málnási macskái

a barát apja a közeli alagút építésnél dolgozott robbantómesterként, ő hozta a trotilt. a fia meg nekik. kimentek a városból az erdőbe, ott robbantgattak. a trotil kis alumínium hüvelyben volt, nagyjából kétharmadáig töltve az anyaggal. a hüvelybe így bele lehetett még tömni -apró gyufadarab ékekkel beszorítva- a gyújtózsinór végét. letették, meggyújtották, elszaladtak, robbanás. le kéne fojtani, szar így az egész! az erdőben találtak egy régi, elhagyott házat, vastag, nehéz faajtóval, kétarasznyi, vagy kétszáz éves kovácsolt zárral. a kulcs helyére éppen beleillett a trotil patron. beledugták, a zsinórt meggyújtották, elszaladtak. hatalmas robbanás. az erős zárból alig maradt valami, az ajtó is kirobbant körülötte jó méteres félkörben. elunták az erdőt, és már robbantani valót sem találtak. elindultak a tajo-partra. iniciáljunk macskát, javasolta málnási. tetszett neki a szó. a robbantómester fia magyarázta el neki, hogy a trotil iniciálja, azaz az elrobbanásával indítja a dinamitot, ami sima hőhatásra nem robbanna fel, vagy valami ilyesmit mondott. mit csináljunk? néztek rá értetlenkedve a többiek. robbantsunk fel egy kibaszott macskát! röhögtek. és honnan szerzünk? erre nem volt válasz, de mikor leértek a folyóhoz, szembe jött három srác. figyeljetek, szerezzetek egy macskát, kaptok ötszáz pesetát! a fiúk ráálltak. alig dobáltak néhány követ a vízbe, alig háromszor-négyszer röhögtek a földön fetrengve az ötleten vidulva, és persze erősítve magukat a szándékban, már meg is jelentek egy kismacskával a fiúk. basszátok meg ez kicsi, de mindegy, kaptok háromszáz pesetát, aztán menjetek innen a picsába! málnási elkészítette a patront a gyújtózsinórral, aztán a lefogott macska seggébe nyomta. meggyújtották a zsinórt, lerakták a macskát a földre. az döbbenten ült a seggén, és nézett a semmibe. elfutottak. még időben visszafordultak, hogy lássák, a robbanás a macskát a híd pilonjának a magasságába repíti. a rettenet. hozzáfagytak a földhöz. csak meredtek a még meg-meg moccanó macskára. málnási nyugodtan odament és felemelte a tarkóbőrénél fogva. két mellső láb, lógó belek. semmi más. felordítottak és elrohantak. málnási állt, kezében a macskával. még maradt. ők, rohantak be a városba és ordítottak. kitört a vihar, az égnek olyan színe lett, mintha a város és a környék összes jacaranda fája a felhőkbe költözött volna, minden lilás fénybe olvadt. villámlott, ömlött az eső, zokogva álltak egy kapu alatt. ahogy az eső alábbhagyott, kétfelé szaladtak. soha többet nem beszéltek egymással. sem málnásival.
málnási vagy harminc év múlva vett egy romos házat a városfal külső oldalán, és a macskáknak adta. az ablakokat, ajtókat felfalaztatta, csak az egyiken hagyott egy zárható vasajtót, amin a heti egy mázsa tápot belökte nekik. a macskáknak apró nyílásokat vágatott, éppen akkorát, hogy egyszerre csak egy macska tudja átnyomni magát rajta. ezekből is csak néhányat, mert szerette nézni, hogy a macskák közössége miként szabályozza a közlekedést, ha egyszerre több vár a be illetve kijutásra. nézte a kisebb csetepatékat, aztán a rend bejáratottságát, élvezte működő kis társadalmát. egy éjjel valakik több tíz liter benzint locsoltak be a házba a nyílásokon át, és meggyújtották. a rend felbomlott, egymást tépték a macskák a réseknél, nem tudtak kijutni. még hajnalban is masszív, fekete füstpászmák gomolyogtak a ház felett, mint lustán tekergő macskafarkak.

komitácsi női ruhában

A szandzsákbéli Nova Varoszban, Solina Konrád csendőrőrmester elfogott egy Roszics nevű veszedelmes komitácsit. A nőnek öltözve bujkáló komitácsit a csendőrőrmester hosszas nyomozás után kézrekerítette és bekísérte a katonai parancsnokságra. A veszedelmes embert a hadbíróság halálra ítélte.
1917. február

álmodni a rómain - béke csónakház

ahogy elaludt a napozóágyon, azonnal álmodni kezdett. saját magáról. arról, ahogy felébredt reggel. nem merte elmondani senkinek, de gyakori volt, hogy arról álmodott, ami pár órával azelőtt történt vele. magába záródott végleg. és álmodott.

