itt volt az előbb egy ember. közvetlenül a néger után. azt mondja nekem, szereti maga a négereket? uram, ne haragudjon, énnekem meg kell élnem, nem mérlegelhetem a vendégeimet ilyen módon. tudja, engem megőrjítenek. egyszer, pamplonában…, és itt elhallgatott, valamit majdnem elmesélt, amit nem akart, és azt mondja helyette,némán nézem a világbajnokságot a hotelszobámban. idegesít ez az iszonyú, infernális zümmögés. a démonok alattvalói tisztelegnek így a démonnak. a halál démonának. biztos maga is olvasta a legyek urát. biztos hallotta is közben ezt a kibírhatatlan zümmögést, ahogy a döglegyek őrjöngve zsonganak az áldozati állat körül. ez a pokol egyik hangja, tudja? mondja, uram,erre mit válaszolhattam volna?
padilla őrmester a hotelszobában ül, sült szardíniát eszik, lenémítva nézi a meccset.nem is nézi. mered a semmibe /ez szokása/, meg van döbbenve. majdnem összefutottam málnásival.
elő is veszi a dossziét. kiesik egy kép belőle. nézegeti, megfordítja,a kép hátuljára zöld tollal az van írva: zum goldbroiler kanzowstrasse. visszafordítja, nézi, semmi különös, egy étterem. leteszi a képet . elszunyókál.
jose maria padilla nyugállományú csendőrőrmester feláll a fotelből, megfordítja a lemezt. aztán leállítja a lemezjátszót, rájön, hogy megtelt a feje zenével, mégsem hallgatja meg a másik oldalt.
ledől az ágyra, olvasni próbál, de giulietta masinán jár az esze. tegnap látta a cabiria éjszakáit egy régi filmeket játszó moziban. a felénél kijött a vetítésről. megdöbbent. mikor régen látta, nagyon tetszett neki, és el volt hűlve, milyen nagyszerű színésznő ez a masina.most meg azt látja, hogy egy gyermekded filmben hülye pofákat vág a nő. és nagyon rossz. és amatőr. nem akart azon gondolkodni, hogy mos akkor ő öregedett vagy a film ennyire múlékony anyag. inkább átadta magát az intellektuális levertségnek.
próbálkozik,de nem tud olvasni, lehunyja a szemét, elbóbiskol.
hamar felriad, eszébe jut egy cetli a málnási dossziéból, előkeresi, olvassa.
a szomszéd cellában a fényképész van. azt mesélik, hogy az anarchisták kiszúrták miatta barcelonában egy ember szemét, hogy ez fotózhassa. az a kép még csak meg sem jelent, sehol.
a patkányok egymás hátára állva próbálják elérni a gerendára akasztott kenyeret. körben állnak a cella falához lapulva. mikor juan lelövi azt, amelyik már majdnem eléri a kenyeret, akkor új patkány ugrik elő, egy pillanat alatt átrendeződik a felépítmény, aztán juan megint lő, a patkány a csúcsról legurul, a többiek félrehúzzák, közben a vérző sebbe kortyolnak. fegyelmezetten várják a következő lövést. juan filozófiát hallgatott, mielőtt meg szeretett volna halni a köztársaságért.
juan ellép a patkánycirkuszos cella elől. megáll egy másik előtt. a rácson át lelövi a fiút. a fiú, észre sem veszi, hogy meghalt. a sebei elmérgesedtek, magas lázban álmodik. ebben a káprázatban éri a golyó. a plaza mercadón áll, fél kézzel egy oszlopnak támaszkodik. sört iszik, közben inezre mosolyog.. beborul az ég, nem látja a lányt, csak a nyárson forgó szopósmalacokat.
lassan húzom az ujjam az olajlábazat feletti csíkon, két emeleten át.
padilla feláll, elindítja a lemezjátszót.hegedű. halak.
