galapago leproso

a szökőkút ugyanolyan volt mint negyven éve. csak kitettek egy táblát, kék alapon fehér betűkkel. ez áll rajta: spanyol víziteknős /mauremys leprosa/.

negyven éve voltam ott utoljára. kör alakú medence, közepén betonba foglalt terméskőhalom, tetején kilyuggatott csővég. ugyanúgy ködöt spriccel a napozó teknősökre, mint akkoriban. a teknős sokáig él, talán van köztük olyan, amelyik már akkor is itt volt. mindegy, úgy sem emlékeznek. nekem nincsenek kellemes gyerekkori emlékeim. más ember körbe-körbe jár egy ilyen gyerekkori szökőkút körül, és kellemes emlékeket csobog neki a vízköpő. mosolyog, a mama szagát érzi, a horzsolást a karján, a kis cipő roszogását a kavicson. én hét tojást látok. és azt kérem az istentől, hogy sújtson agyon. évek óta kérem, nem teszi meg.

a félszemű ősteknős egy évezredben egyszer jön fel a vízfelszínre. ez az egy alkalma van, hogy beletaláljon a fejével a vízfelszínen úszó fagyűrűbe. ilyen nehéz emberként születni, ép elmével, egészséges testtel. nekem sikerült. aztán elrontottam.

járom a köreimet a medence körül. a kör. a világtojás. a természet embere. a nem elkülönült. a nem felette álló. aztán a vad törzsi isten. a teremtő, kiragadó, megosztó. az uralkodó ember.

órákig tudtam ott állni és csodálni ezeket a kikezdhetetlen védelmű állatokat. felül páncél, alul páncél. csak behúzza a fejét és a végtagjait, és senki nem árthat neki. időnként kivettem egyet, ráálltam, nem roppant össze.

egy hete a dézsában úszkált a vén teknős. a sánc vizében fogtam. ott ahol a többiek is, azok, akik a szökőkútba hordták. halat akartam fogni a drótfenekű kosárral, ahogy szoktam, de aztán megláttam a teknőst. megfogtam, a liszteszsákból varrt oldaltarisznyámba raktam, és vittem haza.

a nagyanyám azt mondta, vigyem vissza oda, ahonnan hoztam, biztos, hogy tojásokat akar rakni.

a tojásokra kíváncsi lettem. teknősben tojás? képtelenségnek tűnt.

nagyapa asztalos satujának fapofái közé fogtam a teknőst. kalimpált a lábaival.

nagyapa legélesebb fűrésze könyörtelenül dolgozott.

a teknőst nem könnyű megölni. a fűrész már a fél testét átvágta, és még integetett a lábaival. ahogy jegesedett el a szívem, úgy húztam egyre erősebben a fűrészt. nem lankadtam, nem sírtam. a páncél és a hús furcsa hangja. a feszes ellenállás és a puhaság elegye. az állat megátkozott. aztán kettévált a teste. a földre zuhanó félben két láb rúgott.

hét tojás. hét teknőstojás. ott voltak benne.

a kert végében, a homokdomb oldalába ástam őket és vártam, hogy kikeljenek.

jaj, hát maga is olyan! nem kell drámázni. én szöcskéket vágtam vajkéssel. persze maguk, férfiak, szeretik a munkásabb dolgokat. nehezebb utakon közelednek istenhez.

töltsön, pezsgőzzünk! szilveszter van!

en españa y sus islas de forma natural:

dos especies dettortugas terrestres:

testudo graeca (tortuga mora)
testudo hermanni (tortuga mediterranea)

dos especies de tortugas de agua dulce:

emys orbicularis (galapago europeo),
mauremys leprosa (galapago leproso)

especies marinas:

dermochelys coriacea (tortuga laud)
chelonia mydas (tortuga verde)
caretta caretta (tortuga boba)
lepidochelys kempii (totuga lora)
eretmochelys imbricata ( tortuga carey)

postás pablo

mindig az utolsó hivatali órában ment a postára. szépen kivárta a sorát, a kisasszonyok valamelyike elkérte a csekkjeit, a pénzt, visszaadták a szelvényt, a visszajárót. ment haza. a mama az ajtóban várta. elvette a szelvényeket, a pénzt és a selyempapírt is, amibe a csekkeket csomagolta, mielőtt odaadta a fiúnak. izzadt a fiú keze, ezért kellett a selyempapír. egy selyempapír darab egy hétig bírta. vasárnap a mama a konyhaasztal éléhez igazított egy újabb darabot, és méretre tépte. valamikor édességboltban dolgozott, onnan vitt haza egy tekerccsel, pálmaleveles dobozokat, pralinét, ilyesmit csomagoltak vele. rég volt ez, de a papírtekercs fele még megvolt.

a fiú vele volt, beszaladt hozzá iskola után, mikor az eta egy autóbombát robbantott a bolt előtt. komoly sérülésük nem lett, de a fiú légnyomást kapott és úgy maradt. a málnás és epres cukorkák mind kifolytak, üvegdarabok csillogtak a vérszínű ragacsban.

az újságok sosem írták meg, de az emberek azt beszélték, hogy egy nyugalmazott csendőrőrmester volt a célpont.

most is az utolsó órában megy a postahivatalba. régen szerette nézni a kézbesítő kisasszonyokat és fiatalembereket, akik ilyenkor ellepték a postát a cégeik feladni való leveleivel, csomagjaival, pénzküldeményeivel. néha belenyúlt az asztalok mélyedéseiben lévő tintatartókba, az ujja kék lett, és a nadrágja is, amibe aztán beletörölte. tudta, hogy megszidja a mama, legtöbbször ellene is állt a kísértésnek, de néha nem akart.

