málnási volvója

málnási a tengerparton fekszik a homokban, meztelenül, a melléig homokkal borítva. két kézzel lapátolta magára a homokot, bántotta a nap. a lábszára már csúnyán leégett. a homok alól csak a farka bújik ki. a nőké szeméremtest. na, ez meg pont nem az. ezen kuncog. a pénisze és a nap viszonya mindig csodálattal töltötte el. az sosem ég le. azonnal barnul. milyen csodálatos védelem ez? és miért pont a farkam, miért nem a teljes bőrfelület, vagy legalább a fej és az arc bőre? ilyen súlyú kérdések foglalkoztatják a strandon. meg a nőket nézi. meg azon gondolkodik, hogy hogyan is hívják katajev, távolban egy fehér vitorla című könyvében a hős matrózt. valami rogyion. eddig jut.

aztán lerázza, lesöpri magáról a homokot, dereka köré köt egy teknősmintás világoskék strandkendőt, és felmegy az étterembe. pljeszkavicát eszik, zlatorog sört iszik hozzá. aztán még egyet. mikor szól, hogy fizetne, kér még egy travaricát is, és rágyújt.

bolbo, ahogy a spanyol mondja, és elárad benne a travarica fűszeres alkoholja mellett saját régvolt volvója bőrülésének elefántürülék szaga.

és megjelenik az iszony szaga is. a nőé. a nőé, aki oviedo egykori bányásztelepén lakott, és bájait egy párkereső lapban hirdette diszkréten, mégis sokat sejtetően. telefonált. a nő azt mondta, hogy százharminc kiló, és megígérte, hogy csinálhat róla aktfotókat. málnási, szobrot akart készíteni. egy borzalmas női testről. egy asszonydémonról. érezte, hogy ez a nő az, akit keresett. száguldott oviedo felé a nemrég vásárolt, olajzöld, hathengeres 260-assal. a transz ugyanaz volt, mint mikor a temető felé igyekezett biciklivel, hogy kiássa a csontvázat. a másik ülésen ide-oda gurult a fényképező.

a csengetésre egy férfi nyitott ajtót, koszos trikóban, szakadt vászonnadrágban, borostásan. egy nyilvánvalóan félhülye zavaros tekintetével nézett rá. a hebegést, hogy a hölgyet…aki hirdet…és párkeres…és telefonon a fotózást is…a férfi fokhagyma bűzű válasza szelte ketté: jó helyen jár, jöjjön be. félreállt, de a belépő málnási után még kitekintett az ajtón, óvatosan, gyanakvóan.

erre azért nem számított. hajszál híján elhányta magát. eddig nem tudta, hogy a bűz képes testet kapva, tömbként megjelenni. és most ott áll egy ilyen tömbben. a tömb a ritkán mosott hónaljak, a tán sosem mosott férfi és női altestek, ürülék és fokhagyma szagából állt össze. a férfi egy sárga függönyre mutatott, lépjen be.

a szobában a nő állt. kopasz volt, vagy inkább vedlett hajú, irdatlan méretű, láthatóan piszkos, melegbűzű. tagjairól fodrosan lógott a háj.

már alig emlékszik másra. a rettenet néha törli a részleteket. bár már fizetett, kér még egy italt, azon át nézi a tengert.

csak perceket töltött a lakásban. a képeket azért megcsinálta, aztán elrohant. a szobaajtóban még beleütközött a férfiba, aki félig a függönybe csavarodva, térdig tolt nadrágban állt, és az ernyedt farkát markolászta.

zuhogott az eső. a volvo mellé rogyott és hányt. aztán, a rászakadó éjszakában, ömlő esőben, tövig nyomva a pedált, menekült. közben, fel-fel röhögött, bazmeg ilyen nincs, kiabálta a hányingertől fuldokolva. egy kanyarban a domboldalból lecsorgó sáron megcsúszott, a padkának vágódott. megúszta. csak az egyik féltengely bánta a dolgot. az éjszakát egy motelban töltötte.

élő, lélegző, szép szobor lett, már agyagból is. nem öntette ki. két nap után lerombolta. a szobrot takaró nedves rongyok alól is feltört a szag. a nő szaga.

lemegy a mólóhoz, eloldja a hajót rögzítő köteleket, beugrik. leül a kormányhoz, gázt ad, kikanyarodik a nyílt vízre, elindul a sziget felé.