem kivitelezését délutánra tettem.

gyorsan kipedáloztam a temetőbe, nagyon nagy volt a meleg, erre határozottan emlékszem, de az is lehet, hogy csak tervem tüze hevítette testem és akkor már izgalomtól lüktető agyamat. csak sikerüljön találnom megfelelő, elhagyatott, nem ápolt, és jeltelen sírt. úgy izgultam, hogy meg kellett álljak egy bokros részen és kivertem a farkamat.

aztán a temető szélső parcellájában hamar rábukkantam egy sírra, se kereszt, se virág, csak gaz és enyészet.

azonnal bringámra pattantam és hazatekertem. ebédeltem, pihentem egy kicsit, majd elcsentem nagyapám ásóját - azt az ásót, amelyet megörököltem halála után tőle, és sajnos a házam építése körüli munkálatok közben eltűnt -, felkötöttem az ásót a bringára és egy nagyobb kenderzsákot a csomagtartóra, melybe a barna, cakkos szélű, cukros zacskókat is tettem. tekertem ismét ki a temetőbe a sírhoz. azonnal munkához is láttam.

miután szabaddá tettem a rengeteg gyomnövénytől a sírt, elkezdtem ásni.

szépen következetesen, jobbra téve a földet, hogy ha majd befejeztem a munkát, vissza tudjam állítani az eredeti talajfelszíni állapotokat, gondolva arra, nehogy észrevegyenek majd bármit is a tevékenységemből.

gyorsan, jól haladtam, teljesen a gondolataimba mélyedve. lassacskán nem is látszottam ki a gödörből, kicsit csodálkoztam is, hogy milyen mélyre temetik a halottakat .

hirtelen valaki dörmögő hangon rám köszönt, jó napot, mit csinál itt fiatalember? a temetőcsősz volt.

kicsit összerezzenve válaszoltam neki, hát ások, kiásom a sírt, - az az ötletem támadt, hogy ha már így meglátott, ezt mondom neki, számítva, hogy akár segítőmmé is lesz - mert a szomszéd kisváros középiskolájának szeretnék egy csontvázat kiásni, természetesen abszolút elhagyatott, hozzátartozó nélküli sírból. a biológiatanár úr bízott meg ezzel a feladattal, illetve nem is bízott meg csak jelezte, hogy milyen jól jönne a szertárnak egy igazi csontváz, s ezért szeretném meglepni majd ezzel a csontvázzal.

ó ez a sok és felesleges fáradság, ha szólt volna, a múlt héten voltak sírfelszámolások, akkor tudtunk volna adni magának csontokat. majd barátságosan elköszönt. én még utána szóltam, hogy majd szépen visszatemetek mindent.

mindkét tenyerem egy hatalmas vízhólyag volt, és az egyiken félre volt csúszva a bőr miután kifakadt, és a nyers húst nagyon marta az izzadságtól sós ásónyél. nem törődtem a fájdalommal, csak ástam tovább. közben éreztem, hogy az ásó koppan valamiben.

hallottam, ahogy robog a vér a halántékomban, majd szétment a fejem.

megvan, elértem a koporsót, éreztem, hogy elég korhadt lehet, s így ügyeltem arra, hogy be ne szakadjon, hosszanti irányban gyorsan kiszélesítettem az akkor már két méter mély gödröt a koporsó mellett, hogy legyen mire állnom, s fel tudjam nyitni a fedelet.

szépen lesepertem a homokot róla, és ki tudtam olvasni a nevet, m.j.v. egy hölgy volt 37-ben halt meg. elkezdtem óvatosan felszedni az eléggé korhadt deszkákat, melyeket a gödör széléhez állítottam.

a látvány döbbenetes volt, még most is libabőrös leszek, ha felidézem, békésen aludt a néni, kezei imára kulcsolva olvasót tartottak, a ruházata teljesen épen megmaradt, fekete fejdíszt viselt, mely alól őszes hajtincsek lógtak ki, keretezve koponyájának sötét üregeit.

most éreztem át először, mibe is mentem bele. most jutott először eszembe, hogy vissza kellene talán temetnem, de hát akkor minden erőfeszítésem hiábavaló lesz, nem lesz csontvázam sem. csak tovább, be kell fejezned, ha már elkezdted, csak egy régész vagy, gondolj erre, milyen sok csontvázat láttál már az ásatásokon, semmi érzelgősség, valahogy így erősítgettem magam.

szétbontottam a ruházatát és elkezdtem a csontokat szépen szétválogatva rendszerezni a zacskókba.

