naplólapok a málnási dossziéból…el murciélago

padilla másnapos volt, égett a gyomra, bort ivott büszkeségében, hogy ügyesen dolgozott. felszerelte a tükröt a falra. egész alakos, szép nagy tükör volt. reggel még a fátyolkák is megnézték. lement a tapas bárba, köszönt, kért egy cruzcampot és kolbászkákat, olyat amit az asztalra kitett spiritusz égő lángocskáján kellett megsütni. felszívta a savat. szerette ezt a menüt másnaposan. sültkolbász és sör. dolores, tudja milyen nehéz fátyolkát szerezni? a pincérnő hülyén néz rá. mindegy, hagyjuk, fél óra múlva hozzon még kolbászt és sört. a belső zsebéből lapokat vesz elő, kitépett lapok egy könyvből. olvas.

talán a velem szemben ülő ember újságjában látott zapatero fotó miatt, talán nem, de eszembe jutott a denevér történetem. jó ideig gondolkodtam, hogy mikor is történt a dolog, aminek persze nincs is jelentősége, de vonaton ülve ráértem ilyesmin töprengeni. aztán végre beugrott. a madridi szociológiai világkongresszus idején történt, tehát 90-ben. vonatra kellett ülnöm akkor is. kint laktam a nyaralóban, de egy előadás miatt beutaztam madridba. a nyaraló. sok bosszúságot okozott, látványosan, de hitványul építették. sohase vegyenek házat egy férfitól, aki fodrász. alacsonyrendű magamutogatásukat buzeráns felszínesség jellemzi. a számos hiba közül leginkább az bosszantott, hogy a konyhai ablakokra úgy rögzítették a szúnyoghálót az ablaktáblák és a redőny közé, hogy az nem volt mozdítható, így az ablakon nem lehetett kihajolni.

sokáig fenn voltam, a kanapén feküdtem, egy barátom írását olvastam, boroztam, elaludtam. iszonyú viharra ébredtem. a tetőt tépte a szél, az ajtók és ablakok ki-be csapódtak, jég esett, békákat sodort a szél. bódultan, az álmomban lesodródott szemüvegem nélkül, félvakon felpattantam, körbe rohantam a házat, hogy becsukjam az ablakokat. utoljára a konyhait. már a kezemben volt a kilincs, mikor észrevettem valami mocorgó barna púposodást a szúnyoghálón. egészen közel mentem és láttam, hogy egy a vihar elől behúzódó denevér szorult a redőny és a szúnyogháló közé. ki kellett volna mennem az épületből, hogy kiszabadítsam, nem tettem. bementem a palackért, aztán vissza a konyhába, töltöttem egy kis bort, és rácsuktam a szörnyre az ablakot. az ablakkeret szétnyomta. talán még visított is, de lehet, hogy csak az emlékezet szeretné színezni a történetet. mindenesetre a szemei kinyomódtak, és pár centis kocsányon lógtak a test alá. mint egy rajzfilmben, mikor megriad a fejjel lefelé lógó denevér, és toiiiiiing, kocsányon lógó szemekkel mered rémülete tárgyára. többet nem foglalkoztam vele, gondoltam reggel megnézem. lefeküdtem.

reggel még szürke volt az ég, álmos voltam, siettem a vonathoz, így csak egy futó pillantást vetettem rá, hogy meggyőződjek róla, nem csak álom volt. hát nem.

madridból visszaindultam kora délután, nem érdekeltek az előadások. a falakból a szociológia válsága áradt, ahogy azt a szünetekben a kollégák is siettek egymásnak elújságolni.

a konyhába siettem, kinyitottam az ablakot, és igen, minden úgy történt, ahogy. a denevér és a kocsányon lógó szemei fel voltak kenődve, vagy inkább már száradva a szúnyoghálóra. a mozdulatlan testet másodlagos aktivitás járta át, így hát mégiscsak mozgott. beköpték a legyek.

fogpiszkálóval próbáltam eltávolítani a szúnyoghálóról. először a nyüvek potyogtak a párkányra, ahol persze fájdalmasan tekeregve, de szinte azonnal meg is sültek. a párkány legalább nyolcvan fokos volt a rátűző napon. elég hosszan tartott, de sikerült a denevér testét is leválasztanom a hálóról, az is a párkányon landolt. a tetemről leeső, és belőle kipergő férgek szintén úgy végezték, mint a többiek. a néhány még mocorgót, hajszárítóval fújtam le. a denevér maradványát is azzal akartam, de kétezer watt erre kevés.

