málnási rothko képet néz

a verebek csőréből szivárgó vér. a begylövés jele. halomban fekszenek a főutcai házak kapualjaiban. verébinvázió, mint kínában. a főutca platánjain ezrével gubbasztanak, csak közéjük kell csúzlizni csapágygolyóval és hullanak. szinte nincs haszontalan lövés. minden kapualjban gyerekek. mindegyiknél csúzli. minden zsebben csapágygolyók, kavicsok. gyűlnek halomba a verébtetemek. szivárog a hideg kőre az egymás csőrét, tollát bejárt vérük. a felnőttek mosolyogva nézik a nagyra nőtt vadászokat. büszkék rájuk. a gyárból hazaigyekvők némelyike bekéredzkedik egy lövésre.

gyerekkorában egy boncolást nézett. a temetőben dolgozott nyári munkán. tudta, hogy boncolás lesz, jönnek a megyeszékhelyről az illetékesek. a ravatalozó melletti boncteremnél leparkolták a zsigulit. a boncterem udvarra nyíló ajtaja mellé kirakták a kétfelé kihajtható szerszámos dobozt és egy szokol rádiót, rágumizott perion zsebtelepekkel. bekapcsolták. szólt a délelőtti zenés műsor, beöltöztek és nekiláttak. habzsolta a látványt. a hajas fejbőrt halántéktól halántékig vágta a boncnok és az arcra hajtotta. milyen jót lehetne így aludni fényes nappal is, gondolta. aztán felnyitották a hasat és kipakolták a szerveket a vesetál, vagy inkább kövér nyolcas alakú boncasztalra a test mellé, aztán lefűrészelték a koponyatetőt, kivették az agyat, mintát vettek belőle, majd a maradékot bedobták a hasüregbe, és utána dobtak minden mást is. bevillant a valahol olvasott vicces sírfelirat: tisztelettel tudatom, hasamban a tudatom.

a jóember hasüregét összevarrták, az arcát takaró fejbőrt visszahúzták a hanyagul visszaillesztett koponyatetőre, megfércelték. egy gumicsövet dugtak a tetem szájába, úgy mosták ki belőle az alvadt vért. az orrából, vízzel keveredve, bordó-bíbor vérrögök bugyogtak. aztán a boncsegéd és a sírásó megfogták a testet és jó lendülettel egy bádogkoporsóba hajították, csak úgy nyekkent. a becsapódástól a lemosott és még vizes testről néhány csepp a meztelen lábszárára fröccsent. rövidnadrágban volt.

micsoda tökéletes formák hordozzák ezt az alantas funkciót. szinte arcuk van. ahány féle, annyi karakter. szegény nők. nem ismerhetik. néha látják, mikor a férjükkel elmennek csempét venni a megfelelő boltba, de egyébként csak ritkán, részeg éjszakákban, mikor a pasijukkal bemennek a férfi wc-be, mert a nőknél sorállás van. olyankor irigykedve nézik és érzik, mennyivel magasabbrendűbb dolog odaállni és nem leülni, vagy nyilvános helyen nem is leülni, hanem combizomtól függően leülés nélkül megtartani magukat a csésze felett, vagy a csésze peremére felguggolni, vagy papírral körbe rakva mégiscsak leülni. nevetséges. ehhez odaáll a férfi, lehet pigmeus vagy kettőnegyven, mint egy kodiak medve, és a méret jó neki. és közben lehet beszélgetni a mellettünk állóval, lehet lesni, hogy a másik tud e hugyozni hamar, vagy prosztata gondjai vannak, lehet nézegetni a csempe mintáit, a fugázást, ebből következtetni a burkoló szakmai tudására, vagy lehet nézni, ahogy a vizelet habot vetve, turbulens áramlással örvényeket ír, meszes sárgán ömlik. és lehet nézni a nagyon ócska helyeken a praktikus gumi vagy műanyag szűrőszerkezetet, amivel meggyalázzák ezt a szép tárgyat. arcába rácsot tesznek, hogy az felfogja a csikket, a fanszőrt, a dohánysárga nyúlós-ragacsos turhát, amit egy hugyozó beleköpött és most ott libeg fennakadva a szűrőn a vizelet áramában. és néha vesekövet. ah, és a nagy sörözők wc-i, a vizelés dómjai. prága, münchen, u fleku vagy a hofbrauhaus, te jó ég, micsoda repetitív halmozása a szépségnek. szép lehetne-e egymás mellett tíz dávid szobor? ugyan, olyat legfeljebb a gipszszobor árudákban láthatnánk. a piszoár? magányosan is szép, de tömegében az igazi. ahogy sorban ismétlődnek a falon…..

