herta müller a disznóvágáson

feri bácsi, tegye már be azt a kurva ajtót, mert megfagyunk! egyébként, a kapus félelme a tizenegyesnél, az a címe annak a böllnek. az öreg visszanéz az ajtóból, marika, ne igyon már annyit, az handke. jól van már öreg, ha jön vissza, hozzon egy vödör vizet! de mozogjon!
az öreg belép a nyári konyhába, ott állították fel az asztalt, amin bontják a húst. pufajkában, csizmában, két rokongyerek és béla úr, a böllér. a sarokban az üstben lassan, néha buggyanva mocorog az abalé. az üstön keresztben egy lekvárfőző kanál, arra vannak akasztva a hurkák, és úgy merülnek a szürkés lébe. a fakanál nyele fénylik a zsíros gőzben. jól átjárja a zsírpára, nem sérti majd fel a tenyeret, ha nyáron a lekvárt kell kevergetni vele.
béla úr az bontóasztal lapjába vágja a kést, éllel előrefele, úgy húzza át rajta a szalonna darabokat. szép, egyenletes csíkokat vág így.
az egyik rokongyerek letesz mellé egy tál mosott belet. azt kérdezi a néni, hogy jó lesz e így? miért, először csinálja? mondd már meg neki, hogy hagyjon engem békén a hülyeségeivel. az is olyan habókos mint a varga állatorvos felesége. ma reggel is elnéztem, ahogy a doktorné kicsapja az ablakokat, kikönyököl, és bámul a semmibe. felröhög. tisztára mintha moszkvába vágyódna, mint valami csehovi pina. mindenki vele röhög. na, töltsetek egy kupicával, igyatok ti is! feri bácsi nem issza ki a poharát, na a varga doktor is megéri a pénzét, a sógorral felrakatta a disznót az asztalra, azt mondja, nem képzeli, hogy lehajolok vizsgálni? megint röhögés. megint isznak.
az ivás csendjében hallani, ahogy valaki a csizmáját húzogatja a sárvakarón. maga az, imre? kérdezi az öreg. én, én, kiáltja, és már lép is be az ajtón. már elnézést, hogy szinte csak így a pecsenyére, de a tévé előtt ragadtam, mondtam már azt a történetet a spiróról? a spirochetás, leptospirózisosat, azt négyszer, mondja az egyik gyerek, és szamárfület mutat. de ha már irodalom! imre bácsi, mi a véleménye erről az új nobel-díjas írónőről? tudja, írókról beszélgettünk éppen.
nem is tudom fiam, hát nem sokat tudok a nőről, tegnap a gépen olvastam tőle egy novellát, hát nem tudom. nem bírom, mikor az író széthúzza a saját története szövetét és azon kiszólva okoskodik egy sort. ez a nő is azt írja, valami menekülős történetbe keverve, tudjátok romániából ment el, szóval azt írja, lehet, hogy nem pontos, a szélütés óta nem az igazi a fejem, na mindegy is:
„nem bízom a nyelvben. mert saját magamról tudom a legjobban: ahhoz, hogy pontossá váljon, mindig el kell vennie valamit, ami nem az övé. folyton azt kérdem magamtól, miért olyan lopkodósak a nyelvi képek, miért oroz el a legérvényesebb hasonlat is olyan tulajdonságokat, amelyek nem illetik meg. csak a kiötölt meglepetés teremti meg a valóhoz a közelséget. csak ha egyik észlelés kifosztja a másikat, egyik tárgy magához ragadja és felhasználja a másik anyagát, csak ha a mondatban kézenfekvővé vált, ami a valóságban kizárja egymást, képes a mondat a valóval szemben megállni a helyét.”
az öreg tölt egy italt imrének, aki vigyorog. na gyerekem, szóval, gyenge írócska lehet ez a nő, ha nem elég neki a történet. egyik észlelés kifosztja a másikat, na persze, és ahogy feljelenti a saját apját állítólagos nácisága miatt, az már nekem sok. undorodom a német irodalmi pavlikmorozovizmustól. persze a mi grófunk is hasonlóan az apjával, ugye. kuncog.
marika tépi fel az ajtót. öreg, bassza meg, kértem, hogy hozzon egy vödör vizet, már azt hittem megint kidőlt, és a kanapéba fekszik vályút, mint oblomov. és mozogjanak már a hétszentségit maguknak, mert sosem leszünk kész!