a közismert szerző, grift,belépett a gospodinába. délután volt, három óra tájéka, csak egy ember ült bent.grift megkérdezte tőle, milyen a miccs? jó, mondta az idős úr, jó nagy. mint a tököm. ez nagyszerű, felelte grift,tovább ment és leült. étlapot kért, s kapott.
pacallevest rendelt, csülköt, ami paszulylevesben főtt és miccset.
szemét vastag kocsonyaréteg fedte, a keze kissé remegett, másnapos volt. talán éppen ezért, de kért egy deci unikumot, amit egyébként gyűlölt, de a helyhez és a helyzethez illett.
zichy ödönről akartam írni, meg a lincselésre mindig hajlamos tömegről, és arról, hogy görgey kimenti őt a vérgőzös nép kezéből, hogy aztán méltó módon fellógassa.elkezdtem keresgélni a neten a témában,és szomorúan láttam, hogy egy blogger megelőzöttmár februárban, azon a napon mikor mi utoljára váltottunk levelet.
így, bosszankodva letettem a zichyről, és itt álltam lefagyva, téma nélkül, az olvasók meg várják a holnapi szöveget.
és jött a hír. hát baszki, kihúztál a szarból. nem kell kiagyalnom valami történetet.ki lett agyalva egy másik. meghaltál.
most biztos jól kinevetnél, épp, hogy eléri az állandó olvasóim száma a húszat, már megint csak tizenkilenc van.
tudom, hogy nem olvasod, most mély sötét semmi van, aztán az út.
egy kerthelyiségben ült, valahol a nymphenburger strasse és egy arra merőleges mellékutca kereszteződésében. korán érkezett, egyedül csak ő volt a kerthelyiségben. nézte a pincéreket. még pakoltak, beszélgettek, elszívták az első cigarettájukat, frissen sült borjúmájat ettek és ittak hozzá egy pohár sört. az egyik ránézett és már-már felállt, hogy odamenjen hozzá, felvegye a rendelést, de ő intett, hogy nyugalom, ráér, fejezze be a reggelit. a pincér elértette, vissza is ült, és evett tovább. málnási, chesterton típusú bőrtáskájából kivette a cigarettáját, a napszemüvegét. szerette ezt az angolosan régivágású táskát, szép volt. belsejét benáreszi selyem borította. rágyújtott, feltette a szemüvegét, bántotta a reggeli fény, szemét is lehunyta. a sötétben kiélesedett a hallása. a kerthelyiséget a kerékpárúttól elválasztó sövényen át jól hallotta a biciklik surrogását. hallotta, ahogy a kerekek sorban pukkasztják el a hajnali esőáztatta fűből az útra menekült csigákat. tisztán lehetett hallani a kerekek futásán, hogy valaki kerülgeti-e őket, vagy csak hajt, nem törődve a csigákkal, vagy éppen azért kanyarog, hogy minél több jószágon hajtson keresztül. kíváncsi lett, kinyitotta a szemét, és elkezdte figyelni a sövény ragacsosan frisszöld levelein át, hogy kik azok, akik direkt keresik a pukkanó halálparádét, a könnyed reggeli szórakozást. tízből nyolc nő volt. érdekes a német nők viszonya a halálhoz, gondolta, aztán újból lehunyta a szemét.
schwager bácsira gondolt. egészen elevenen látta az arcát, a nevető szájból kiálló, kátránytól sárgult fogakat, nagy vitorlaorrát. a házuk környékén dolgoztak pár hónapot, talán csöveket fektettek, vagy valami vasalatot csináltak a csatornákba, ez már nem ugrott be. schwager bácsi tanította meg hegeszteni. mire a brigád továbbállt, a kis málnási profi varratokat készített ívhegesztővel. talán meghatotta az öreget a kitartó és szenvedélyes kíváncsiság, ami órákig ott tartotta a gyereket, hogy nézze a hegesztést. persze hajnali szemészet lett a vége, súlyos kötőhártya-gyulladással. hát igen, a mesterek. szenvedéssel kell bizonyítani a tanítás kiérdemeltségét. a hegesztéstudomány milarepája. málnási csukott szemmel mosolyog, már azt látja, mikor az öreg a hegesztőpisztollyal megsütött óriási sonka szeletet leteszi, és bőrkötényes ölébe veszi a steinbacher kutyáját, és megpróbálja kiverni a kutya farkát. a brigád sört köpve röhög. a szemérmetlen pózban hanyatt fekvő tacskó hülyén néz.