gondolataiba belebúg archie shepp és a blase. a tenorszaxofon és jeanne lee.

málnási mosolyog, nézi a rothko képet.

naplólapok a málnási dossziéból...erkély

jose maria padilla nyugállományú csendőrőrmester felhangosította a lemezjátszót, callas énekelte a „casta divát” bellini normájából, szerette. aztán elővett egy lapot.

ahmed, a szír, a negyedik viszkijét itta. a holland pultostól kért egy cigit, meggyújtotta, beleszívott, és azt mondta, anyám csinálta a faluban a legjobb töltött cukkinit. az a titka, hogy belülről minél vékonyabbra kell faragni, szinte csak a héja maradjon, és úgy tölteni a bárány és marhahús keverékét a cukkini csőbe. paradicsomlében főzte. nagyon szerettük. meg az édességeket. haza kéne utaznom egy időre.

koccintottunk. egyszer a lakásajtó melletti gázórafülkében meg akartam nézni a csontkukacokat, amiket a horgászathoz tároltam egy dobozban, és mikor kinyitottam a dobozt, vagy ezer nedves légy szállt az arcomba. majdnem elhánytam magam az undortól. a csontkukacot úgy készítettük, hogy a fogásból egy kisebb keszeget felvittünk a háztetőre, aztán mikor beköpte a légy, kiszedegettük a nyüveket a rothadt húsból és fűrészporos dobozba tettük. egy ilyen dobozból szálltak az arcomba a legyek.

álltam a lépcsőház ablakában, és néztem le a térre, közben őszibarackot ettem. a lehúzott héjdarabokat a nedves felükkel az ablak párkányára terítettem, szorosan egymás mellé, megnyomkodtam, dörzsölgettem, éreztem a mázolás repedéseit az ujjbegyemmel. nagy meleg volt, a héj hamar rászáradt a párkányra, szinte ráégett. évekig ott volt, lemoshatatlanul, el nem kopva. mikor újra festették az ablakokat, akkor kaparták le a festők. megszenvedtek vele.

a lépcsőház olajlábazatát egy zöld csík választotta el a fal diszperzit festésétől. azon húztam végig az ujjamat, fel nem emelve a csíkról, így mentem le egy emeletnyit. az ablakon kihajolva láttam, hogy nyírőék sárgabarack magot szárítanak az ablakpárkányukon. lementem az utcára egy botért, azzal piszkáltam le néhányat. néztem, ahogy zuhannak a barna magok. összeszedtem, féltéglával törögettem a magokat. volt köztük keserű is, azt is megettem. anyám mondta, hogy az mérgező, és egyáltalán fiam, csak a prosztók eszik a sárgabarack magot, de gondoltam, hogy ez hülyeség.

aztán visszamentem az emeletünkre, és néztem a szomszéd ajtaját, vörös papíron valami szöveg volt, meg egy fekete halálfej. tegnap irtottak náluk poloskát. nekik persze el kellett menniük otthonról egy időre.

az ujjamat a zöld csíkra tettem, végig vigyázva, hogy fel ne emeljem róla, lementem az elsőre. kiléptem az erkélyre. aztán fel az erkély mellvédjére, és kiugrottam. hatalmas homokkupac volt az erkély alatt. építkezéshez hozta egy dömper. puhán, nevetve zuhantam a homokba.

ahmed, iszunk még egyet? persze!

aztán hazamentünk.

a nő morgott valamit mikor mellé feküdtem.


az áriának vége lett. az őrmester értetlenül nézett maga elé, ennek se füle se farka, gondolta. aztán összegyűrte a lapot és a szemetes kosárba hajította. később kivette, mert akkor meg arra gondolt, hogy hátha egyszer fényt derít valamire ez a katyvasz.