miért nyúltam a szoknyád alá abban a presszóban, ahelyett, hogy csak a szemem futtattam volna végig a combodon?azért, mert a férjed az, aki a szemét futtatja egy nőn, és azt hiszi, hogy mindig, minden helyzetben megelégedtek ezzel. és nem tudja, hogy néha a démonotok kerekedik felül és nem gyengédségre, visszafogott, tiszteletteljes közeledésre vágytok, hanem állatias leplezetlenségre, macskavinnyogású kéjre. szerinted nem éreztem, hogy szinte felhúzod magad a kezemre, abban a presszóban?szerinted nem éreztem már a villamos végében, mielőtt odaléptem hozzád, az éjszakai vágybűneidet? nem tudtam, hogy nem én kellek neked, málnási, és nem is egy tisztes udvarló, és nem egy kis izgalom, aminek úgyis a reggeli szürkearcú rántottazabálás a vége? neked pont ez kellett, és pont így. és pont olyan megalázó zárójelenettel, ahogy elküldtelek, emlékeztetve arra, hogy a beteg gyereknek indultál gyógyszerért. azt hiszed, nem tudom, hogy ennek a jelenetnek az emléke izgat fel még mindig? fogod? érzed a bűngigászt? a gyerekkel szembeni bűnöd izgat. csak azért írom ezeket, hogy tudd, elfogadd, én csak valami varázstükör általi megvalósulása voltam annak, ami benned működött. így nem várhatsz tőlem semmit. te teremtettél, de csak egyszeri volt az alkalom. ha mégsem, akkor egy utad lehet. otthagyni a férjed, a gyereked, és a legrosszabb énednek élni. a démonodat szolgálni. ezt nem akarod, gondolom, ez a bűn útja.
ne akarj tőlem semmit. én nem létezem. te teremtettél, akkor, mikor kiolvastam belőled a vágyadat. a vágyadat kiélted, egy jó időre el leszel nélküle. nélkülem is. tőlem nem várhatsz semmit.érzelmeim nincsenek nőknek tartogatva. végrehajtom, amit vágynak. közben meg nem érdekeltek. csak a látvány. a saját kéjem. a nő személyisége, érzelmei, tisztességes vágyai, szeretetigénye, és egyéb hülyeségei nincsenek számomra.
felejts el, mária.
ps.: persze, ha megint malackodhatnék vagy, és ezt képes is vagy maradéktalanul bevallani magadnak és nekem, de csakis akkor, hívjál fel!
és küldök egy képet.tavaszi encián. ilyentájt virágzik az alpokban. gondolj enciánra.
belehajolt a hajamba és azt mondta, érzi rajta a tojás alá pirított szalonna szagát. és azt kérdezte, minden reggel rántottát sütsz a férjednek? és azt, hogy ugye legalább tíz éve nem lépett hozzád férfi, sem utcán, sem villamoson? azt is mondta, hogy a villamos végéből érezte a bőröm illatát, és azt, hogy szálljunk le és igyunk egy kávét.mikor a presszóban ültünk, és a térdemet fogta, akkor azt mondta, úgy remeg a combod, mint egy haldokló lónak. és felnyúlt a szoknyám alá.
mária, málnási ágyán fekszik, meg szeretne halni. és közben azon töri a fejét, hogy hogyan fogja felhívni holnap málnásit. vagy még ma délután. megsemmisült. ilyen szégyent még nem érzett. bele lehetne halni. érzi, hogy képes lenne meghalni, de nem tudja megtenni. az előbb még ordított, vonaglott, sikított, haláltusát vívott. robbanásszimfónia néhány hullámba sűrítve. kéjkantáta. soha ilyet. elképzelni sem tudta. málnási gumikesztyűben. mint egyállatorvos a tehénnel. a lába között most is ott a gumikesztyű.
a szobában egy nedves rongyokkal letakart agyagszobor. iszonyú szagot áraszt. csak most érzi meg. felkel. szédeleg. kimegy az előszobába. a fürdőt keresi.
málnási beáll mellé a zuhanyfülkébe, mária megsimogatja. málnási leveszi magáról az asszony kezét. elég volt. öltözzél! azt mondtad, a gyógyszertárba indultál. meg hogy otthon fekszik betegen a gyerek.
menjél!
mária nem száll villamosra, képtelen lenne emberek közé vegyülni, hozzájuk érni. gyalog megy, kezében a recepttel. nem tud sírni sem.
második asszony:a kertben ülnek, a hölgy kéri, a lány töltsön még teát. kitölti. a csészében elül a hullámzás. a tea tükrében nézi az elszálló farman-doppeldeckert. megretten a szíve,a csésze a földre hull.
harmadik asszony: enst johannes berger,kurt max georg junghanns
kórus:chemnitzből, berlinbe repül a két hős. bajtársak tapsolnak, éljeneznek, pezsgőt nyitnak. részegek. a hősök mélybe buknak. villám és eső. eső áztatja a halottakat. a víz junghanns nyitott szemébe csorog. sárral keverednek berger tagjai.
