a nő szemében tükröződő rab szigeti búvároktatók, a pag szigeti lun kikötőjében, egy étterem teraszán zöld teát isznak

bukottak

az angolkertben ült a gesztenyefák alatt a sörözőben. nem volt igazán éhes, csak piszkálta a csülköt, amit az előbb vett. a radler sem ízlett különösebben, de nem akart sört inni tisztán, délután még munkája volt, fontos munkája. gyorsnak és pontosnak kell majd lennie. felnézett, és akkor meglátta őket. bukott angyalok. tudta, hogy azok, hiszen ők ülnek így, az italukat letakarva. erről nem tudnak leszokni, mindegy is mióta buktatták magukat a földi létbe. egyszer az egyik bukott elmondta neki, hogy azért takarják tenyerükkel az italukat, mert még angyalként látták a levegő és föld kicsi lényeit, a tündéreket, koboldokat, prikulicsokat. nem akarják, hogy beleigyanak, vagy fürödjenek az italukban. és azt is mondta neki az egyik, hogy van olyan kobold aki belepisál a sörbe, míg a társai, az asztalon fetrengve röhögik. éretlen, hülye koboldok. nézte őket, bukottak, a hülyébbik fajtából. akik azt sem tudták, miért nem jó nekik, csak úgy kikívánkoztak a jóság unalommalmából. nézte őket. két bukott, és az egyiknek a fia. látszott rajtuk, hogy nem a kínba tekeredő kéjért, a vágy őrületéért, a fájdalom extázisáért, hanem valami ostobaságért zuhantak. egy malacsültért, vagy egy malacszerű szőke asszonyért. az arcukra volt írva, hogy feleslegesen tették. az angyallét semmilyensége helyett nem a bűn valamilyenségét kapták, hanem az emberi lét bárgyú értelmetlenségét. ez a szerencsétlen arcú apa is, ugyan, mi végre? zuhant, nősült, raktáros volt egy gyárban, nemzette ezt az embernek is gyenge fiút. barátai nem voltak, csak műszak utáni ivócimborák. de ő berúgni sem volt soha legény. egyszer rúgott be nagyon életében, magyarországon, a balatonnál. beszélgetni kezdett a borozóban egy magyarral, mit tesz isten, az is raktáros volt, és aki átszellemülten beszélt és beszélt neki a borokról, istenekről, angyalokról, és valami henochról, amit ő halálosan unt és gyanús is volt ez az egész, azt hitte, ezt az embert ráküldték. kínjában berúgott, aztán kiment hányni és nem ment vissza. ez volt emberi élete egyik legmerészebb kalandja. levette róluk a tekintetét. madrid jutott az eszébe. a retiro park és az angel caido, a bukott angyal szobra. ott ült mellette a büfében, a majdnem negyven fokban, kért egy ásványvizet és arra gondolt, hogy kár volt ezt így szobrani. micsoda romantizáló erőtlenség. ugyan, mit tudott ez a beliver. ivott a vízből és a claustro de convento de las duenas oszlopfő faragványaira gondolt. akkor salamancában volt dolga. azokban a szobrokban ott volt minden, amiért zuhannak a nagyok. a kéj őrületes vágya, a vágy akarásának testtorzulatai, mikor egy egész élet tekeredik úgy mint az lsd-s vagy gombás belek, a mellek felett a bajuszos fej, a testiség hímnőssége, a kiparancsolt élet szükségszerű bukása, a halál előtti teljes kiürülés, az élet kimarta szemek. nézte a szemeket, és tudta, hogy valahol már látta ezeket, vagy ilyeneket. talán egy év is eltelt mire rájött, honnan voltak ismerősek azok a szemek. a lementett képeit nézegette a gépén, kicsi, nőies, szinte nevetséges fehér macbook volt, és akkor meglátta a lucian freud festményt. igen, ez az, gondolta. hogy a francba nem jutott eszembe? ebben is megvan minden jel. a kéjben, bűnben eltrancsírozott élet, a léleknélküliség, a pusztult értelem az üres szemekben, a gondolat formálásának és a szavaknak a hiánya az üres szájban. a kiürült fekvés. a nő órákkal azelőtt elment, és ez csak fekszik, a patkányt mint faszt markolva, és a térdén ül a madár, egy halott testen, mint egy sziklán. kiitta a vizét, és felnézett az angel caido-ra. annak a térdén is ott ült a madár. megborzongott, kicsit megrázta magát, jól elkalandoztam. mosolygott. a semmiért zuhantak ott ültek szemben. még egyszer jól megnézte a szerencsétleneket, aztán felállt és elindult. hosszan gyalogolt vissza a szállodába. a piac mellett lakott. a gyaloglás közben megéhezett, a piacon odalépett a jumbo ablakához és kért egy matjes heringes szendvicset. beleharapott. selymes olajfényű, feszes hal, almaszerűen leveses és gyengéd ízű, vastag hagymakarika a zsemlében. imádta. aztán felment a szobájába, lezuhanyozott. felvette a barna lenvászon öltönyét, kicsit áttörölte a cipőjét, és elindult. a maximilienstrasse-ra ért, ment rajta vagy száz métert. belépett a hotel bejáratán, a hallban jobbra fordult. az embere ott ült a bőrfotelben, és olvasott. köszönt, az olvasó ember felnézett. háromszor lőtt. egyet a bal szemébe, kettőt a szívébe.

