pablo vadas

ahol a calle del marqués de san nicolás egy kis térré nyílik ki a riojai parlament épületével szemben, ott, a téren zenélt esténként egy kávéházban. a téren mindig is volt kávézó, bár. vagy az egyik, vagy a másik, néha mindkettő, egyszerre, nyáron terasszal, vagy anélkül, változóan az időben. oda jártunk délutánonként, süteményt vagy flant enni. ilyenkor már készülődött. törölgette a zongorát, lapozgatta a kottákat, persze sosem nézett beléjük játék közben, fejből játszott mindent. kávét főzetett, azt szürcsölgette lassan, a sziesztától elbambult arccal, a zongoraszéken ülve a sötét sarokban, ahol a zongora állt. vastag ajkai voltak, mint egy négernek, kicsi tölcséres füle, nagy húsos cimpákkal, szeme alatt táskák. nagy sárga fogai szétálltak, mindegyik közt milliméteres rés. vadas pali bácsit csak vízilóbácsinak hívta a családunk. szigorúan a háta mögött. miért bántanánk. persze anyámmal együtt gyakran pukkadoztunk a nevetéstől, porcukrot fújva az ölünkbe, vadas pali bácsi vízilói lényén. időnként, magyar szokás szerint, barackot nyomott a fejemre, és azt mondta, na, mi van kismálnási? erre, mindig csak hebegtem, nem igazán tudtam mit mondani. elmebeteg dolognak gondoltam ezt a barack dolgot. persze vízilóbácsi sem várt igazi választ. cserébe viszont gyakran elemlámpával világítottam a szemébe. az elemlámpámat mindig magammal hordtam. szűkre és élesre állítottam a fénynyalábot, és a zongorán álló, alig világító, bordó szövettel hurkázott ernyőjű kicsi lámpácska fénykörét átlőve, egyenesen a vizenyős, táskás szemébe világítottam. ilyenkor egy pillanatra rám nézett, a szinte mimika nélküli arc kicsit szomorúbb lett, aztán visszavitte tekintetét a semmibe, és szemét lehunyta. játszott tovább. tudtam, hogy a megölt családjára gondol. a lámpám fénye reflektorokat idéz. lehunyt szemmel nézi a fiatal feleségét, a kicsi lányát karján mackóval, ahogy állnak a kerítésnél, és üvölt körülöttük minden. és vizilóbácsi játszott tovább, mozdulatlan testtel, csukott szemmel, merev arccal. így aztán mindig hamar eluntam a szemébe világítást, meg többnyire kupánvágást is kaptam érte anyámtól, de másnap újra próbálkoztam. persze sajnáltam is vizilóbácsit, azt gondoltam, hogy rossz lehet neki a családja nélkül, szinte csak a lakásban és a kávéházban élve. aztán valahogy kiderült, hogy a felesége a gyerekkel a háború után, még budapesten szökött el tőle, és azóta nem tud róluk semmit. talán soha nem is kereste őket.
a délutáni nyitásra készülődött, chopint ütögetett a billentyűkön. rosszul lett, nem kapott levegőt, a zongorára dőlt, lehunyta a szemét. látta, ahogy a fényt a szemébe irányítom, és azt, ahogy sok évvel később belépek a vásárcsarnok hermanos moroy utcai oldalával szemközt pedro zöldségboltjába. és azt, hogy narancsot kérek, és azt, ahogy nézem pedro régi sportújságokból kivágott képeit, amiken a pamplonai osasuna mezében feszít,és azt, ahogy pedro a narancsokat válogatja, barnás papírzacskóba szedve.