újságcikk:
Katonatisztek szerencsétlensége
Két bátor német katonatiszt életével lakolt azért a vállalkozásáért, hogy Freibergből Drezdába akart jutni repülőgépen. Junghans és Berger hadnagy, illetőleg főhadnagy már ismételten repültek az Albatrosz kettős fedelű gépen, a repülés egész simán ment, természetes azonban, hogy a veszedelem épp akkor jelentkezett, a mikor legkevésbé számítottak rá. Freibergben szállottak fel és bajtársaik lelkes tapsai között emelkedtek a levegőbe. Már jó messzire jutottak el, mikor eddig kiderítetlen véletlen folytán a repülőgép elveszítette az egyensúlyát és mintegy négyszáz méternyi magasságban többször megfordult a levegőben, majd zuhanni kezdett. E közben Berger főhadnagy kibukott az ülésből és oly gyorsan zuhant le, hogy teste a földhöz való ütődés alkalmával mély gödröt vájt ki. Junghans a gép alatt lelte halálát.
1912.október
negyedik asszony:erich, hozza a rúzsomat, siessen, hozza!
a közismert és népszerű szerző, grift, a május elsejét maksa mellett, óriáspince-tetőn töltötte. a címben idézett mondást, mely egy nemrégen eltávozott öreg színész ajkát hagyta el néha-néha, is a tegnap mondták neki. grift neteződött, fotózott ezt-azt. s látott különféle ételeket, úgymint miccs, -azt sajnálta, hogy a másik székely nemzeti étel, a pizza nem volt képviselve a sokadalomban- meg töltött káposzta, meg román csobán készítmények, sajtok, fele disznó, fele birka kolbászok, meg mamaliga, s ilyenek. aztán látott kicsi székelyeket a teaültetvényen, s köveket feliratokkal, s építményt, s erősen rugódó ló gazdája ellen rohamozó rendőröket, s miccsér álló zsandárokat. meg a kosárfonó bácsikát. elégedett volt, barátokkal találkozott, csíki sört, s szekszárdi bort ivott.
a közismert szerző, grift,belépett a gospodinába. délután volt, három óra tájéka, csak egy ember ült bent.grift megkérdezte tőle, milyen a miccs? jó, mondta az idős úr, jó nagy. mint a tököm. ez nagyszerű, felelte grift,tovább ment és leült. étlapot kért, s kapott.
pacallevest rendelt, csülköt, ami paszulylevesben főtt és miccset.
szemét vastag kocsonyaréteg fedte, a keze kissé remegett, másnapos volt. talán éppen ezért, de kért egy deci unikumot, amit egyébként gyűlölt, de a helyhez és a helyzethez illett.
zichy ödönről akartam írni, meg a lincselésre mindig hajlamos tömegről, és arról, hogy görgey kimenti őt a vérgőzös nép kezéből, hogy aztán méltó módon fellógassa.elkezdtem keresgélni a neten a témában,és szomorúan láttam, hogy egy blogger megelőzöttmár februárban, azon a napon mikor mi utoljára váltottunk levelet.
így, bosszankodva letettem a zichyről, és itt álltam lefagyva, téma nélkül, az olvasók meg várják a holnapi szöveget.
és jött a hír. hát baszki, kihúztál a szarból. nem kell kiagyalnom valami történetet.ki lett agyalva egy másik. meghaltál.
most biztos jól kinevetnél, épp, hogy eléri az állandó olvasóim száma a húszat, már megint csak tizenkilenc van.
tudom, hogy nem olvasod, most mély sötét semmi van, aztán az út.
egy kerthelyiségben ült, valahol a nymphenburger strasse és egy arra merőleges mellékutca kereszteződésében. korán érkezett, egyedül csak ő volt a kerthelyiségben. nézte a pincéreket. még pakoltak, beszélgettek, elszívták az első cigarettájukat, frissen sült borjúmájat ettek és ittak hozzá egy pohár sört. az egyik ránézett és már-már felállt, hogy odamenjen hozzá, felvegye a rendelést, de ő intett, hogy nyugalom, ráér, fejezze be a reggelit. a pincér elértette, vissza is ült, és evett tovább. málnási, chesterton típusú bőrtáskájából kivette a cigarettáját, a napszemüvegét. szerette ezt az angolosan régivágású táskát, szép volt. belsejét benáreszi selyem borította. rágyújtott, feltette a szemüvegét, bántotta a reggeli fény, szemét is lehunyta. a sötétben kiélesedett a hallása. a kerthelyiséget a kerékpárúttól elválasztó sövényen át jól hallotta a biciklik surrogását. hallotta, ahogy a kerekek sorban pukkasztják el a hajnali esőáztatta fűből az útra menekült csigákat. tisztán lehetett hallani a kerekek futásán, hogy valaki kerülgeti-e őket, vagy csak hajt, nem törődve a csigákkal, vagy éppen azért kanyarog, hogy minél több jószágon hajtson keresztül. kíváncsi lett, kinyitotta a szemét, és elkezdte figyelni a sövény ragacsosan frisszöld levelein át, hogy kik azok, akik direkt keresik a pukkanó halálparádét, a könnyed reggeli szórakozást. tízből nyolc nő volt. érdekes a német nők viszonya a halálhoz, gondolta, aztán újból lehunyta a szemét.