már nem nézi a kisasszonyokat és fiatalembereket. nem néz semmit. a postát átalakították, egy készüléken meg kell keresni, milyen típusú dolga van az embernek, aztán megnyomni az ennek megfelelő gombot, és akkor kap egy sorszámot, és azt a számot valamikor kiírják egy táblára az ügyintéző kisasszony számával együtt, és utána oda lehet menni hozzá, intézni, amit kell.
van, hogy megnyomja az egyik gombot, a gép kiad egy számot, letépi, a zsebébe gyűri, és áll a posta közepén. vagy nem kér számot, csak áll. tekintete a földön, a cipője orrhegye után következő első kocka széléhez tapad. nem néz fel. áll és mered. áll és kiveszi a zsebéből a selyempapírba csomagolt csekkeket, a bal kezébe fogja. mikor a számkijelző tábla egyet muzsikál, átrakja a másik kezébe. majd vissza, és újból, és megint, egy ideig. aztán kicsit megnyitja a csomagolást, belenéz, visszacsomagolja, óvatosan a zsebébe teszi. máris a zsebéhez kap, tapintja ott van-e a csekkcsomag. ott van. ahogy a tenyerét elemeli, megijed, hogy tényleg meg van-e, ezért megint odakap. aztán kiveszi, kinyitja, belenéz, visszacsomagolja. egyik kezéből a másikba teszi.
mikor elfogytak az ügyfelek, a biztonsági őr egy kisasszonyhoz viszi. fizet, elrak, elindul haza.
már a lépcsőházban kiabál, megjöttem a postáról, mama!
ül a szobában a háromfiókos szekrény mellett a puffon. szeret itt ülni és nézegetni a bélyegét. tudja, hogy van, akinek több bélyege van, neki ez az egy. nem érti, másnak miért kell több. egy is elég. a bélyeg zöld, mint a puff huzata. azért is szeret itt ülni, mert olyan, mintha a puff a bélyeg folytatása lenne. néha arrébb is húzódik, helyet hagyva a puffon, hátha mellé ül ő is.

málnási macskái II.

jose maria padilla nyugállományú csendőr őrmester a pisztolyát tisztogatta. a csövön át, fél szemmel, a falon lógó cicás nyomatot nézte. egy hétvégi ócskapiacon vette, igazából persze nem tetszett neki, de kirakta, a hazacipelt nők szerették a képet. sokáig csak egy cicás kép volt, aztán azt is megtudta, hogy valami macska raffaellnek nevezett ember festette, aki arról volt nevezetes, hogy tök hülye volt, csak macskákat tudott festeni. aztán a nők elmaradtak, az idióta képét viszont fent hagyta a falon.

a fegyvert lerakta, belelapozott a dossziéba, elővette a macskás levelet. már olvasta, de most újra eszébe jutott. nem tudott rájönni, hogy ki írhatta, csak abban volt biztos, hogy a macskarobbantók közül valamelyik.