álmában megint felkel, agyonizzadt, zsíros testét kigördíti az ágyból. nem reggelizik, elfelejti. rohan a géphez, bekapcsolja, bútolj már a kurva anyádat, morogja. még nem hozott fel semmit a gép, de ő már dúltan fújtat, idegesen remeg a szája széle, le-föl mozog a toka. mit csinálhatott ez a geci cigánytörpe már megint. ide-oda lapozgat, sehol semmi a cigánygeciről. mi van már, nem nyilatkozott, nem emlegetik, hol van? néha nem tudja mi a jobb, ha írnak valamit róla, és akkor friss sebeket kell nyalogatnia, vagy kénytelen a régi dolgokon öklendezni újra és újra, sokadszorra és egyre idegesebben visszaolvasva, mert nem tud meglenni nélkülük, mint a gyerek, akinek ugyan fáj, de bele-bele nyúl a térdén levő sebbe, mert nem tud elszabadulni a fájdalom örömétől és izgalmától. a rohadt kis kisztitkár a párttitkár apjával! hát miért csak én vagyok bűnös? már magamra is bűnösként gondolok? mit csináltak velem ezek a rohadt nácik? nem vagyok bűnös életű, a fenét, miért lennék bűnös, élni kellett, és jó is volt az elvtársak között. kicsit elmosolyodik, eszébe jut az első vállalati négyszög ülés amin részt vett, ahol előléptetésekről, lakáskiutalásokról, útlevélkérelmekről döntöttek, és ott volt a párttitkár, meg a tócsányi elvtárs: a vezér, aztán padlási szakszervezeti titkár és ő: cinóber, a kisz titkára. és eszébe jut, mikor az első emeleti folyosón elindult a vezérigazgatóság felé, még belépett lelkész elvtárshoz a személyzetishez, aki régi elvtárs volt, igaz, ávós múlttal, de biztos nem csinált semmi rosszat. szóval belépett lelkész elvtárshoz és elmesélte gyorsan, hogy most megy az első üzemi négyszög ülésre, és izgul, és köszöni lelkész elvtársnak, hogy ilyen helyzetbe hozta őt, és igen, meg fogja hálálni. lelkész elvtárs hátba veregette, közben keservesen mosolygott, a szeme nem látszott a foncsorozott üveg mögött. már egészen ellágyult arccal ül a gép előtt, nézi a képernyőt, de nem látja, csak tócsányi elvtárs irodáját, ahol már ott ülnek, és emberi sorsokról döntenek, és igen, megszólalt ő is, tócsányi elvtárs felé fordulva, de kicsit padlásira pillantva közben, azt mondta, hogy tudjátok elvtársak, sokat beszélgettünk a fiúkkal a kiképzésen, tudod vezér elvtárs, hogy munkásőr vagyok, a kovácsék lakáskérelméről, és az volt ám a vélemény, hogy csak kulák családból származnak mindketten, és a szocialista rendszernek sem igazán hívei és jobban megérdemelnék a vargáék. padlási halványan biccentett, és tócsányi elvtárs azt mondta, jól van cinóber elvtárs, ti tudjátok, ti vagytok a dolgozók között, és vargáék meg is hívták a lakásszentelőre, ahol egy kicsit be is rúgott, de másnap arra még azért emlékezett, hogy amikor már eljövőben volt, varga talált egy pillanatot, mikor ketten lehettek és egy erős kézszorítással megköszönte neki azt amit érte tett. aztán ránéz a képernyőre, fókuszálni próbál, a rövidlátók tipikus mozdulatával még a szemüveg egyik szárát is odanyomva kissé a halántékához, de nem látja jól, mert kicsit párás a szeme, feláll zsebkendőért, hogy megtörölje, és akkor ránéz a párafüggönyön át a kedves lenco lemezjátszójára, még tisztító fej és folyadék is volt hozzá, még akkoriban persze, mikor vette. ma már beszerezhetetlen. felemeli a tetejét, közben a hejtepuskát dúdolja halkan, egy könnycsepp ráesik a lemeztányérra, azt is megtörli, előkeresi a kelet-berlini amiga cég vangelis lemezét, amit egy fdj-kisz cserekiránduláson vett karl-marx-stadtban, és fúj egy nagyot, kicsit megkönnyebbül és felteszi a lemezt. istenem, mennyit hallgattuk régen, és most is mennyire szép.

a hirtelen támadt szél felkapta a mellére ejtett népszavát, erre felébredt. a háta mögötti üdülőszobából vangelis szólt. sírni lett volna kedve, de inkább úgy döntött átsétál és iszik egy fröccsöt a bandival.