schwager bácsira gondolt. egészen elevenen látta az arcát, a nevető szájból kiálló, kátránytól sárgult fogakat, nagy vitorlaorrát. a házuk környékén dolgoztak pár hónapot, talán csöveket fektettek, vagy valami vasalatot csináltak a csatornákba, ez már nem ugrott be. schwager bácsi tanította meg hegeszteni. mire a brigád továbbállt, a kis málnási profi varratokat készített ívhegesztővel. talán meghatotta az öreget a kitartó és szenvedélyes kíváncsiság, ami órákig ott tartotta a gyereket, hogy nézze a hegesztést. persze hajnali szemészet lett a vége, súlyos kötőhártya-gyulladással. hát igen, a mesterek. szenvedéssel kell bizonyítani a tanítás kiérdemeltségét. a hegesztéstudomány milarepája. málnási csukott szemmel mosolyog, már azt látja, mikor az öreg a hegesztőpisztollyal megsütött óriási sonka szeletet leteszi, és bőrkötényes ölébe veszi a steinbacher kutyáját, és megpróbálja kiverni a kutya farkát. a brigád sört köpve röhög. a szemérmetlen pózban hanyatt fekvő tacskó hülyén néz.
csikorog a kavics, kinyitja a szemét, a pincér az, hozza a reggelijét. leteszi málnási elé a búzasört, a fehérkolbászt és a perecet. csodálkozik kicsit, hiszen még nem is rendelt semmit, de nem mutatja. megköszöni, fizet, beleiszik a sörbe, harap egy falatot a perecből. felnéz az égre a sövény fölött. sok a fény. behunyja a szemét, a gellért-hegyet látja. kinyitja, a müncheni eget. lecsukja, a gellért-hegyet. a citadella lángokban áll. repülőtámadás. talán napalm.
teiresziász szokása szerint a kocsma bejárata mellett egy széken ül. a nap langyosságába fordítja az arcát, horpadt szemhéja alól szivárog a könny. a szemeken átfutó forradás feszesen fénylik. lövészárkok kihányt földje. de nem, nem háborús a sérülés.
akkor még martínusnak hívták és ezermeseter volt. a gyerekek dzsepettónak szólították, ha egyáltalán megszólítoták. martínus, a bérház pincéjében készített gyönyörű motorcsónakokat fából. szinte titokban, ki tudja kiknek. egyszer, talán a lakk oldószeréből szívott be sokat vagy a fröccsök ártottak meg, de mikor felnézett a munkából, egy meztelen nő állt előtte. megijedt, elvétett egy mozdulatot, a fűrész felugrott, az arcába vágódott. keresztbe vágta az orrnyergét és a szemeit.
most ott ül, hallgatja a madarakat. felette a felirat, 132. sz. felszabadulás italbolt. persze csak dúlásnak hívja mindenki.
kuvasz lép ki a kocsmából, a volt válogatott könnyűsúlyú bokszoló rutinból kérdi, na mondjad, jóskám,mennyi van még a komcsiknak?
teiresziász, a szokásos kérdésre mindig más választ ad. ha naponta tízszer kérdezik, akkor naponta tízszer más a válasz. hol tíz órát, hol száz évet jósol. ha emiatt felelősségre vonják, azt mondja, nem tudhatják ezt a madarak.mást meg nem is tud megjósolni. persze ezért, és erre tartják. bármit is válaszol, bármilyen időpontot is jelöl meg, jó érzés hallani, hogy egyszer vége lesz.
kuvasz népszerű ember a városban. ha nem látják is, felismerik. a mozi sötétjében, mikor megszólal együgyűen, hangosan, ahogy szokott, ha például a filmben egy lelőtt ember leszakítja estében a függönyt, és kuvasz meglepetten felkiált, hogy akurvaanyját ez még be is takarózik, biztos van valaki a nézőtéren, aki visszakiált, itt vagy kuvasz, nagy vagy kuvasz, a mozi meg dől a röhögéstől.
teiresziász most izgatott, pedig sosem szokott. ő is csak játéknak tekinti ezt az egészet. de most nem, szinte felsikít, nincs már tíz napjuk, nincs már tíz napjuk!