Tücsök, a nősténymacskám a parasztok elmondása szerint 13 éves lehetett, mikor hozzám került. Félvad volt, a környező szőlőkben élte le az addigi életét.
Négy éve történt, hogy elkezdett a ház körül csellengeni, feljött a lépcsőkön, öntöttem neki tejet, megitta, maradt egy kicsit, aztán egyre tovább maradt, végül nem ment el többet. Maradt, és három alkalommal lefialt. Volt év, hogy az egyik korábbi elléséből megtartott lányával egy időben szültek, és közösen, felváltva szoptatták a két almot. Nem volt szép macska, a környezethez idomuló vadnyúlszínű bundát viselt, ami inkább durva volt, mint selymes. Barátságos sem volt. Tiszteletben tartottam területi integritását, nem tartottam fontosnak, hogy hízelegjen, doromboljon, és hogy meg tudjam simogatni, ezért hagytam és figyeltem, arra voltam kíváncsi, hogy egy ilyen öreg, elvadult állat mikor enged közel magához, és hogy ez miként fog megtörténni. Az első két évben az egyméteres távolságot mindig megtartotta, sosem engedett közelebb magához, és ezt tiszteletben tartottam. Azt viszont észrevettem, hogy rettenetesen értelmes macska. Kiváló anya volt, okos praktikákra tanította a kicsinyeit, főleg túlélésre, vadászatra a vadonban. Voltak napok, hogy a kert végében kezdődő erdőmbe egyenként vezette ki az éppen soros kölykei közül az egyiket, vagy az egyetlent, és volt úgy, hogy estig egyedül kellett kinn lennie annak kicsinek. Így szoktatta a vadonhoz, az önálló élethez.
Tudtam, hogy Tücsök nagyon öreg már, és titkon azt kívántam, jó lenne, ha szülne egy kandúrt utódnak. Eddig kivétel nélkül nőstényeket fialt, először hármat, majd az utolsó két alkalommal egyet-egyet. A harmadik évben meglepődve vettem észre, hogy milyen barátságos lett, elkezdett mindenféle tetemeket a küszöbömhöz hordani, hol pockot, hol hörcsögöt, időnként gyíkot is, és oda jött hozzám, hagyta magát megsimogatni és dorombolt is. Egyik nap észrevettem, hogy szeretne valamit mutatni. Elkezdtem követni és felcsapott farokkal elvitt a romos intézőházhoz, ahol előző évben is az egyetlen megtartott kicsinyét nevelte. Odavezetett egy kis fehér cirmos kandúrhoz. Ez volt élete utolsó kölyke. Többé nem lett vemhes.
Az idén tavasszal észrevettem egy furcsa daganatot a lábán, ami elég gyorsan kezdett növekedni. Tücsök hétről-hétre letörtebb és összeesettebb lett, mindenki azt mondta, hívassam az állatorvost és elaltassam el. Csak annyit gondoltam magamban, hogy nem szabad elaltatni, anyámat sem altattam el, mikor csontrákos volt.
Ahogy teltek a hetek egyre gyengébb lett. Voltak napok, mikor enni és menni is alig bírt már, és ha a tejet a kis edényébe mellé tettem, az is csoda volt, ha belenyalt egy kicsit.
Két hónapja történt, hogy éves szokásomhoz híven nagymeditációt tartottam reggelből éjbe nyúlóan, kis energiafröccs a fizikai blokkok alaposabb áttöréséhez, egyfajta sámánmisztikus, gyógyító utazás, önvizsgálattal összekötve. Este egekig emelkedett energiaszinten, miután áttörtem az egóm falait, szíven ütött az érzés, hogy mi lehet a macskámmal. Hátramentem az intézőházba, ahol tücsök a végnapjait, nagyapám, a herceg, foteljében fekve töltötte, én odaléptem, rám nézett megtört szemeivel, olyan fájdalom járta át egész lényemet, olyan nyitott lettem, olyan mélyen átéreztem ennek az állatnak a szenvedését, aki csont és bőr volt már, csak egy fej, szinte semmi test, hogy azt hittem elájulok a rám szakadó tisztaságtól, transzcendens döbbenettől. Elkezdtem simogatni és erősen azt kívántam, bárcsak megszabadíthatnám szenvedéseitől, ettől az elhúzódó gyötrelmes állapotától. Nem tudom mennyi időt töltöttem így el vele, talán csak húsz percet, tán többet. Aztán visszamentem a házba. Pár pillanat múlva összeomolva zokogtam, szembesülve azzal a sok gonoszsággal, amiket a macskákkal szemben elkövettem.
Másnap meglepődve vettem észre, hogy a macska az ajtó előtt ül, és kicsit később, hogy tud járni, sőt egyre jobban kezdte magát érezni, jött és ment, mint régen, rendesen elkezdett enni, és szemlátomást lappadni kezdett a daganat is a lábán. Senkinek nem beszéltem az esetről, de volt egy bizonytalan érzés bennem. Nem tudtam eldönteni, hogy most mit tettem. Meghosszabbítottam ennek a macskának a szenvedéseit, vagy valóban segítettem neki és esetleg meg fog gyógyulni?
Azt gondoltam, hogy ez egy tizenhét éves macska, és itt kinn a birtokon, a szőlők között, télen és nyáron a vadonban, az a tizenhét év igazán matuzsálemi kornak számít.
Aztán két-három hétig jobban volt, majd ismét egyre rosszabbul, végül a daganat a lában már tyúktojásnagyságú lett. Már semmit nem evett.
Egy hete eltűnt, sehol sem találtam, nem jött haza többet.
Hová mennek a macskák meghalni?

hova mennének baszki, hova, ha felrobbantod őket? nevetve az asztalra dobja a levelet.

a büdös imi

nyáron lejártunk a folyóra. többnyire négyen, de időnként hozzánk csapódott az imi. így hívták, az apja egy magyar anarchista volt, aki légnyomást kapott és szerelembe esett az imi anyjával, így itt maradt nekünk, a hozzá hülyült asszonnyal, a három gyerekével. a város szélén, cigányok közt laktak, szegénységben és rémületben. időnként a csendőrök rájuk rúgták az ajtót, rémisztgették a félkegyelmű apát. ritkán meg is pofozták, de komolyabban sosem bántották, ártalmatlan volt. az egy ágyban alvó három gyerek a félelemtől időnként oldalba hugyozta egymást. az anyjuk nem sűrűn mosdatta meg őket, szaguk volt. az imit úgy is hívtuk, a büdös imi. később az apáról kiderült, hogy még a háborúban megölt néhány papot, az egyiken be akarta bizonyítani, hogy kivitelezhető az a budapesti, az ő idejében divatos mondás, hogy kiütlek a cipődből. a pap, szerencsétlenségére, magas szárú, fűzős cipőt viselt, így előbb lehetett agyonverni, mint kiütni a cipőjéből. az apát egy reggel a csendőrök bedobták egy autóba és elvitték. soha, senki nem tudott meg róla többet. később valaki azt terjesztette, hogy a város határában agyonlőtték, elásták.

a folyóba benyúló félsziget öblében ugráltunk az uszadékfákon, rájuk ültünk, kieveztünk kézzel a nyílt vízre, kiabáltunk, megpróbáltunk megállni a talpunk alatt mindig elforgó rönkökön, vagy csak hasra feküdtünk rajtuk és süttettük a hátunkat a nappal. aztán, ha az imi is lejött, akkor kezdődött a mutatvány. az egyes gyengeelméjűekre jellemzően korán érő, nálunk kicsit öregebb imi, már szőrös volt, húgy és kanszagú, merevedése ejakulációval teljes. néhány pesetáért be is mutatta ezt a tudományát, ami nem volt különösebben lenyűgöző, hisz láttunk már csődört és bikát, és alattuk a nőstényeiket, de tudtuk, hogy a szemközti part feletti házuk teraszáról, állványos távcsővel figyeli minden mozdulatunkat az ezredes lánya.

fehér ruhában, fehér kalapban, fehér selyem cipőben állt a terasz korlátjánál, és távcsövön át, iszonyú közelségből nézte, mit művel az imi. minket ez töltött el izgalommal, nem a gyengeelméjű bimbózó férfiereje. az ezredes kisasszony nedves bugyija, az igen. az megért néhány pesetát.