szerencsétlen utazás egy sziklacsúcson

Vasárnapi Újság 1865. szept. 17.

Az Alpesek között a Monte-Rosa hegyláncz a legnagyobb; mert míg a Montblanc mint egy óriás emelkedik ki a környező apróbb hegyek közül, addig az alig 400 lábnyival alacsonyabb Monte-Rosa majdnem hasonló magasságú hegysor által van körülvéve.
Mintegy húsz évvel ezelőtt e hegyláncz, mondhatni, még egészen ismeretlen volt; csak az újabb időben vették közelebbről vizsgálat alá, nevezetesen egyik csúcsát. az úgy nevezett Gabelhornt, először folyó év július 7-ikén mászták meg.
De egy másik sziklacsúcs, az úgynevezett Matterhorn, az újabb időben tett számtalan kísérlet daczára, emberi lábaktól még mindig érintetlen maradt. Ez egy 13,800 láb magas szikla pyramis, melynek falai minden oldalról meredeken magaslanak föl, hogy megmászását mind ez ideig lehetetlenségnek tartották. Azonban az idő erre is elérkezett, habár a győzelem megkívánta a maga borzasztó áldozatát. Ugyanis a londoni „alpesi klub” néhány tagja, - ezek közt Whymper, a ki az Aiguille sziklacsúcsot éppen kevéssel azelőtt mászta meg - elhatározták, hogy e meredek sziklán is kísérletet fognak tenni. Kívüle még Hudson Károly, Haddo és a 19 éves lord Douglas Ferencz vállalkozott. Vezetőül chamounixi Croz Mihályt és zermatti Taugwaldot s ennek két fiát vették magukhoz, s júl. 13-ikán gyönyörű időben a veszélyes útra Zermattból vidám kedéllyel kiindultak.
Hudson Károly Londonból vassodronyt hozott magával, melyet a közönséges kötél helyett voltak használandók; azonban mivel ezúttal csak egy kis próbakirándulást, úgy szólván csak bátorság-nyerés végett akartak tenni: ez érczsodronyt Zermattban a fogadóban hagyták, a miért még az egyik Taugwald fiút vissza kellett küldeni. Különben is az egész társaság, azon reményben, hogy csakhamar visszatér, csupán 7 üveg bort vitt magával.
Könnyen eljutottak a hatalmas sziklacsúcs aljára s júl. 13-ika éjjelét ott töltötték a hóban. De nem aludt senki, csupán Douglas lord, kinek ifjúsága még ily fáradalmas út kényelmetlenségeihez nem látszott szokva lenni s hajnal hasadtával már az egész társaság útban volt. A fölmenetel várakozáson fölül sikerült. Délután két órakor elérték a tetőt s Zermattból távcsövön nézték, midőn fölérkeztek. A visszaindulás három órára volt határozva. - Szokás szerint, derekuknál fogva mind a heten egy hosszú kötél által voltak egymáshoz kapcsolva, hogy ez által mindegyiknek több támasztéka s biztossága legyen. A sor élén Croz vezető állott, utána a négy utazó, végül a másik két vezető Zermattból. Mindnyájan vidám kedélyben voltak az öröm miatt, hogy az emberfölöttinek vélt merény sikerült.
Azonban egyszerre Douglas lord megsikamlott, s valamennyit magával rántotta, s mind a heten iszonyú sebességgel zuhantak az alattuk tátongó mélység felé. De az öreg Taugwaldot, ki a kötél legfelső végén volt, nem hagyta el lélekébersége, s a kötelet egy kiálló sziklacsúcsban megakasztotta. Már azt hitték, hogy meg vannak mentve, midőn a nagy teher alatt a kötél ketté szakadt s Croz, Hudson. Haddo és Douglas, szikláról sziklára, 4000 lábnyi mélységbe alázuhantak, a mint a rettentő jelenetet képünk is mutatja. Csak Whymper és a két Taugwald érkezett zermattba vissza, a borzalmas utazás emlékével.