nagydarab, pacalarcú ember néz ki az ajtón, az arca könnyben úszik. öt éve nem volt a városban, hatóságilag kitiltották. gyerekét kis kövér legényként látta utoljára, és most odalépett hozzá egy kétméteres állat és azt mondta neki, hogy szia apa. ő meg elbőgte magát és csak annyit tudott nyöszörögni, hogy te nem az én kis ducikám vagy, aztán ugatva zokogott, és csak ezt ismételgette, még akkor is mikor a fiú már rég lelépett, te nem az én kis ducikám vagy, te nem az én kis ducikám vagy.
rákiált a vakra, most már kussoljál bazmeg, ettől meg lehet veszni, elég! kiugrik a kocsmaajtón, a földhöz vágott pirostojásokat tapossa őrjöngve, és ordít, fel! támadás! fel! támadás! a kocsma közönsége kitódul az utcára, először röhögnek, aztán visszaszaladnak, gyorsan megisszák a sörüket, felhajtják a keverteket, végül eliszkolnak mielőtt kijönne a rendőr. a rendőrök nem szeretik, ha egy refes balhézik.
csak teiresziász sikoltozza tovább, hogy kevesebb mint tíz nap, kevesebb mint tíz nap, és a pacal arcú a magáét, messzehangzón, öblösen, fel! támadás! fel! támadás!
jose maria padilla nyugállományú csendőrőrmester elégedetten nyújtózkodott a foteljében, pihent volt, nyugodt, nyaralásból jött meg tegnap. orbaiszéken, szörcsén töltött egy hetet. többször berúgott a helyi adria büfében, de sosem volt rosszul másnap. reggelente megivott egy csíkit, aztán hidegvízben megmosdott, és elsétált a kocsmába. valahogy megértette magát a sem spanyolul, sem románul nemigen tudó helyiekkel. tölt egy pohár cruzcampot, és felüti a málnási dossziét.
valaki leugrott, mondta anyám, és a forró vasalót lerakta a horpadt, kopott alumínium tálra. később ez a tál a rajta felejtett forró vasalóval együtt beleégett a konyhaablak párkányába. de addig még évek telnek majd el. most az erkélyre szaladtunk, és láttuk, hogy a szomszéd házról tényleg leugrott valaki. az ötödiken a lépcsőház ablaka nyitva van, talán onnan. a halott nő a hátán feküdt, a hasán a ruhák, a bőr, a hús, a belek, a gyomor, vagy ezek közül néhány, szét volt nyílva. mintha még gőzölgött is volna a hasüreg. talán ősz volt, nem emlékszem. honnan tudtad, hogy leugrott valaki? olyan a hangja, mint ha egy összetekert szőnyeget dobnának le, mondta. hallottam már ilyet. na, fejezd be a leckédet!
valaki leugrott, mondtuk egyszerre. anyám lerakta a zoknit, amit éppen stoppolt, én a szöveggyűjteményt dobtam az íróasztalra, és az erkélyre szaladtunk. valóban, a szomszéd ház hátsó frontján futó garázssor elején egy nő feküdt összetört fejjel, a nyitott koponyából kidőlt agydarab az esőtől vizes aszfalton pihent. lemehetek megnézni? a többiek is mind lent vannak, látod! menjél. és ott álltam a halottól úgy öt méterre, mikor az apró termetű, vagy százötven centis doktornő emelgette, forgatgatta, nézegette. akkor még nem tudtam, hogy ez a nő lesz a körzeti orvosom, és mikor középiskolásként hasmenésre hivatkozva lógni akarok, gumikesztyűt húz és felnyúl, hogy kitapintsa az igazságot. ezt még nem tudtam, de azt igen, hogy kemény a nő. aztán pár hét múlva észrevettük, hogy a közeli pinceablak sűrű rácsába beleszáradt néhány kifröccsent agyvelődarab. pontosabban a büdösimi vette észre, a focit rugdostuk ebbe az ablakba éppen, aztán valamiért nem pattant vissza, és a labdáért lehajoló büdösimi felkiáltott, basszátok meg, itt van a nő agya. még néhány hajszál is volt benne. sokáig nézegettük.
aztán a komor bácsi. ezt nem hallottuk. meg nem is voltam otthon, már nagyfiú voltam, az utcán lógtam. valaki jött kiabálva a térre, hogy leesett a komor bácsi. komor a bátyám osztálytársa volt. a komor bácsi meg gyári munkás, olyan otthon is fúró-faragó ezermester. most éppen a televízió új antennájának a zsinórját eresztette le az ablakukból kihajoló komor néninek. valahogy az egyensúlyát vesztette és a komor néni arca előtt elsuhanva a főutca széles járdájára zuhant. a szétnyílt hátából kiállt a gerincoszlopa, mint egy fél íj. a komor bácsi ott feküdt a divatáru bolt előtt. aztán jöttek a siposok, dinnyével a kezükben, adtak egy szeletet. álltunk, néztük a komor bácsi körül növekvő vértócsát, néztük a kiálló gerincét és dinnyét ettünk. a leve az ingünkre csorgott.