azon a napon az imi már túl volt az attrakcióján - bár az ezredes kisasszony csak később állt ki a teraszra -, és megint a rönkökön hülyéskedtünk. beeveztük a rönköket a kikötőbe, amit a kisebb hajók, vagy talán inkább bárkák, uszályaik, és a csónakok vegyesen használtak, és ahonnan a néhány folyami halász is kiment hajnalban.

a hajó nagyon hirtelen siklott közénk, az egy szem matróz nem látott minket, már a kötelet hajította a partra, a motor le volt állítva, csak siklott a hajó. egyenesen neki a rönknek, amiről az előbb ugrott le az imi, és most húzta maga után, mert egy másik rönkhöz akarta volna kapcsolni. furcsa reccsenéssel nyílt szét a koponyája. vért is alig láttunk. a ferdén vágott rönkök mindig alulra fordulnak a szélesebbik felükkel a vízben, így a vágásfelületek összecsapódva éles késként vágták le az imi fejét, majd törték össze, egyetlen pillanat alatt. a hullámokon bucskázott az imi feje, mint egy négyszirmú tündérrózsa, közepén a selymes, rózsaszín fényű agyvelővel. táncolt, billegett, aztán egy nagy hal sötét árnyékát láttuk fordulni, és az imi széttört koponyája eltűnt a vízben. a testét a malomnál fogták ki.

az ezredes lánya egy vajkéssel vagdosta darabokra az asztalra felugrált szöcskéket. közben egy meyerbeer dalt dúdolgatott homályos tekintettel, unottan.

hazafelé menet még beszóltunk az abades téri csirkesütőnek, akinek a kirakatában egy, a portál felőli oldalán vashálóval borított, parázzsal teli vasszekrény előtt forogva sültek a csirkék, hogy már ne várja az imit, mert az többet nem viszi haza a sütés közben leesett szárnyakat, égettebb részeket, maradékokat. és hogy nagy szerencséje van, mert már akartuk jelenteni, hogy eteti azokat a komcsikat.

az irodai szolgák, cselédlányok, szerkesztőségi ide szaladj, oda fuss fiúk, közönyös arccal vitték gazdáiknak a papírba csomagolt sült csirkéket.

nyári szünet

látta, málnási? mit? az odescalchi saiblingot árul a templom előtt.

a stadionban ül, füléhez nyomja a szokol rádiót. körkapcsolás bajnoki labdarúgó mérkőzésekről. a molnár dani. a rádióra befőttes gumival vannak felerősítve a perion zsebtelepek. a csapat az austria wiennel játszik. nyilasi is pályán van.

kur-va anyád! kur-va anyád! a lelátó. de ez már egy másik mérkőzés. a nyilasit salzburgban látta.

bámulnak a víznyelőbe. mesterkurzusra érkezett japánok állnak mellettük. kezükben hegedűtok.

a kórház. csak úgy, valami gyógyszerért, ismerős orvos. a folyosóra kihallatszik egy haldokló hörgése. a jellegzetes halállégzés. megáll egy pillanatra. a fehérre festett vas éjjeliszekrényen egy rádió bőrtokban. az ágyon, mária. megvonja a vállát, tovább megy. egy másik folyosón, egy másik lépcsőházban távozik. a dérynéig sétál, ott iszik egy sört.

a szerző belelépett a scholl szandáljába, valaha sötétkék volt, most portól szürke és öreg, rövidnadrágot húzott, belebújt az ollóval cakkos szélűre vágott, pólóból atléta jellegű trikóvá szabott pamut rongyba, fejébe nyomta sóvirágos, töredezett szalmakalapját és beült az autóba. a hátsó ülésre rakta a narancssárga avonos fülesszatyrot, amiben a laptopja volt. az új városrészben leparkolt. besétált a halpiacra, megnézte mi az ára az oszlitynak, orádának, a lignjének. az albánnál vett bureket és joghurtot, aztán beült a kávézóba, kért egy macchiatót, vizet. kinyitotta a gépet és írni kezdte:

branko bácsi hajózott, saját kereskedelmi hajója volt… az első posztot. úgy egy éve.

most szünetet kér. nyárit. aztán visszajön. ha valami kikívánkozik, azért leírja, de nem erőlteti.

hölgyeim és uraim, nyári szünet.

naplólapok a málnási dossziéból...zum goldbroiler

az őrmester felébred a rövid álomból, a mellére ejtett dossziéból kiveszi a képhez tartozó lapot is, olvassa.

zum goldbroiler. a sülő csirke szaga. utcára is árulták, sorban álltak érte az emberek. az ndk emberek szerették a grillcsirkét. valódi csemegének tartották. akár egy órát is álltak érte sorban. türelemmel. mint mindenhol.

