bukottak

az angolkertben ült a gesztenyefák alatt a sörözőben. nem volt igazán éhes, csak piszkálta a csülköt, amit az előbb vett. a radler sem ízlett különösebben, de nem akart sört inni tisztán, délután még munkája volt, fontos munkája. gyorsnak és pontosnak kell majd lennie. felnézett, és akkor meglátta őket. bukott angyalok. tudta, hogy azok, hiszen ők ülnek így, az italukat letakarva. erről nem tudnak leszokni, mindegy is mióta buktatták magukat a földi létbe. egyszer az egyik bukott elmondta neki, hogy azért takarják tenyerükkel az italukat, mert még angyalként látták a levegő és föld kicsi lényeit, a tündéreket, koboldokat, prikulicsokat. nem akarják, hogy beleigyanak, vagy fürödjenek az italukban. és azt is mondta neki az egyik, hogy van olyan kobold aki belepisál a sörbe, míg a társai, az asztalon fetrengve röhögik. éretlen, hülye koboldok. nézte őket, bukottak, a hülyébbik fajtából. akik azt sem tudták, miért nem jó nekik, csak úgy kikívánkoztak a jóság unalommalmából. nézte őket. két bukott, és az egyiknek a fia. látszott rajtuk, hogy nem a kínba tekeredő kéjért, a vágy őrületéért, a fájdalom extázisáért, hanem valami ostobaságért zuhantak. egy malacsültért, vagy egy malacszerű szőke asszonyért. az arcukra volt írva, hogy feleslegesen tették. az angyallét semmilyensége helyett nem a bűn valamilyenségét kapták, hanem az emberi lét bárgyú értelmetlenségét. ez a szerencsétlen arcú apa is, ugyan, mi végre? zuhant, nősült, raktáros volt egy gyárban, nemzette ezt az embernek is gyenge fiút. barátai nem voltak, csak műszak utáni ivócimborák. de ő berúgni sem volt soha legény. egyszer rúgott be nagyon életében, magyarországon, a balatonnál. beszélgetni kezdett a borozóban egy magyarral, mit tesz isten, az is raktáros volt, és aki átszellemülten beszélt és beszélt neki a borokról, istenekről, angyalokról, és valami henochról, amit ő halálosan unt és gyanús is volt ez az egész, azt hitte, ezt az embert ráküldték. kínjában berúgott, aztán kiment hányni és nem ment vissza. ez volt emberi élete egyik legmerészebb kalandja. levette róluk a tekintetét. madrid jutott az eszébe. a retiro park és az angel caido, a bukott angyal szobra. ott ült mellette a büfében, a majdnem negyven fokban, kért egy ásványvizet és arra gondolt, hogy kár volt ezt így szobrani. micsoda romantizáló erőtlenség. ugyan, mit tudott ez a beliver. ivott a vízből és a claustro de convento de las duenas oszlopfő faragványaira gondolt. akkor salamancában volt dolga. azokban a szobrokban ott volt minden, amiért zuhannak a nagyok. a kéj őrületes vágya, a vágy akarásának testtorzulatai, mikor egy egész élet tekeredik úgy mint az lsd-s vagy gombás belek, a mellek felett a bajuszos fej, a testiség hímnőssége, a kiparancsolt élet szükségszerű bukása, a halál előtti teljes kiürülés, az élet kimarta szemek. nézte a szemeket, és tudta, hogy valahol már látta ezeket, vagy ilyeneket. talán egy év is eltelt mire rájött, honnan voltak ismerősek azok a szemek. a lementett képeit nézegette a gépén, kicsi, nőies, szinte nevetséges fehér macbook volt, és akkor meglátta a lucian freud festményt. igen, ez az, gondolta. hogy a francba nem jutott eszembe? ebben is megvan minden jel. a kéjben, bűnben eltrancsírozott élet, a léleknélküliség, a pusztult értelem az üres szemekben, a gondolat formálásának és a szavaknak a hiánya az üres szájban. a kiürült fekvés. a nő órákkal azelőtt elment, és ez csak fekszik, a patkányt mint faszt markolva, és a térdén ül a madár, egy halott testen, mint egy sziklán. kiitta a vizét, és felnézett az angel caido-ra. annak a térdén is ott ült a madár. megborzongott, kicsit megrázta magát, jól elkalandoztam. mosolygott. a semmiért zuhantak ott ültek szemben. még egyszer jól megnézte a szerencsétleneket, aztán felállt és elindult. hosszan gyalogolt vissza a szállodába. a piac mellett lakott. a gyaloglás közben megéhezett, a piacon odalépett a jumbo ablakához és kért egy matjes heringes szendvicset. beleharapott. selymes olajfényű, feszes hal, almaszerűen leveses és gyengéd ízű, vastag hagymakarika a zsemlében. imádta. aztán felment a szobájába, lezuhanyozott. felvette a barna lenvászon öltönyét, kicsit áttörölte a cipőjét, és elindult. a maximilienstrasse-ra ért, ment rajta vagy száz métert. belépett a hotel bejáratán, a hallban jobbra fordult. az embere ott ült a bőrfotelben, és olvasott. köszönt, az olvasó ember felnézett. háromszor lőtt. egyet a bal szemébe, kettőt a szívébe.