padilla őrmester kitölti a maradék sört, megissza. elteszi a dossziét. nem málnásira gondol.
tudod lányom, mikor még a villányi polgár panzió udvarán voltál kalitkába zárt kacagó gerle, és anyáddal ott szálltunk, akkor, kirándulás közben, kicsit eleredt az eső és mi beültünk egy romházba, aminek a falára anyád születési dátuma volt felírva, anyád ezt mesélte:
málnási a mexikói panchótól kapta spórát. illetve nem kapta, hanem a mexikói megkérte, hogy menjenek le a pincébe. ott levette a kalapját. erre a kalapból és pancho hajából dőlni kezdett a spóra. egy hét múlva teremnek, mondta.
a köztársaságiak úgyis mindent elvittek, majd gombát eszünk.
a hét letelt, lement a pincébe. a talajról, a falakról, a boltíves plafonról, vékony, hosszú száron kis kalapot viselő gombák nőttek, tömött csoportokban. egyet letört, megkóstolta, nem ízlett. még egyet megkóstolt, még nagyobb émelygés járta át a gyomrát. próbálkozott. megsütötte, vagyis inkább akarta, de szinte semmivé töpörödött a gomba. egyet összemorzsolt, tejsavóba áztatta, úgy kóstolta, így sem volt sokkal jobb. na, a pancho is jól kihúzott a szarból, gondolta.
aztán felment a napvilágra, ledőlt egy szénarakatra. nézte az eget. el is aludt.
egy iszonyatos csattanásra ébredt. az agya csattant. mint álomban, testelhagyáskor. kicsit felült, végig nézett magán. lesöpört néhány szénaszálat a szoknyájáról, benézett a blúza alá, a melleit vizsgálta. szépek. a lába köze elolvadt. égett és olvadt. és tágult, és leveses lett. és ömlött a nedv. ki az utcára, végig a dombon, bele az árkokba, a templom előtt tócsává állt össze, a kutyák belenyaltak, ordítva egymásra rohantak, és csak folyt tovább, szörcsögve nyelte a föld, de mindet nem bírta, fényes csiganyál borította a falut, a dombokat. a folyóban a halak ívni kezdtek. feküdt boldogan, reszketve, halkan, magának vinnyogva. nő lettem, vagy mi a fasz van?
toledóban rohan. le és föl a szűk utcákon, egyik faltól vágódva a másikig, cikkcakkban. beesik az apró térre. felnéz a templom tetejére. a tetőn egy pap. egy intésére az egész város forogni kezd a templom körül, aztán a másik kezével int, a város leáll, és a templom forog, pörgeti a papot. kigúvadt szemmel pörög. elszáll. toledó felett lebeg. fejére csendőrsapkát igazít, széttárt karral lebeg és kiabál. nem hallja, mit.
angyal áll felette, meztelen, szárnya szigorúan zárva, csak a válla felett látszik ki kicsit. az angyal szája mozog. nem a fülével hallja, a fejében szól a hang. ábrahám vágja izsák torkát, ábrahám torkából vér csurog az égbe, izsák vére tér a mennybe, sívalingam fröcsög az égbe, a nedvek egyesülve áztatják gósen földjét. aztán már nem érti, mit mond. az angyal kacsint, gombakalapját az égbe hajítja.
fényben áll. ha a vászonhoz ér az ecsettel, villanás. szinte üt a fény, de nem minden érintésnél. hittel hiszi, hogy csak az avatott vászonérintésnél jön a fényrobbanás-helyeslés. aztán egy dombon csúszik le, felette zsiráfok rohannak el. bebújik egy levél alá.
compostelában ül a nagy füstölőben, leng hosszan a magasban. alatta saigon. azt bombázza. látja a szakadó testeket. de leginkább a fényeket figyeli. a robbanások fényeit, a felcsapó dzsungeltüzeket. repül, valahol saigon felett.
aztán az eső alábbhagyott és átmentünk gyűdre és anyád mécsest gyújtott, hogy te gyere, de akkor nem jöttél. a mécsest is mind elfújta a szél.
Betörőket és kommunistákat keresnek. – Több, mint száz embert állítottak elő.
A Hétfői Hírlap tudósítójától.