érdekes, rögtön megjegyeztem ezt a helyet. pedig nem volt sejtésem, hogy később milyen sokat járok majd erre. a kanzowstrasse és a prenzlauer allee sarka. a közeli s-bahn megálló. ez már később volt. az meg még később, hogy a wichert strasse-i parkolóban a behorpasztott sörösdobozból készült alkalmi pipával szívtuk az előző nap amsterdamban vett cuccot. aztán hamarosan ők is mehettek cuccot venni.

most még az első vizit a környéken. rostockba menet berlinben megállva. valahol lichtenbergben laktak a srácok, régi ház, falépcsők és korlátok, a félemeleti lépcsőfordulóban a wc. húsz év körüliek, saját lakással. a szülők kimentek a lakótelepekre, kényelmesebb, modernebb volt. a fiatalok meg belakták a régi városrészeket. már nem tudom, hogy keveredtem lichtenbergből prenzlauer bergbe.

születésnapi buli. magas vékony lány ül a zongoránál. kuplékat játszik, énekel. a berlini kabarék világa az ndk fővárosában. másnap délután, mikor elköszönök, mert megyek tovább, indul a vonatom, csak nyöszörög a vállamon, málnási, málnási. nincs jól. ő is megfeküdt az ajándékaimtól. parkán még otthonról, és whisky az alexről, a valutás boltból. az ünneplő társaság kifordult magából. összehugyozták a fiúk a közös wc padlóját, a kukákat a belső udvaron, kiabáltak, hülyeségeket beszéltek, volt aki a lépcsőn feküdt és csukott szemmel rémálmodott. aztán a rendőrség szokatlan udvariassággal rendet tett. másnap, mindenki hálásan szorongatta a kezem.

rostockban is sorállás. goldbroiler. ha elfogyott, és már csak máj maradt, a sor feloszlott. én akkor mentem oda. röhögtem a hülye németeken. nem eszik a májat, marhák. a máj kellemesen halízű volt. persze a csirke is. halliszttel etették a gyárban a csirkéket. a máj persze erősebben volt halízű. mint a tőkehalmáj. vettem egy sört hozzá.

a goldbroiler a kanzowstrasse-n. hogy került hozzám ez a kép?

largo de são domingos

itt volt az előbb egy ember. közvetlenül a néger után. azt mondja nekem, szereti maga a négereket? uram, ne haragudjon, énnekem meg kell élnem, nem mérlegelhetem a vendégeimet ilyen módon. tudja, engem megőrjítenek. egyszer, pamplonában…, és itt elhallgatott, valamit majdnem elmesélt, amit nem akart, és azt mondja helyette, némán nézem a világbajnokságot a hotelszobámban. idegesít ez az iszonyú, infernális zümmögés. a démonok alattvalói tisztelegnek így a démonnak. a halál démonának. biztos maga is olvasta a legyek urát. biztos hallotta is közben ezt a kibírhatatlan zümmögést, ahogy a döglegyek őrjöngve zsonganak az áldozati állat körül. ez a pokol egyik hangja, tudja? mondja, uram, erre mit válaszolhattam volna?

padilla őrmester a hotelszobában ül, sült szardíniát eszik, lenémítva nézi a meccset. nem is nézi. mered a semmibe /ez szokása/, meg van döbbenve. majdnem összefutottam málnásival.

elő is veszi a dossziét. kiesik egy kép belőle. nézegeti, megfordítja, a kép hátuljára zöld tollal az van írva: zum goldbroiler kanzowstrasse. visszafordítja, nézi, semmi különös, egy étterem. leteszi a képet . elszunyókál.

pessoa

láttam a magyar nővel. aki aztán meghalt. beszélgettek, sokat ittak. pessoa. pessoa.

túl van mikoron, miérten,
eltűnt túl az eltűnésen...

hullámzik az ismeretlen:
mozdulatlan, meg se rezzen...

csordultig telt hiány - soha
el nem felejti, hogy nincsen...

a világ az ő lábnyoma...
az ő árnyéka az Isten…

fejből tudom még néhány versét

azt mondta a nőnek: félek a szövegeimtől.

meleg van. más, ahogy vénül, egyre jobban elviseli.

félálom.

salzburgban a piacon meredünk málnásival a víznyelőbe. zuhog minden.

apa kertje. apró szemű meggy. ginjinha.

két nő a hotelban. hányásban fekszenek az ágyukon, térdig összeszarva. egy napot biztos agonizáltak, ahogy az orvos mondta. arzén trioxid.

málnási a tengerparton verset karcol a homokba.

naplólapok a málnási dossziéból...halak

jose maria padilla nyugállományú csendőrőrmester feláll a fotelből, megfordítja a lemezt. aztán leállítja a lemezjátszót, rájön, hogy megtelt a feje zenével, mégsem hallgatja meg a másik oldalt.

ledől az ágyra, olvasni próbál, de giulietta masinán jár az esze. tegnap látta a cabiria éjszakáit egy régi filmeket játszó moziban. a felénél kijött a vetítésről. megdöbbent. mikor régen látta, nagyon tetszett neki, és el volt hűlve, milyen nagyszerű színésznő ez a masina. most meg azt látja, hogy egy gyermekded filmben hülye pofákat vág a nő. és nagyon rossz. és amatőr. nem akart azon gondolkodni, hogy mos akkor ő öregedett vagy a film ennyire múlékony anyag. inkább átadta magát az intellektuális levertségnek.

próbálkozik, de nem tud olvasni, lehunyja a szemét, elbóbiskol.

hamar felriad, eszébe jut egy cetli a málnási dossziéból, előkeresi, olvassa.

a szomszéd cellában a fényképész van. azt mesélik, hogy az anarchisták kiszúrták miatta barcelonában egy ember szemét, hogy ez fotózhassa. az a kép még csak meg sem jelent, sehol.

a patkányok egymás hátára állva próbálják elérni a gerendára akasztott kenyeret. körben állnak a cella falához lapulva. mikor juan lelövi azt, amelyik már majdnem eléri a kenyeret, akkor új patkány ugrik elő, egy pillanat alatt átrendeződik a felépítmény, aztán juan megint lő, a patkány a csúcsról legurul, a többiek félrehúzzák, közben a vérző sebbe kortyolnak. fegyelmezetten várják a következő lövést. juan filozófiát hallgatott, mielőtt meg szeretett volna halni a köztársaságért.