újabb esők jöttek, nem sodorták le a tetemet, inkább bemosták egészen az ablaktáblák mellé, néha úszott, néha tapadt, ahogy az idő változott, kopott is közben, végül már csak két szárny maradt. aztán, mikor már nem figyeltem rá, azok is eltűntek valahogy.

mondhatnám, hogy hetekig a denevér halála járt az eszemben, meg hogy csak az ne legyen, hogy így pusztuljak el, és ennek kapcsán elmesélhetném egy heroinista egyetemi szobatársamat, aki másnapos halálfélelmeimen mosolyogva biztatott, hogy nem könnyű ám meghalni, meg azt is, hogy arra gondoltam, hogy nehogy úgy pusztuljak, hogy másnak ennyi munkát hagyjak, de nem. nem gondoltam semmi ilyet.

sőt, azt reméltem, úgy halok meg egyszer, hogy valakinek nagyon sokáig kell majd pucolnia a szúnyoghálót.

ilyesmik jutnak az ember eszébe, ha utazik.

az utolsó sorokat már hangosan olvasta, a pincérnőnek is odakiáltva: dolores, olvasott már ilyen marhaságot? a pincérnő nem értette mit akar, kihozta a kolbászokat és a sört. padilla nem szólt rá, hogy korai, elkezdte sütögetni a hurkapálcára húzott kolbászokat. mi a szar ez a denevéres, morogta, hát nem sinka, az biztos. mosolygott.

lap a tengerről

a pincérek képzelt térképe b 2-vel jelöli az asztal, ahol a német nők ültek. a két nő, név szerint heike wagner és katrina mann egy hete volt a szigeten, már hozzásimultak a hely nyugalmához. ismerték egymást régóta, sokszor nyaraltak együtt, férjük sosem volt, nagyon nem is akarták, hogy legyen. kedvenc tévés személyiségük stefan raab, kedvenc sorozatuk pedig az autópálya rendőrséges. otthon ritkán találkoztak, nem volt miről beszélniük, így most sem. előttük pohárban sör, szenvtelenül figyelték az eseményeket.

a feleség az a 1-es asztalnál ült. nézte, hogy az orvos injekciót szív fel, a vénába nyomja, felhelyezi a kövéren rengő felsőtestre a tappancsokat, kerülgetve eközben a mentősnő kezét, csatlakozatja és beállítja a műszert, és ahogy a mentősnő a mellkast pumpálja. nagy lendülettel, erős lökésekkel. aztán elővette a telefonját, beszélt valakivel hosszan, nyugodtan.

a 3-as asztalnál a kölni schumann család ebédelt. a férj lignjét blitvás krumlival, a feleség bolognai spagettit, a hat év körüli fiú egy kis tálból eszegette a sültkrumplit, némelyiket kechupba mártogatta.

az asztalok között kacskaringózva egy fiatalember jött, egy zágrábi diák, goran peljesic. az akváriumnál megállt, a falnak dőlt és leplezetlenül figyelte a mentősnő fehér nadrágban feszülő farát és a trikó alatt melltartó nélkül lengő melleit. izgatta a halállal küzdő test tánca. elképzelte, hogy rajta mozog így. eszébe sem jutott, hogy azt kívánja, hogy persze nehogy már így, és hogy egyáltalán soha ne is történjen vele ilyen. cigarettára gyújtott és nézte a nőt.

az étterem terasza az öbölre nézett, a víz fölé nyúló fenyők mögött látszott a víz, és a túlpart sziklái, fái. szerettek itt ülni a déli hőségben, kértek egy sört, nézték a vizet. most is így volt. pár perce még fürödtek, aztán lezuhanyozták magukról a sót, felvettek egy nadrágot és felmentek az étterembe. kértek két sört, beszélgettek, beleittak a sörbe, és újra nézték a vizet. aztán a férfi az asztalra borult, majd lecsúszott a terasz járólap burkolatára, és ott feküdt hanyatt, összevizelt nadrággal. két pincér odafutott, próbálták ébresztgetni, a kezét fogták, beszéltek hozzá, aztán az egyik pincérnő mesterséges lélegeztetésbe kezdett, ki volt képezve, nemrég még háború volt, készültek az ilyesmire. a főnök pedig mentőt hívott.

a schumann kisfiú az apját kérdezi, miért van a bácsi letakarva. az apa a szája előtt megállítja villát, rajta a lignje kis szörnykarjai merednek, ránéz egy pillanatra az anyára, tekintetéből nem olvas ki semmit, és azt mondja, azért, mert meghalt. aztán bekapja a falatot.

ave

padilla felnéz a képernyőre, százkilencven. lassítunk.

az atochán ittak egy kávét indulás előtt. a nő kolbászos szendvicset is evett, most láthatóan a hús és índarabokkal kínlódik. látszik ahogy a nyelvével kotorász. a matató nyelv púpokat nyom az arcra. mint egy állapotos nő hasán a gyerek mozgásai.

kinéz. egy órája csak olajfák. cordobába mennek ebédelni, aztán sétálnak, padilla elintéz egy-két dolgot, szimatol kicsit, este visszautaznak madridba. így tervezik.

húsz éve vonatozott erre utoljára, tél volt és hó, a vonat zajától megijedt nyulak kirohantak a töltés mellől a fák közé, aztán a vonat elhaladtával meg vissza. most semmi mozgás, nincs állat, csak fák.