Szombatról vasárnapra virradó éjszaka a rendőrség nagy razziát tartott a VIII. kerület egész területén. A razziát az tette szükségessé, hogy a rendőrség tudomást szerzett arról, hogy az utóbbi időben elkövetett falbontásos betörések tettesei a józsefvárosi lebujokban tartózkodnak, ezenkívül egy szervezkedő kommunistatársaság nyomai szintén erre vezetnek.
A razzia első része már délután hat óra tájban kezdődött. Rendőrök és detektivek megszállták a Rákóczi-utat a köruttól egészen a keleti pályaudvarig. Minden gyanus kinézésű férfit és nőt igazoltattak, és a kiknek kellő igazolásuk nem volt, azokat előállították a Conti-utcai kapitányságra.
A tulajdonképpeni razzia este tiz óra tájban kezdődött és hajnali három óráig tartott. Majdnem az összes detektivcsoportok és nagyszámu rendőrségen a Népszinház-, Német-, Vig-, Conti-, Fecske-, Kender- és József-utcai zugkorcsmáit és kávéházait vizsgálták át.
A Népszinház-utca és Fecske-utca sarkán levő büffetnek majdnem az egész közönségét bevitték. Több mint száz embert fogtak össze, akiket részben a VIII. kerületi kapitányságra, részben a főkapitányságra állítottak elő, ahol még az éjszakai órákban megkezdték a részletes igazoltatást.
Az előállítottak nagyrésze kellően tudta magát igazolni, ezeket rögtön el is bocsátották. Több nótórikus csavargó és munkakerülő is volt előállítottak között, ezeket a toloncházba küldték ki. Mindössze négy-öt olyan maradt a főkapitányságon, akik a falbontásos betöréssel gyanusíthatók. Ezeket vasárnap kihallgatták, de egyelőre bizonyíték egyik ellen sincs.
Ugyancsak szombaton délután a VI. kerületi rendőrkapitányság az erkölcsrendészeti osztállyal karöltve, a VI. kerületben is általános nagy razziát tartott. A razziát, melyet 20 detektiv vett részt, Róna Zoltán rendőrkapitány vezette.
Elsősorban az ismert kéteshirü kávéházakat és lebujokat keresték fel ebben a kerületben is a razziázó detektivek, de ellenőrizték az utvonalakon fekvő szállodákat is.
A Király-utcai kávéházakba nagy riadalmat okozott a rendőrség megjelenése, sokan menekülni akartak, azonban a rendőrség emberei elállták a kijáratokat, ugy hogy senki sem vonhatta ki magát az igazoltatások alól.
A razzia a késő esti órákban ért véget. 22 férfit és két nőt állítottak elő a kerületi kapitányságra. A férfiak közül négyet a rendőrség már régebbi idő óta köröz különböző büncselekményekért. Ezeket előzetes letartóztatásba is helyezték. A többiek ellen lefolytatják az eljárást és azok, akiknek nincsen foglalkozásuk, a toloncházba kerülnek át.
egész éjjel utazott. négy ló száguldott a postakocsi elé fogva a visító szélben, szakadó esőben, a fekete, morgó ég alatt. orrát az ablakhoz nyomva nézte a kocsi mellett repülő denevéreket, sárkányokat, szellemeket, a kaffogó állkapcsú, rohanó farkasokat. a kocsis felváltva csépelte ostorával a lovakat és a szörnyeket. egyszer csak bronzváros kapujánál voltak. és sütött a nap. nem érzett fáradtságot. mintha nem is az ő teste utazott volna.
nem mehetett be a városba. előbb meg kellett szívnia a jósforrás valamelyik csecsét.
a jósforrás egy kétszáz éves öregasszony volt, három cseccsel. ha az emberfia látni akart, akkor jól meg kellett szívnia a szipirtyó valamelyik csecsét. a bal csecsből májas hurka sületlen tölteléke folyt, a jobb csecséből nátronlúg és kéngőz, a középsőből pedig elvarázsolt cigányasszonyok összegyűjtött havivére. volt egy negyedik csecse is, a lába közt. azt, csak az angyal nevű rühös kutya szokta szívogatni. ült egy átok a banyán, miszerint egész élete megromlik, ha nem kutyával szívatja a lába közét. az angyal nevű rühös kutya szeretett erre a különös csecsre járni, hiszen bűzös, vedlő és koszlott volt, és a szívásra bőségesen megeredt belőle a nyákos, rothadt döggomba ízű lé, amit az ilyen rühös ebek nagyon kedvelnek.