vodka és uborka II.

micsoda népek járnak ezekre a múzeumok éjszakája rendezvényekre!? illetve a népekkel úgy általában nincsen baj, a város jobbik fele ők. de mitől van, hogy minden ilyen eseményen, minden helyszínen felbukkan egy-egy zakkant csaj. szombaton is előttem állt a sorban egy nő. öregedő, kicsit zilált értelmisi, vállán nagy táska, amilyennel ezek járnak. könyvek, szemüvegek, tampon, próbazokni, meg a fene tudja mi van még a táskájukban. ez a nő egy literes dunsztos üveget vett elő a táskájából, tele opálos lében úszó rücskös varangyoknak tűnő kovászos uborkákkal. kivette az üveget, letette a táskát, persze a sor közben előre lépett, az üveget is lerakta, előre tolta őket, utánuk lépett, aztán a dunsztost felvette, a kupakját letekerte, az üveget letette, a kupakot a táskájába rakta, közben a sor megint lépett, ő a vállára vette a táskát, közben az üveget előre tolta, utána lépett, lehajolt az üvegért, a táska a válláról lelendült, az üveget fellökte, a táskát ledobta, üveget elkapta. egy pillanatra megnyugodott, most semmi nem volt a kezében, a sor valahogy megállt, zavartan körülnézett aztán lehajolt a táskájához, kivett egy royal vodkát, tekerni kezdte a kupakot, de az nem mozdult. lerakta a vodkát, a sor lendült egyet, ő előrébb tolta a táskáját, a vodkáját, a dunsztosát, utánuk lépett, és a táskából kivett egy bicskát. mikor nyitotta a kést, egy fájdalmas, de halk mordulás jelezte, hogy a körme beletört a bicska pengéjén lévő kis horonyba. nem törődött vele, a vodkát felvette, a kés élét rutinosan a kupakot a gyűrűhöz rögzítő kis kapcsokhoz nyomva, elvágva azokat. kinyitotta az üveget. a sor közben lépett előre, ő tolta a dunsztost, a táskát, kezében billegett az üveg. eltelt úgy negyedóra, de még nem ivott, nem evett. aztán minden megállt egy áldott pillanatra, és ekkor a szájához emelte az üveg száját, a kissé túlrajzoltan rúzsos ajkak vonaglottak, még a felső metszőfoga is nekikoccant kicsit az üveg szájának, hosszan nyelni próbált, de már az első fél korty cigányútra ment, köhögött, folyt a könnye. a sor lépett, ő tologatta a kis cuccait. a következő kísérlet már sikerült, nagyot húzott az üvegből. a kupakját elővette a táskából, rácsavarta, elrakta. felemelte a dunsztos üveget, kivett egy uborkát, az üveget lerakta, a sor lépett, ő hersegve harapott az uborkába, a lé lefolyt a szája szélén, egy gyors mozdulattal letörölte, a sor lépett, ő lerakta a dunsztost, a kupakját kikereste a táskából, rátekerte, a sor lépett, ő elővette a vodkát, a kupakot letekerte, nagyot kortyolt, az üveget eltette, a sor lépett, letekerte a dunsztost, kivett egy uborkát, beleharapott, megette, a dunsztost betekerte, a sor lépett, elő a vodkát, ivott, eltette. a sor lépett. aztán mindent eltett a táskájába és keresni kezdte a cigarettáját. nem találta, kivette az uborkát, a vodkát, két esterházy könyvet, ugyanaz volt a kettő, egy óriási kulcscsomót, aztán meglelte, mindent visszarakott, a sor lépett, rágyújtott aztán valamit keresni kezdett a táskájában, megint mindent kipakolt, aztán megtalálta amit keresett, egy kiwi márkájú cipőpasztás dobozt, üreset, amiben elnyomta a cigarettát, a sor lépett, a nő elégedetten körülnézett, láttam a szemében, hogy orosz költőnőnek képzeli magát.