juan ellép a patkánycirkuszos cella elől. megáll egy másik előtt. a rácson át lelövi a fiút. a fiú, észre sem veszi, hogy meghalt. a sebei elmérgesedtek, magas lázban álmodik. ebben a káprázatban éri a golyó. a plaza mercadón áll, fél kézzel egy oszlopnak támaszkodik. sört iszik, közben inezre mosolyog.. beborul az ég, nem látja a lányt, csak a nyárson forgó szopósmalacokat.

lassan húzom az ujjam az olajlábazat feletti csíkon, két emeleten át.

padilla feláll, elindítja a lemezjátszót. hegedű. halak.

málnási levele máriának

mária!

nincs igazad.

miért nyúltam a szoknyád alá abban a presszóban, ahelyett, hogy csak a szemem futtattam volna végig a combodon? azért, mert a férjed az, aki a szemét futtatja egy nőn, és azt hiszi, hogy mindig, minden helyzetben megelégedtek ezzel. és nem tudja, hogy néha a démonotok kerekedik felül és nem gyengédségre, visszafogott, tiszteletteljes közeledésre vágytok, hanem állatias leplezetlenségre, macskavinnyogású kéjre. szerinted nem éreztem, hogy szinte felhúzod magad a kezemre, abban a presszóban? szerinted nem éreztem már a villamos végében, mielőtt odaléptem hozzád, az éjszakai vágybűneidet? nem tudtam, hogy nem én kellek neked, málnási, és nem is egy tisztes udvarló, és nem egy kis izgalom, aminek úgyis a reggeli szürkearcú rántottazabálás a vége? neked pont ez kellett, és pont így. és pont olyan megalázó zárójelenettel, ahogy elküldtelek, emlékeztetve arra, hogy a beteg gyereknek indultál gyógyszerért. azt hiszed, nem tudom, hogy ennek a jelenetnek az emléke izgat fel még mindig? fogod? érzed a bűngigászt? a gyerekkel szembeni bűnöd izgat. csak azért írom ezeket, hogy tudd, elfogadd, én csak valami varázstükör általi megvalósulása voltam annak, ami benned működött. így nem várhatsz tőlem semmit. te teremtettél, de csak egyszeri volt az alkalom. ha mégsem, akkor egy utad lehet. otthagyni a férjed, a gyereked, és a legrosszabb énednek élni. a démonodat szolgálni. ezt nem akarod, gondolom, ez a bűn útja.

ne akarj tőlem semmit. én nem létezem. te teremtettél, akkor, mikor kiolvastam belőled a vágyadat. a vágyadat kiélted, egy jó időre el leszel nélküle. nélkülem is. tőlem nem várhatsz semmit. érzelmeim nincsenek nőknek tartogatva. végrehajtom, amit vágynak. közben meg nem érdekeltek. csak a látvány. a saját kéjem. a nő személyisége, érzelmei, tisztességes vágyai, szeretetigénye, és egyéb hülyeségei nincsenek számomra.

felejts el, mária.

ps.: persze, ha megint malackodhatnék vagy, és ezt képes is vagy maradéktalanul bevallani magadnak és nekem, de csakis akkor, hívjál fel!

és küldök egy képet. tavaszi encián. ilyentájt virágzik az alpokban. gondolj enciánra.

málnási

málnási szerelmes

belehajolt a hajamba és azt mondta, érzi rajta a tojás alá pirított szalonna szagát. és azt kérdezte, minden reggel rántottát sütsz a férjednek? és azt, hogy ugye legalább tíz éve nem lépett hozzád férfi, sem utcán, sem villamoson? azt is mondta, hogy a villamos végéből érezte a bőröm illatát, és azt, hogy szálljunk le és igyunk egy kávét. mikor a presszóban ültünk, és a térdemet fogta, akkor azt mondta, úgy remeg a combod, mint egy haldokló lónak. és felnyúlt a szoknyám alá.

mária, málnási ágyán fekszik, meg szeretne halni. és közben azon töri a fejét, hogy hogyan fogja felhívni holnap málnásit. vagy még ma délután. megsemmisült. ilyen szégyent még nem érzett. bele lehetne halni. érzi, hogy képes lenne meghalni, de nem tudja megtenni. az előbb még ordított, vonaglott, sikított, haláltusát vívott. robbanásszimfónia néhány hullámba sűrítve. kéjkantáta. soha ilyet. elképzelni sem tudta. málnási gumikesztyűben. mint egy állatorvos a tehénnel. a lába között most is ott a gumikesztyű.

a szobában egy nedves rongyokkal letakart agyagszobor. iszonyú szagot áraszt. csak most érzi meg. felkel. szédeleg. kimegy az előszobába. a fürdőt keresi.

málnási beáll mellé a zuhanyfülkébe, mária megsimogatja. málnási leveszi magáról az asszony kezét. elég volt. öltözzél! azt mondtad, a gyógyszertárba indultál. meg hogy otthon fekszik betegen a gyerek.

menjél!

mária nem száll villamosra, képtelen lenne emberek közé vegyülni, hozzájuk érni. gyalog megy, kezében a recepttel. nem tud sírni sem.

töredék a málnási dossziéból

első asszony: repülj, magzatom, repülj!

második asszony: a kertben ülnek, a hölgy kéri, a lány töltsön még teát. kitölti. a csészében elül a hullámzás. a tea tükrében nézi az elszálló farman-doppeldeckert. megretten a szíve, a csésze a földre hull.

harmadik asszony: enst johannes berger, kurt max georg junghanns

kórus: chemnitzből, berlinbe repül a két hős. bajtársak tapsolnak, éljeneznek, pezsgőt nyitnak. részegek. a hősök mélybe buknak. villám és eső. eső áztatja a halottakat. a víz junghanns nyitott szemébe csorog. sárral keverednek berger tagjai.