kicsomagolja a fülhallgatókat, betolja a dugót a csatlakozóba, a szivacsos kis tappancsokat a fülébe, zenét játszanak. a következő számot a nő énekli, aki vele szemben ül, és a kolbász darabjait igyekszik kiszedni a pótlások közül. nincs meleg a vonaton, de a nő sebhelyeiben nedvesen csillog a púder és az izzadság elegye. bőrruhában van, mint mindig. nem csak a motoron, vonaton is. micsoda nagymenő volt, dehogy állt volna szóba egy csendőrőrmesterrel. most meg én dobom ki ebéd után. nem okoz neki örömöt a gondolat, nem akar megtorolni semmit, egyszerűen csak így alakult. unja.

szép nő volt, híres, aztán az arcába robbant a crack pipa.

még játszák rádiós nosztalgiaműsorokban, tévébe már nem hívják, néha sötét színpadokon, ócska kocsmákban, de már a hangja sem.

ásít.

bikafarkat esznek. vörösbort isznak. elég sokat.

sétálnak, kávéznak, a nőt beülteti egy arab teázóba, elmegy, intézkedik. később megáll az abades téri csirkésnél. a bolt már zárva. a kirakat üvegén a sülő csirkéből kifröccsent zsírcseppek. elszív egy cigarettát. nem jut közelebb málnásihoz. visszamegy, kifizeti a nő számláját, a nő nem is tudja hol van, túlszívta magát, csak vigyorog.

a vonaton a rádiót hallgatják.

majd holnap kirúgom, gondolja, alszik.

apa szíja

a világ végén egy sziklán áll. finisterre. a zarándokút megfejelése. a világ vége. meztelenül egyensúlyoz egy sziklán, hol egy, hol két lábon. küzd a széllel.

nem tudja hol van, nem tudja, hogy került oda. billeg a szélben, közben, ahogy tudja, tapogatja a testét. szisztematikusan, minden részletre kiterjedően, de lassan. mert billeg, kitárt karral igazít az egyensúlyán, aztán vissza a testéhez, futtatja az ujjait a ráncokon, kitüremkedéseken, szemölcsökön, anyajegyeken, szőrös és szőrtelen területeken. teljesen ismeretlen a test, amit tapogat.

évek kómában. hosszú évek. egyetlen emléke van. apa szíja.

apa szíja mindig a fogas legutolsó kampóján lógott. katonai szíj volt, csak akkor hordta, ha gyakorlatra kellett bevonulnia, máskor sosem. otthon csak egyszer használta, mikor véresre vert vele.

elvettem egy osztálytársam reggelijét. nem voltam éhes. csak a hatalmat kóstolgattam. élveztem a fiú kiszolgáltatottságát. élveztem, hogy nekem nem is fontos, hogy elvegyem, ő pedig éhes. mindig éhes. játékból kínozni. ez tetszett. folyt a nyála, ahogy megettem a sajtos kenyeret.

apa megtudta. megkérdezte igaz e. megmondtam, hogy igen, és még valami büszke szín is csúszott a hangomba, azt hittem, hogy ő, aki szereti a hatalmat, majd megérti, hogy miért tettem. csak annyit mondott a bársonyos basszus hangján, amivel a világon legszebben tudta mondani azt, hogy caudillo, még a rádióbemondóknál is szebben, hogy fiam, mi nem vagyunk tolvajok. aztán véresre vert.

már jóval később. a szobámban egy nő, a ferdenyakú juanita. kislánykorában valami baleset miatt a nyaki ütőerét műanyagra cserélték, aztán nem volt pénzük, hogy időben újat tegyenek be, így szépen lassan kinőtte. a műanyag nyaki ütőér rövid lett, és a szép juanita kénytelen volt ferdén tartani a fejét. most ott ül a földön, kiengedett hajjal, állatbőrökön, mint egy ősasszony, előtte a földön, nedvesen hever egy műfasz, ami apám harci övéhez volt rögzítve egy csavarral.

és apa hazajött. délelőtt, mint máskor sosem.

azonnali mozgósítás. a kurva anyjukat! vonulhatok be. az előszobában álltam, a szobám ajtaját támasztva, közömbös arccal. segítsek csomagolni, apa? csináljak sajtos szendvicset? megrándult az arca, rám nézett, nem, nem kell, mondta. maga pakolt. zubbony, sisak, nadrág. és akkor eszembe jutott az öv. elsápadtam. és apámnak is eszébe jutott. a fogashoz lépett. aztán, rám sem nézve, valahogy tudta, hogy nálam kell keresnie, félretolt az ajtóból és belépett a szobámba. köszöntötte juanitát, két ujjal felcsippentette az övet és azt mondta: ezt nem gondoltam rólad fiam, és ahogy ellépet mellettem, csak annyit dünnyögött, csak úgy magának, hogy így hogy vonuljak be, fiam?

nem igazán volt ez kérdés, de zavaromban válaszoltam. nem lett semmi baja, apa, le lehet csavarozni róla.

nem a sziklán állok. ágyban fekszem. kómában vagyok.