vodka és uborka I.

kisasszony! egy kávét kérek. igen, eszpresszót, és egy joghurt tortát. vizet? igen, köszönöm. tegye csak le. a pincérnő a kezéhez ér. alig, de érzékelhetően hosszabb az érintkezés a véletlennél.
összemosolyognak. a férfi pincérek mind buzik berlinben, de a nők... a nők nem. nem mindig. kevesen vannak a kávéházban, a reggeli roham már lement, a déli irodista nyüzsgés még nem indult el. a pincérnő visszanéz a pulttól, mosolyog.
hozhatok még valamit, kérdezi, miközben elviszi az üres vizespoharat. nem, nem, és lenyalja a porcukrot a felső ajkáról. iszik, a pincérnő a lábára mered, a lábán papucs. a nő tekintete feljebb siklik a lábon, az arcán döbbenet. ne ijedjen meg kisasszony, csövek. a faszomból lógnak, nem mertem kivenni őket. az infúziót kihúztam a vénámból, a farkamból nem volt erőm kirántani a katétert. a kórházból szöktem ki, prosztata rák, áttéttel, miegymás. ne nézzen így kérem! megkívántam hogy beüljek egy kávéházba, megérintsen egy pincérnő.
nincsenek vendégek, üljön le kérem! jó, egy kicsit, de ha jön valaki, mennem kell. az ajka felett kicsi szőke pihék, apró izzadságcseppek, zavarban van a nő. ó, te ribanc, gondolja.
kisasszony, ön orosz, mintha azt érezném az akcentusán? igen, mondja, mosolyog.
akkor tudja mit csinálunk? kihoz nekem egy üveg moskovskayat és egy tányéron uborkát. szto gramm, és egy harapás az uborkából, aztán megint, és így, amíg ki nem fogy az üveg. de… de... nem lehet, a főnök... próbálja a nő kéretni magát, de nem meggyőző. nem érdekel. szeretne velem délelőtt vodkázni? igen. honnan vegyek uborkát? nem tartunk. itt a piac, van egy orosz bolt, tartanak vizesuborkát. hozzon halat is. ha megjön a főnöke, mondja meg, hogy egy halálraítélt utolsó kívánságát teljesíti. a nő mosolyog, elmegy, a pultossal beszél valamit, hátra megy, kabátban jön elő, visszanéz biztatóan, kilép az ajtón. a vendég köhög. hosszan, súlyosan, mélyről. vért köhög, egy csepp a tortás tányérra, a porcukorra fröccsen. bassza meg! kicsit még köhögve letörli a tányért egy szalvétával. a papíron a vér a porcukorral keveredve rózsaszín. puncstorta bazmeg, gondolja. kicsit röhög.
a nő picit félve lép be a kávéházba, tekintete a főnököt keresi, a szatyorban hal, uborka, vodka. a főnök sehol, viszont valami felfordulás van. izgatott a pultos és a néhány vendég. egymás szavába vágnak. szegény ember! de hogy került ide? látta? katéter lógott a... belőle.
hol van, hol van a vendég? kérdezi zokogva a nő. és látja az asztalánál a vértócsát. nem tartja a lába, lerogy.
a mentőben mosolyog. de jó, hogy leléptem.
ahogy a mentősök tolják át a kórház portáján, felkönyököl az ágyon, a portásra röhög.

lapok a tengerről

branko bácsi hajózott, saját kereskedelmi hajója volt. aztán eladta a hajóját, mert újat akart. lefoglalózott egy szép hajót szaud-arábiában, és kölcsönt kért a banktól. a bank nem adott, a foglaló elúszott. branko bácsi már nem tengerész. a ház apartmanjait adja ki. és bővített. nem kicsikét, úgy kétszeresére növelte a házát. kettőszázötvenezer euro kölcsönt vett fel. nem jönnek a vendégek. télen már enni sincs nagyon mit. a szomszéd házat felügyeli szívességi alapon a szezonon kívül, onnan csen ezt azt. maradék olajat, száraztésztát, konzervet. átnézek, ott ül a teraszon, bámul a semmibe.