joyce és a kis csermanek

james joyce a fiumei promenádon egy díszes oszlopra akasztott, magyarul íródott hirdetményt néz. valamennyit ért belőle. tulajdonképpen, visszamehetnék velencén át is, gondolja. olvas, ízlelgeti a magyar szavakat.
mellette rossz arcú cseléd, karján csecsemővel, a nő is a plakátot nézi. hajóznak az uraságok, látod, jánoska? a gyerek ordít: aó, haó, aó! az anya ideges lesz, durván belecsíp a gyerekbe, az mégjobban ordít. megfojtalak, te fattyú, sziszegi a gyerek arcába. az anyaszagú lehelletre rámosolyog a gyerek. az anya is enyhül. jól van jánoska, majd hajózol, ha nagy leszel, és meghív a brozék nagyfia. a nő szeme fennakad, elejti a gyereket.
joyce elszalad.

el perro negro

a kutyával a folyóparton találkoztak. megfogták, megszelídítették. ment velük önként, boldogan. a boltban loptak csokoládét, odaadták neki. ette, nyalta a kezüket. aztán uszítani próbálták. sikerült is valamennyire, morgott ha kellett. a szomszéd banda terére is átmentek. ez új dolog volt. kutyával még nem támadtak. a fekete, koszlott korcs megrémítette őket. apró, hétköznapi győzelem. nem könnyű tartósítani. iskolába kellett menni. a kutyát kezdték unni, hát felakasztották. nem akart megdögleni. rángott, pörgött a kötélen. persze, saint-exupéryre gondoltak közben. felelős érted a kurva anyád, kiabálták, és oldalba rúgták. aztán már szorított az idő, eloldották, szaladtak az iskolába. a kutya ült és zokogott. megszelídítették.
málnási, hátra tett kézzel ül az iskolapadban.

naplólapok a málnási dossziéból...patkányok

jose maria padilla nyugállományú csendőrőrmester visszateszi az üvegpohárba az egyszer már használt longcsing tealevél kupacot, újból felönti. lefedi.

találomra kivesz a dossziéból egy másik lapot, olvassa.

a város főutcájára merőleges utca az elején egy kicsit kiöblösödött, ott parkolt a környék összes autója. a froschekék harmincas évek béli skodája, amit mozogni sosem láttunk, annál inkább szerelni. froschek bácsi állandóan a kocsit buzulta. a sok állásban a futómű is meg-meg rokkanhatott, hiszen alig volt olyan, hogy valamelyik kerék helyét ne tégla támasztotta volna. aztán ott állt a lábody gróf volgája, persze nem az övé volt, ő csak vezette, hanem a kalapácsos elvtársé, a városi rendőrkapitányé, akinek a bátyja a központi bizottságban ült, de előtte mindketten horthy börtönében, mert partizánok voltak. a volga, amit a lábody gróf vezetett, a hivatali kocsi volt. a rendőrség udvarán ott állt kalapácsos elvtárs sajátja, egy huszas években gyártott csupa lakk, csupa króm, fekete szépség. egy mercedes. biztos partizánként zsákmányolta a fasisztáktól. a volgák elején akkoriban még volt egy szökkenő szarvast ábrázoló, krómozott szobrocska, amit később betiltottak, mert ha a volgákkal elütöttek valakit, akkor a lökhárító megdobta kissé az áldozatot, fel a motorház tetejére, a szarvas pedig felhasította a testét, és az áldozat bele ott tekergett a volga ablakában. és ott parkolt a kilimék topolinója. az sem sokat mozgott.