málnási nyomasztó emlékei

málnási a plaza mayor egyik kávézójának teraszán ül, az asztalon pohár sör, sötétkék lucky strike, gyufa. málnásin, könnyű nyári öltöny, almazöld ing, ezzel egyező árnyalatú zokni, kézzel varrott, finom cipő. elegáns. az arca gyűrött, rosszul ébredt, rosszul is aludt. korábbi élete emlékei nyomasztották. már kezd jobban lenni, egy másik helyen meg is reggelizett, kávét ivott tejjel és churrost mártogatott bele. ölében a naplója, töltőtollal verset ír:

két hete áll az ablakban
mikor éppen nem hever
az ágyán
akkor is csak fekszik
nem alszik nézi a sötétet
áll az ablakban
nézi az elszáradt
muskátli töveket
mikor beköltözött akkor
ültette
három éve nem locsolja
csak száradt tövek
azt nézi
néha kínnal
tovább viszi a tekintetét
az udvaron kukák állnak
vagy negyven
zöldek sárgák kékek
nyitott tetővel éhesen
vagy lefedve
csöngetésre nem nyit ajtót
a ház zajait nem hallja
nem fürdik
székrekedése van
alig is eszik
a szomszéd néha hozna
enni de neki sem nyit ajtót
a spájzban még van konzerv
kolozsvári rakott káposzta
pacal körömpörkölt
orsi sólet kolbásszal
sárgaborsó főzelék pörkölttel
négy üveg vodka
a sör megromlott
kinyitotta de nem önti ki
legyek muslincák körülötte
a wc-t sem húzza le
áll és nézi a muskátli elszáradt
töveit
pizsama rajta kardigán
adidas papucs
egy éve nem mosott
a szekrényben a vállfákról
leomlottak a ruhák
rajtuk éhenhalt
molyok
gyógyszert szed
ezt azt ami a kezébe akad
a szoba közepén
a csillárkampón
kötél
alatta szék
de nem akar meghalni
vagyis nincs rá akarata
kerülgeti néha
inkább áll és néz
fejben cigarettázik
áll és néz

málnási fátyolkái

málnási a tükör előtt állt. meztelenül. derekán öv, vállán keresztben antantszíj. kifújta a levegőt, hasát behúzta, és jó erősen megrántotta az övet. úgy, hogy a gyomrát is szorította. farkát, hátulról előre nyúlva, a combja közé húzta. a borotvált zacskó és farok, az alig összeszorított combok fényesre kopott belső lapjához tapadt. nézte magát a tükörben. szép nő lennék. és ez az antantszíj, ez olyan reakciós, gondolta.

a lemezjátszón forgott a lemez, a kék duna keringő szólt. furcsa röppályával, szinte a keringő dallamát utánozva, a vállára szállt egy fátyolka. ösztönösen odakapott, és bár a mozdulat végét sikerült tompítania, egy kissé megnyomta. ahogy zuhant a tehetetlen test, a szemébe nézett. az arany szemek fénytelenek voltak. tompa kályhaarany. az ájult fátyolka összegörbedve feküdt a padlón.

málnási kiengedte az övét, lehajolt, és óvatosan, a szárnyát megfogva, a tenyerére tette a zöld kis lényt. megöltem. majdnem sírt. tartotta a tenyerén, remélte, hogy csak átmeneti a halál, és megmozdul a test. pár perc múlva úgy is lett. a fátyolka kissé támolyogva, de sétált a tenyerén. málnási, mintegy hálát adva az égnek, felnézett. meglátott a plafonon még egy fátyolkát. nahát, ez végig onnan figyelt, gondolta. a második fátyolka közelebb repült, rá a szék karfájára. aztán még közelebb.

málnási napokig nem ment ki az utcára, nem tudott betelni az új lényekkel. az első találkozás másnapján, mikor felébredt, látta, hogy mindkettő az ágy végén ül és néz. őt nézik. ahogy a reggeli kávéját kavargatta a nagy- és mutatóujja közé csippentett kiskanállal, az egyik, az eltartott középső ujjára szállt. aztán már mind a kettő bármikor az ujjaira ült. ültek az ujjain, ha tévét nézett, ha újságot olvasott, persze egy hevesebb lapozásnál rövid időre felrebbentek. ha evett, a tányér széléről kellett őket elhessegetni, nehogy valami baleset történjen a forró étellel.

lefekvéskor az ágy fejvégére ültek, ébredéskor a lábához. a haláluk előtti utolsó, illetve utolsó előtti napon egy pici fátyolkát hoztak neki. leszálltak a dohányzó asztal fényes lapjára, két oldalt az öregek, középen a kicsi. egyszerre ereszkedtek a lapra, majd a landolás után, a nagyok kissé oldalra húzódtak, így mutatták meg. a kicsi nem szállt málnásira, még tartózkodó volt. ült az asztal lapján és nézte őt. később, málnási, véletlenül rátett egy hamutálat. a kicsi halála nem rendítette meg. az elmúlt időben megtelt az élet csodájával.

másnap, ahogy hazaért, halva találta a nőstényt. a következő estére a hím is kimúlt.

málnási addigi életének ez az egy hónap volt a legszebb időszaka. a létezés harmóniája. csak ennyit írt erről a naplójába.