csikorog a kavics, kinyitja a szemét, a pincér az, hozza a reggelijét. leteszi málnási elé a búzasört, a fehérkolbászt és a perecet. csodálkozik kicsit, hiszen még nem is rendelt semmit, de nem mutatja. megköszöni, fizet, beleiszik a sörbe, harap egy falatot a perecből. felnéz az égre a sövény fölött. sok a fény. behunyja a szemét, a gellért-hegyet látja. kinyitja, a müncheni eget. lecsukja, a gellért-hegyet. a citadella lángokban áll. repülőtámadás. talán napalm.
teiresziász szokása szerint a kocsma bejárata mellett egy széken ül. a nap langyosságába fordítja az arcát, horpadt szemhéja alól szivárog a könny. a szemeken átfutó forradás feszesen fénylik. lövészárkok kihányt földje. de nem, nem háborús a sérülés.
akkor még martínusnak hívták és ezermeseter volt. a gyerekek dzsepettónak szólították, ha egyáltalán megszólítoták. martínus, a bérház pincéjében készített gyönyörű motorcsónakokat fából. szinte titokban, ki tudja kiknek. egyszer, talán a lakk oldószeréből szívott be sokat vagy a fröccsök ártottak meg, de mikor felnézett a munkából, egy meztelen nő állt előtte. megijedt, elvétett egy mozdulatot, a fűrész felugrott, az arcába vágódott. keresztbe vágta az orrnyergét és a szemeit.
most ott ül, hallgatja a madarakat. felette a felirat, 132. sz. felszabadulás italbolt. persze csak dúlásnak hívja mindenki.
kuvasz lép ki a kocsmából, a volt válogatott könnyűsúlyú bokszoló rutinból kérdi, na mondjad, jóskám,mennyi van még a komcsiknak?
teiresziász, a szokásos kérdésre mindig más választ ad. ha naponta tízszer kérdezik, akkor naponta tízszer más a válasz. hol tíz órát, hol száz évet jósol. ha emiatt felelősségre vonják, azt mondja, nem tudhatják ezt a madarak.mást meg nem is tud megjósolni. persze ezért, és erre tartják. bármit is válaszol, bármilyen időpontot is jelöl meg, jó érzés hallani, hogy egyszer vége lesz.
kuvasz népszerű ember a városban. ha nem látják is, felismerik. a mozi sötétjében, mikor megszólal együgyűen, hangosan, ahogy szokott, ha például a filmben egy lelőtt ember leszakítja estében a függönyt, és kuvasz meglepetten felkiált, hogy akurvaanyját ez még be is takarózik, biztos van valaki a nézőtéren, aki visszakiált, itt vagy kuvasz, nagy vagy kuvasz, a mozi meg dől a röhögéstől.
teiresziász most izgatott, pedig sosem szokott. ő is csak játéknak tekinti ezt az egészet. de most nem, szinte felsikít, nincs már tíz napjuk, nincs már tíz napjuk!
nagydarab, pacalarcú ember néz ki az ajtón, az arca könnyben úszik. öt éve nem volt a városban, hatóságilag kitiltották. gyerekét kis kövér legényként látta utoljára, és most odalépett hozzá egy kétméteres állat és azt mondta neki, hogy szia apa. ő meg elbőgte magát és csak annyit tudott nyöszörögni, hogy te nem az én kis ducikám vagy, aztán ugatva zokogott, és csak ezt ismételgette, még akkor is mikor a fiú már rég lelépett, te nem az én kis ducikám vagy, te nem az én kis ducikám vagy.
rákiált a vakra, most már kussoljál bazmeg, ettől meg lehet veszni, elég! kiugrik a kocsmaajtón, a földhöz vágott pirostojásokat tapossa őrjöngve, és ordít, fel! támadás! fel! támadás! a kocsma közönsége kitódul az utcára, először röhögnek, aztán visszaszaladnak, gyorsan megisszák a sörüket, felhajtják a keverteket, végül eliszkolnak mielőtt kijönne a rendőr. a rendőrök nem szeretik, ha egy refes balhézik.
csak teiresziász sikoltozza tovább, hogy kevesebb mint tíz nap, kevesebb mint tíz nap, és a pacal arcú a magáét, messzehangzón, öblösen, fel! támadás! fel! támadás!