a kéz és a lábfejek nem is estek szét, bár az idő eltüntette róluk a lágy szövetet, de mégis egyben tartotta őket a rájuk száradt ínmaradvány mely még ennyi év után sem tűnt el teljesen. ezt megnyugodva konstatáltam, könnyebben tudom majd ismét összerakni. elég gyorsan végeztem, a koponyát hagytam utoljára, szépen kiemeltem a fejdíszből és a már parókának tűnő hajtincseket lefejtettem róla, majd elhelyeztem egy külön erre a célra magammal hozott nejlon zacskóba, aztán valamennyi kis zacskót megcímeztem egy ceruzával és a nagy kenderzsákba helyeztem.

a ruházatot és az olvasót szépen visszahelyeztem, ahogyan volt, és aránylag gyorsan visszatemettem a sírt. biciklire pattantam és haza kerekeztem, előtte jól elrejtettem a zsákot, nehogy valaki megtalálja otthon.

másnap már híre ment a faluban, hogy valaki kiásott egy halottat a temetőben, és hogy elkezdtek nyomozni.

kezdtem megijedni, hogy talán lebukom, mert személyleírást ad a temetőcsősz rólam, ezért valamit hazudva az öregeknek, gyorsan vonatra szálltam és visszamentem toledóba egy nagy barna bőrönddel a kezemben, benne a csontjaimmal. már az én csontjaim voltak.

nem volt otthon senki, a szüleim, mint ahogyan terveztem is, pont ott tartózkodtak már, ahonnan elmenekültem.

ennek örültem, gyorsan kicsomagoltam az összes csontot és kiraktam a szobában a padlóra, hogy lássam, hogyan is fogom összerakni. mivel foltosnak, sárgásnak tartottam őket, úgy határoztam, hogy klóros vízben kifehérítem valamennyit, mielőtt összerakom.

gyorsan előhalásztam anyám legnagyobb húsz literes, piros színű fazekát, lekvár és gyümölcs elrakáshoz volt rendszeresítve, és elkezdtem átfőzni az összes csontot, melyek valóban szépen fehéredtek. ebben a pillanatban ismerős hang ütötte meg fülemet apám oldalkocsis zündapp motorjának pöfékelése, az ablakhoz szaladtam és láttam apám és anyám meszes arcát, leolvasva róla, hogy mindent tudnak. a klórszagú, bugyogó csontos fazekat lekaptam a gáztűzhelyről és gyorsan a szobámba vittem és letakartam egy pléddel.

mit tettél fiam? ezzel nyitott apám, mikor belépett az ajtón. bár hiábavaló volt a tagadás mégis próbáltam tagadni, ő erre lekevert két-három hatalmas pofont, melyben nem gyakran, de ha mégis, akkor elég alaposan volt részem.

ne tagadd! mindenki rólad beszél a faluban.

így tudtam meg, hogy már lebuktam. állítólag a helyszínen elveszítettem, valószínűleg kirántottam egy toledói buszjegyet valamelyik zsebemből, a csősz által adott személyleírás már csak megkönnyítette a nyomozó hatóság dolgát, és kinek is lehetett nagyszüleimen kívül még toledói unokája egy ilyen kis faluban.

megmutattam a szobámban elrejtett csontos fazekat a szüleimnek, anyám szó szerint elájult a piros edényből kimeredező kéz és lábszárcsontok látványától.

apám most borult ki igazán, megint kaptam néhány pofont, és ekkor láttam életemben először sírni is az öreget. börtönbe kerülsz fiam, elkeseredésében zokogott és csak ezt hajtogatta. semmit sem fogtam fel az egész életemre is kihatható drámából, csak azt a nemes célt láttam magam előtt, ami a reneszánsz mesterek előtt lebeghetett titkos boncolásaik alkalmával, mikor még az inkvizíció börtöne is fenyegette őket.

a faluban, állítólag lincshangulat kezdett kialakulni. azonnal motorra ültetett apám, és visszavittük a csontokat a faluba, a rendőrségre. itt jegyzőkönyvet készített a rendőr, majd hazamehettem, várva a tárgyalás időpontját.

három és fél év börtönt kaptam próbaidővel. pénzbírság, ügyvédi költségek, újra eltemettetés, fájdalomdíj, papi költségek, koporsó, egyebek. a szüleimnek kölcsön kellett kérniük. és én is csak azért úszhattam meg ennyivel, mert nagyapám együtt harcolt a tárgyalás bírójával toledónál.

jose maria padilla nyugállományú őrmester a kihűlt kávét issza, aztán lassan összetúrja az iratokat. a kurva anyját az ilyennek, mondja hangosan.