málnási megszívta a szipirtyó bal csecsét. dőlt belőle a májas pép. végülis ízlett neki, éhes volt. az utolsó nyeleteket már nem érezte, valami éber bódulatba került. mozdulni nem tudott volna, de az eszét igen élesnek érezte. és látott.
mit látsz fiam? kérdezte a szipirtyó.
a három királyleányt.
redundanciát, turbulenciát, és klitoriszt. és a királyt, aki mindig az udvari látnokra bízta a névadást, és a látnokot, aki béljóslással, asztrológiával, ólomöntéssel vizsgálta a jövőt és annak visszavetülő árnyékát, a jelent. így a királyi család tagjainak mindig a természetükhöz illő nevet talált. a kis redundancia már az arannyal szegett pólyájában is a feleslegesség érzésével küzdött, ébredező kis eszével nem értette mi dolga neki a földön, ahol már amúgy is annyian vannak, és mindenkinek megvan a maga foglalatossága, azonmód, ahogyan a teremtő azt kiparancsolta. turbulencia kiszámíthatatlan, kedélyében és életerejében örvénylő, hol vidáman kacagó, hol kásás hangon zokogó, változó egészségű gyermek volt. klitorisz, valóságos vénuszként született, gyermeki bája mögül hamar elősejlett a pokol feslettsége, imádott meztelenül futkározni a kastélypark labirintusszerűen ültetett bokrai között, felettébb szerette a május végét, mikor a bő esők után a selymes fű már az ágyékáig ért, és futás közben a szeméremajkak közül mindig veresen kimeredő csiklócskáját simogatta. fertelmes kancacsikó, morogta a király, ha meglátta klitoriszt.
és a varázslót.
aki egyedül élt, és ritkán hagyta el a város elkülönített negyedét, amit a hozzá hasonlóknak tartottak fenn, és ahol élték a maguk különös, babonás, buta életét. akihez, ha nagy néha kiment az utcára, mindig hozzácsapódott a kutya, aki angyalnak hívta magát, és aki a kocsmából kibóduló és aztán porba zuhanó hortyogóknak a fülébe nyalta-súgta, hogy ő ember volt, csak az öreg elvarázsolta. ezért a másnapos remegve ébredők mind azt hitték, hogy ugyanazt álmodják a kutyáról, ha a kocsma borát isszák. mindenesetre, és a biztonság kedvéért is, ha az angyal nevű, mindig bűzlő, rühes és undorítóan alázatos pofájú eb a közelükbe somfordált és meglátták gyűlöletet sütő, mindig csipás szemeit, hát gondosan megrugódták.
és a hírt.
a hírt, amit a vándormuzsikus és krónikás hozott. furcsa, szaggatott ritmusú, lüktető énekét, amely elbeszélte a királykisasszonyok, redundancia, turbulencia és a kis klitorisz hirtelen megbetegedésének hírét. a városka lakóit nemigen hozta lázba ez a hír, élték tovább az életüket, hiszen mit is tehettek volna a lányok érdekében, egyikőjük sem értett az orvosláshoz. bezzeg a hegyes kalapú varázslót érdekelte a hír. jött, ment, olyanokkal állt szóba, akikkel eddig még sosem, kérdezett, nyüzsgött, gyűjtötte mind a híreket, magában beszélt az utcán, vagy talán rontó varázsigéket mormolt, izgatott volt. láthatólag, fajtájára jellemző módon, igyekezett valami hasznot húzni a szomorú hírből. kapzsi, pokoltüzű szemében ott villódzott a palota, a hatalom, a lányok, és a városka megszerzésének őrültnek tűnő terve. és csak ő tudta, a saját meséikből, hogy nem is olyan őrült, és pláne nem példa nélküli az a terv.
és a muzsikust.
aki, mikor a városkába érkezett az angyal nevű rühös eb nagy csaholása kíséretében, kendergúzként mutatkozott be a kocsma népének, és nevéhez méltóan, ügyes kis cigarettákat sodort nekik, miután helyet kért közöttük. persze, a rémálmokkal gyötört eszű kocsmanépség azonnal a szívébe fogadta a kissé zavaros beszédű idegent, és nagyon meg is szerették vicces természetét és cigijét. ettől kezdve gyakrabban szűrődött ki vinnyogó, buffogó, visszatarthatatlan röhögés a kocsmából, mint a régente megszokott ingerült, néha ordítós lárma.
és aki, egy délutáni órán, mikor kiültek a kocsmalakók a fal melletti lócára és bamba nyugalommal tartották arcukat a délutáni nap sugarába, végleg eltűnt.
jól van fiam, bemehetsz már a bronzvárosba. mindent láttál.