újságcikk:

Katonatisztek szerencsétlensége

Két bátor német katonatiszt életével lakolt azért a vállalkozásáért, hogy Freibergből Drezdába akart jutni repülőgépen. Junghans és Berger hadnagy, illetőleg főhadnagy már ismételten repültek az Albatrosz kettős fedelű gépen, a repülés egész simán ment, természetes azonban, hogy a veszedelem épp akkor jelentkezett, a mikor legkevésbé számítottak rá. Freibergben szállottak fel és bajtársaik lelkes tapsai között emelkedtek a levegőbe. Már jó messzire jutottak el, mikor eddig kiderítetlen véletlen folytán a repülőgép elveszítette az egyensúlyát és mintegy négyszáz méternyi magasságban többször megfordult a levegőben, majd zuhanni kezdett. E közben Berger főhadnagy kibukott az ülésből és oly gyorsan zuhant le, hogy teste a földhöz való ütődés alkalmával mély gödröt vájt ki. Junghans a gép alatt lelte halálát.

1912.október

negyedik asszony: erich, hozza a rúzsomat, siessen, hozza!

"nem messze van ide maksa, két pinából lesz egy sapka"

a közismert és népszerű szerző, grift, a május elsejét maksa mellett, óriáspince-tetőn töltötte. a címben idézett mondást, mely egy nemrégen eltávozott öreg színész ajkát hagyta el néha-néha, is a tegnap mondták neki. grift neteződött, fotózott ezt-azt. s látott különféle ételeket, úgymint miccs, -azt sajnálta, hogy a másik székely nemzeti étel, a pizza nem volt képviselve a sokadalomban- meg töltött káposzta, meg román csobán készítmények, sajtok, fele disznó, fele birka kolbászok, meg mamaliga, s ilyenek. aztán látott kicsi székelyeket a teaültetvényen, s köveket feliratokkal, s építményt, s erősen rugódó ló gazdája ellen rohamozó rendőröket, s miccsér álló zsandárokat. meg a kosárfonó bácsikát. elégedett volt, barátokkal találkozott, csíki sört, s szekszárdi bort ivott.

gospodina

a közismert szerző, grift, belépett a gospodinába. délután volt, három óra tájéka, csak egy ember ült bent. grift megkérdezte tőle, milyen a miccs? jó, mondta az idős úr, jó nagy. mint a tököm. ez nagyszerű, felelte grift, tovább ment és leült. étlapot kért, s kapott.

pacallevest rendelt, csülköt, ami paszulylevesben főtt és miccset.

szemét vastag kocsonyaréteg fedte, a keze kissé remegett, másnapos volt. talán éppen ezért, de kért egy deci unikumot, amit egyébként gyűlölt, de a helyhez és a helyzethez illett.

elment egy olvasó

látod milyen furcsák az események?

zichy ödönről akartam írni, meg a lincselésre mindig hajlamos tömegről, és arról, hogy görgey kimenti őt a vérgőzös nép kezéből, hogy aztán méltó módon fellógassa. elkezdtem keresgélni a neten a témában, és szomorúan láttam, hogy egy blogger megelőzött már februárban, azon a napon mikor mi utoljára váltottunk levelet.

így, bosszankodva letettem a zichyről, és itt álltam lefagyva, téma nélkül, az olvasók meg várják a holnapi szöveget.

és jött a hír. hát baszki, kihúztál a szarból. nem kell kiagyalnom valami történetet. ki lett agyalva egy másik. meghaltál.

most biztos jól kinevetnél, épp, hogy eléri az állandó olvasóim száma a húszat, már megint csak tizenkilenc van.

tudom, hogy nem olvasod, most mély sötét semmi van, aztán az út.

rövid legyen, segítővel, jó születéssel!

napalmtűz a gellért-hegyen

egy kerthelyiségben ült, valahol a nymphenburger strasse és egy arra merőleges mellékutca kereszteződésében. korán érkezett, egyedül csak ő volt a kerthelyiségben. nézte a pincéreket. még pakoltak, beszélgettek, elszívták az első cigarettájukat, frissen sült borjúmájat ettek és ittak hozzá egy pohár sört. az egyik ránézett és már-már felállt, hogy odamenjen hozzá, felvegye a rendelést, de ő intett, hogy nyugalom, ráér, fejezze be a reggelit. a pincér elértette, vissza is ült, és evett tovább. málnási, chesterton típusú bőrtáskájából kivette a cigarettáját, a napszemüvegét. szerette ezt az angolosan régivágású táskát, szép volt. belsejét benáreszi selyem borította. rágyújtott, feltette a szemüvegét, bántotta a reggeli fény, szemét is lehunyta. a sötétben kiélesedett a hallása. a kerthelyiséget a kerékpárúttól elválasztó sövényen át jól hallotta a biciklik surrogását. hallotta, ahogy a kerekek sorban pukkasztják el a hajnali esőáztatta fűből az útra menekült csigákat. tisztán lehetett hallani a kerekek futásán, hogy valaki kerülgeti-e őket, vagy csak hajt, nem törődve a csigákkal, vagy éppen azért kanyarog, hogy minél több jószágon hajtson keresztül. kíváncsi lett, kinyitotta a szemét, és elkezdte figyelni a sövény ragacsosan frisszöld levelein át, hogy kik azok, akik direkt keresik a pukkanó halálparádét, a könnyed reggeli szórakozást. tízből nyolc nő volt. érdekes a német nők viszonya a halálhoz, gondolta, aztán újból lehunyta a szemét.