a parkoló melletti park sarkában volt egy, a szokásosnál nagyobb, beton csatornafedél, megbillenve, ingatagon. körülötte a talajt össze-vissza fúrták a patkányok. ott szoktunk, illetve ott is, patkányra vadászni. az egyik vadászaton, mikor körbeálltuk a menekülési útvonalától elvágott, rémült patkányt, és álltunk ott furkósbotokat lengetve, lesújtani készen, a vadászok szapora, felszínes légzésével, akkor a patkány hirtelen felbátorodott, és tulajdonképpen helyes taktikát választva, felrohant a kőhalmi gyerek nyakába. a kőhalmi gyereket brutálisan verte idegbeteggé az apja. erős ember volt, a gyereket még tíz éves korában is úgy verte két bokájánál összefogva a padlóhoz, hogy csak úgy kongott bele a feje. és ennek a roncs gyereknek, most ott volt a vállgödrében egy vicsorgó patkány. a rémülettől a kőhalmi is, a patkány is megdermedtek. aztán a kőhalminak elnyílt a szája, semmi más nem mozdult rajta, a patkány sem, és folyamatosan, egy hangon, sikítani kezdett. ettől mi is megjegesedtünk. mint egy szoborcsoport. körben mi, most már köztünk a kőhalmi és a patkány - valahogy a mozdulatlanságunkban körülvettük őket-, és a kőhalmi halálos sikolya. talán percekig tartott. aztán megjelent pócs bácsi, és egy valamelyikőnk kezéből kivett husánggal, egyetlen pontos ütéssel lecsapta a patkányt a kőhalmi testéről. a földre került patkányra azonnal rátolta toldi típusú kerékpárját, és addig járatta a testén le és fel a bicikli első kerekét a kormányra nehézkedve, amíg a patkány belső szervei, belei meg nem jelentek a seggén és a száján. közben a kőhalmiban elszakad a sikoly fonala, elnémulva és megmerevedve hanyatt vágódott.
kőhalmi megmentője, a pócs bácsi, tolvaj, betörő, áruházi szarka és egyéb ilyesmi volt. a börtönt is megjárta. időnként megverték a rendőrök. egyszer a munkásőrök is - akik a tanácsháza előtt a lenin szobrot őrizték -, mert pócs bácsi a szobor előtti virágágyásból virágokat szedett akkori szerelmének, aki a moziban volt jegyszedő, előtte meg az izraeli hadsereg őrmestere. a szerelemtől tüzelt pócs bácsi figyelme ellankadhatott, mert a kertészkedés közben két munkásőr termett mellette, fellökték, rátapostak, és megkérdezték, mit csinál. pócs bácsi, vesztére, viccelni akart: csak elültetek néhány virágot. alaposan, nagy kedvvel, véresre verték.
a kőhalmi gyerek többet nem jött patkányvadászatra.

a patkányok ellen a város is harcot hirdetett. csatornamunkás csapatok jelentek meg, tartálykocsikat kísérve. sorban felszedték a csatornafedeleket, és a tartálykocsikból harmonikabordás gumitextil csöveken át vízüveget nyomtak a csatornákba. sorban, minden utcában, minden lehetséges helyen. a patkányok légzőszerveit, tápcsatornáját összeragasztotta a vízüveg, némán vonaglottak a csatornákban, döglődtek. aztán a csatornamunkások leszálltak a mélybe és összeszedték a még élő, vonagló patkányokat. nem verték agyon őket. hegesztőpálcából karikákat hajlítottak és ezekre fűzték, orrukon átszúrva a drótot, a még tekergő patkányokat, majd a mocorgó füzéreket a csatornafedelek mellett hagyva tovább mentek, és ott is leszálltak a mélybe, és ott is elkészítették a döglődő patkányokból a szenvedés köreit. közben állandóan röhögtek. a város tele volt a döglődő patkányok felfűzött halmaival. aztán este teherautóval körbejártak és felhajigálták rá a már alig moccanó patkánykarikákat. a városból egy időre eltűntek a patkányok.


jose maria padilla nyugállományú csendőrőrmester leveszi a szemüvegét, megdörzsölgeti az orrnyergén a szemüveg tappancsainak nyomát, beleszürcsöl a teába, elgondolkodva néz a semmibe. a granadai patkány jár az eszében, a calle misericordián sétált kényelmesen, szinte peckesen, mögötte egy macska, felborzolva, fordított u betűvé görbülve, és bár ösztönei nem engedték, hogy csak úgy otthagyja a patkányt, de megtámadni sem merte.
granada, tele van az is patkánnyal, gondolja, és undorodva leteszi a teát.