anya, apa, gyerek. negyvenesek, a gyerek tán hét. csontsovány anya, kopottas szeméremszőrrel, megöregedett gyerek, soha fel nem növő, örök anyásgyerek apa. mint a kosárban a kutyakölykök. úgy fekszenek a kékre festett vasrúdból és száraz pálmalevelekből készült napernyő alatt. a mamához bújnak, gügyögnek, kényeztetik. nem zavarón. a nő köztem és a nap között áll. bőre alatt gyűlik a halál viasza.. rákos. az apa és a gyerek egy ideje búcsúznak tőle. most alommelegben. este a gyerek és az apa apró gumicsónakba préseli magát és elindul az öblünkön túlra. az anya, a feketének tűnő, sűrű fenyőerdő felé indul el. elnyeli. a gumicsónak is eltűnik az oroszlán alakú szikla mögött.


a sziget két ura, a két pásztorkirály egyikének fia, kalifront, szerelmes lett a sziget keleti része urának, barbatnak a lányába. barbat, a lányát, draga-t, egyszer a pásztorok közé engedte. vesztére, mert kalifront azonnali és olthatatlan szerelemre gerjedt iránta. a közeledés heves és merev lehetett, hisz draga futásnak eredt rémületében. kalifront kergetni kezdte, majd a jamina barlangnál utólérte és be is teljesítette volna vágyát, de diána, a hozzá hevesen imádkozó leányt az utólsó pillanatban kővé változtatta, így mentve meg kalifront erőszaktevésétől. kalifrontot megbüntették az istenek. élete végéig fákat kellett ültetnie, kicsapva a puszta természetbe. testét vad gyapjú fedte be idővel, abba magok szóródtak, azok kikeltek, bokrok, fák nőttek belőlük. maga is egy darab erdővé vált. az istenek is eltűntek. csak az erdő maradt.


kétezer éves olajfa ültetvény. öröklés, házasság, vagyonegyesítések és szétforgácsolódások. nyolc méter átmérőjű kör, a közepén egy sokszáz éves olajfa. a kört középmagas kőfal határolja. pár négyzetméter földvagyon. niko-nak is egy fája volt. a háborúban eszéknél és plitvicén szolgált. ölt. nem sokat, nem is keveset. egy fájt neki, a szarvas felett guggoló, a tetemet zsigerelő szerb fiú. az agya a szarvasra fröccsent. szomorúan és betegen tért haza. kitüntették, munkát is kapott. egy strandon szedte a belépti-díjat. novemberben leszüretelte a fáját. kipréseltette az olajat, üvegekbe töltötte. lehordta a pincébe. aztán éjjel kiment a fájához, és a zágrábban vásárolt husquarna láncfűrésszel kivágta azt. a dőlt fa egyik felálló ágára felkötötte magát. azt nem tudta, hogy az apja is erre az ágra akasztotta magát, mikor megjött goli otokról.


draga apja, franjo, a vajdasági falu és környéke nagyembere volt. vagyonban és valamirevalóságban nagy, nem funkcióban. a háború idején megkereste egy ismerőse, nem közeli, nem távoli, egy semmi különös ismerős. olyan amilyen mindenkinek van. behívták a fiát, most a kaszárnyában van, de vinnék a frontra hamarosan. segíts, franjo! mit én tudom mit tehetek, de valami lesz. a tizenhat éves lányát küldte be a kaszárnyába a fiúhoz, látogatóként. a lány vitt egy adag civilruhát a látogatásra, amit a fiú a wc-ben felvett, aztán kisétáltak együtt, mint látogatók. neki nem volt többet háború, kiszökött az országból.
ülünk a parti kávézóban, a pincérfiú jön-megy, nem ismeri meg draga-t. draga nem szól neki, hogy ő volt aki a ruhákat vitte.


a kétévesnek: szép a tenger? széééép, de mikor megyünk hazaaaaaa?! aztán vált: ha hazamegyünk, bemegyek az iskolába a zsuzsa nénihez és rózsaszín pez cukrot eszünk és táncitáncizunk. ki az a zsuzsa néni? azt nem mondom meg.