schwager bácsira gondolt. egészen elevenen látta az arcát, a nevető szájból kiálló, kátránytól sárgult fogakat, nagy vitorlaorrát. a házuk környékén dolgoztak pár hónapot, talán csöveket fektettek, vagy valami vasalatot csináltak a csatornákba, ez már nem ugrott be. schwager bácsi tanította meg hegeszteni. mire a brigád továbbállt, a kis málnási profi varratokat készített ívhegesztővel. talán meghatotta az öreget a kitartó és szenvedélyes kíváncsiság, ami órákig ott tartotta a gyereket, hogy nézze a hegesztést. persze hajnali szemészet lett a vége, súlyos kötőhártya-gyulladással. hát igen, a mesterek. szenvedéssel kell bizonyítani a tanítás kiérdemeltségét. a hegesztéstudomány milarepája. málnási csukott szemmel mosolyog, már azt látja, mikor az öreg a hegesztőpisztollyal megsütött óriási sonka szeletet leteszi, és bőrkötényes ölébe veszi a steinbacher kutyáját, és megpróbálja kiverni a kutya farkát. a brigád sört köpve röhög. a szemérmetlen pózban hanyatt fekvő tacskó hülyén néz.

csikorog a kavics, kinyitja a szemét, a pincér az, hozza a reggelijét. leteszi málnási elé a búzasört, a fehérkolbászt és a perecet. csodálkozik kicsit, hiszen még nem is rendelt semmit, de nem mutatja. megköszöni, fizet, beleiszik a sörbe, harap egy falatot a perecből. felnéz az égre a sövény fölött. sok a fény. behunyja a szemét, a gellért-hegyet látja. kinyitja, a müncheni eget. lecsukja, a gellért-hegyet. a citadella lángokban áll. repülőtámadás. talán napalm.

mára csak egy kép

húsvét, szabadulás

teiresziász szokása szerint a kocsma bejárata mellett egy széken ül. a nap langyosságába fordítja az arcát, horpadt szemhéja alól szivárog a könny. a szemeken átfutó forradás feszesen fénylik. lövészárkok kihányt földje. de nem, nem háborús a sérülés.

akkor még martínusnak hívták és ezermeseter volt. a gyerekek dzsepettónak szólították, ha egyáltalán megszólítoták. martínus, a bérház pincéjében készített gyönyörű motorcsónakokat fából. szinte titokban, ki tudja kiknek. egyszer, talán a lakk oldószeréből szívott be sokat vagy a fröccsök ártottak meg, de mikor felnézett a munkából, egy meztelen nő állt előtte. megijedt, elvétett egy mozdulatot, a fűrész felugrott, az arcába vágódott. keresztbe vágta az orrnyergét és a szemeit.

most ott ül, hallgatja a madarakat. felette a felirat, 132. sz. felszabadulás italbolt. persze csak dúlásnak hívja mindenki.

kuvasz lép ki a kocsmából, a volt válogatott könnyűsúlyú bokszoló rutinból kérdi, na mondjad, jóskám, mennyi van még a komcsiknak?

teiresziász, a szokásos kérdésre mindig más választ ad. ha naponta tízszer kérdezik, akkor naponta tízszer más a válasz. hol tíz órát, hol száz évet jósol. ha emiatt felelősségre vonják, azt mondja, nem tudhatják ezt a madarak. mást meg nem is tud megjósolni. persze ezért, és erre tartják. bármit is válaszol, bármilyen időpontot is jelöl meg, jó érzés hallani, hogy egyszer vége lesz.

kuvasz népszerű ember a városban. ha nem látják is, felismerik. a mozi sötétjében, mikor megszólal együgyűen, hangosan, ahogy szokott, ha például a filmben egy lelőtt ember leszakítja estében a függönyt, és kuvasz meglepetten felkiált, hogy akurvaanyját ez még be is takarózik, biztos van valaki a nézőtéren, aki visszakiált, itt vagy kuvasz, nagy vagy kuvasz, a mozi meg dől a röhögéstől.

teiresziász most izgatott, pedig sosem szokott. ő is csak játéknak tekinti ezt az egészet. de most nem, szinte felsikít, nincs már tíz napjuk, nincs már tíz napjuk!

nagydarab, pacalarcú ember néz ki az ajtón, az arca könnyben úszik. öt éve nem volt a városban, hatóságilag kitiltották. gyerekét kis kövér legényként látta utoljára, és most odalépett hozzá egy kétméteres állat és azt mondta neki, hogy szia apa. ő meg elbőgte magát és csak annyit tudott nyöszörögni, hogy te nem az én kis ducikám vagy, aztán ugatva zokogott, és csak ezt ismételgette, még akkor is mikor a fiú már rég lelépett, te nem az én kis ducikám vagy, te nem az én kis ducikám vagy.

rákiált a vakra, most már kussoljál bazmeg, ettől meg lehet veszni, elég! kiugrik a kocsmaajtón, a földhöz vágott pirostojásokat tapossa őrjöngve, és ordít, fel! támadás! fel! támadás! a kocsma közönsége kitódul az utcára, először röhögnek, aztán visszaszaladnak, gyorsan megisszák a sörüket, felhajtják a keverteket, végül eliszkolnak mielőtt kijönne a rendőr. a rendőrök nem szeretik, ha egy refes balhézik.

csak teiresziász sikoltozza tovább, hogy kevesebb mint tíz nap, kevesebb mint tíz nap, és a pacal arcú a magáét, messzehangzón, öblösen, fel! támadás! fel! támadás!