lerázom a kalapomról az esőt, ahogy belépek a san sebastiani buen pastor templom kapuzata alá. aztán be a templomba. a jászol világít, égnek a gyertyák. a miséig még van idő. ahogy elmegyek a jászol mellett, a sötét oldalkápolna oszlopáról leválik egy alak, elém áll. málnási az.
grift! azt írjad meg hogy áldott karácsonyt kívánok az olvasóidnak! csak azt.
italszaga van, zaklatott. megírod grift megírod? meg, de mi a baj? semmi. jó, nyugodj meg, kérlek! nem tudok. állandóan a bolond hernandez lány jár az eszemben levittük a folyópartra a fiúkkal levetkőztettük mellét markolásztuk a pisi kicsípte a combjait vagy gombás is volt nem tudom zsíros fekete haja volt és mindig csupa korpa és oldalt volt két fonatba kötve és közte a bárgyú vigyor. majd egyszer írjad meg hogy az ajtajukra kis cédulára az volt írva hogy itt lakik hernandez apuka hernandez anyuka hernandez maria hernandez juan és a kis bicikli. megírod? megírod? meg, nyugodjál le. jó de akkor azt is írjad meg hogy tudod már mondtam hogy áldott karácsonyt!
és ugye érte is született és értünk is? megyek most megyek írjad meg grift és neked is. szervusz málnási.
jose maria padilla nyugállományú csendőrőrmester a lakása nappalijában egy bőrfotelben ül, teát készít. a kis mudejar asztalon teaforraló edény, abból önti a forró vizet egy finom, vékony falú üvegpohárba. üvegpoharat használ, szereti nézni, ahogy a vízbe szórt longcsing levelek szétnyílnak. szereti elképzelni, ahogy szorgos kis kínaiak hajtogatják hegyesre a tealeveleket, sütögetik wokban, szeret kínáról ábrándozni. a három perc letelt, leszűri az italt, letakarja, kicsit félreteszi.
iratokat vesz elő. naplórészletek málnási dossziéjából. nem tudja, hogy málnási írta-e őket, vagy valami rokon. a kézírás nem sokat mond, lehetett málnásié is, meg nem is. olyan volt, de nem egészen. persze tudja, hogy más nyelven, másmilyen az ember kézírása. most a fordítás másolatai vannak nála. eredeti iratokat nem vihet haza. leveszi a kis fedőt a pohárról, szürcsölve iszik. felteszi a szemüvegét, olvas.
a kezemben jegyzettömb, felül spirálos, kockás. az elhaladó kocsik rendszámait írom fel. nem tudom miért, puszta fontoskodás, vagy rendőrt játszom, vagy valami misztikus következtetéshez szeretnék eljutni az így nyert betű és számsorokkal. nem tudom.
ha a jegyzettömb kicsit nagyobb lenne, és nyelet szerelnék rá, akkor játszhatnék jégtánc-bírót. eljátszhatnám, hogy a kűr után kicsoszogok a jégre, kiveszem a bőrkötényem kenguru zsebéből a tömböt és felmutatom a produkciót minősítő számomat.
így lepontozhatnám a protapopov házaspárt.
lódarazsat fogok gyufás skatulyával. kitolom a fiókját, ráközelítek a lódarázsra, visszatolom a fiókot, már bent zümmög őrjöngve. persze nem is lódarázs, hanem poszméh, de mi lódarázsnak hívjuk. mindig itt fogjuk őket, a házunk mögötti focipálya nyugati oldalát szegélyező aranyeső bokrokon.
a focipályát a közeli vasgyár nagyolvasztójából hozott salak borítja. szétmorzsolt üvegbuborékok, végtelen pengemező véges részlete. nincs olyan gyerek, akinek ne lenne a térde, vagy a könyöke bőre alatt ezekből a salakszilánkokból. a nyári nagy melegben a pálya kohógáz szagot áraszt. ha esik, savanyú levet ereszt.
a pálya keleti oldalán hatalmas nyárfák, szépen sorban. tavasszal, nyárelőn vattatengert teremtenek. foci közben a szájba megy, köhögtet, köptet.
a déli oldalon bokrok és két nyárfa, a két nyárfa éppen kiad egy kaput. persze csak ha sokan vagyunk, akkor használjuk így. ha kevesen, akkor kispályázunk, kiskapura. az két féltégla szokott lenni.
én nem vagyok jó focista, biztos nem vennének be a csapatba, vagy csak akkor, ha hiányzik valaki. viszont, én kaptam bőrfocit karácsonyra. jó ha van az embernek bőrfocija. hatalom.
a pálya északi oldala a veszedelem. ott is két nyárfa a kapu, de nincs közte, mögötte bokor, a gólok a kapu mögötti ház földszinti ablakába csapódnak. a weisz bácsiékéba.
nem weisz bácsi a veszély, hanem a weisz néni. ahogy törik az üveg, már vetődik a labdára, és látványosan, a kitört ablakba állva, hatalmas kést szúr bele. persze ez csak a pöttyös gumilabdával ilyen egyszerű, a bőrt nem lehet így leszúrni. és drága, így abból baj lehet, jöhet a gyerek szülője. ezért a bőrlabdáért be kell menni. két pofon, bocsánatkérés. a bőrlabdát visszaadja.
weisz bácsi szelíd, szomorkás, apró kis keszeg ember. időnként felveszi a munkásőr egyenruhát és megy kiképzésre, összetartásra, ki tudja. ilyenkor még megtörtebb mint máskor. ha messziről nézi az ember, olyan, mintha a penge orra földig érne.
a pálya környékén vannak póklyukak is. ezekbe cérnára erősített kis szuroknudlit lógatok. a behatolóra támadó pók csápja beleragad a szurokba, így könnyű kiemelni. a pókot egy családi gyufás dobozba teszem. néha kitépem egy lábát.
a lódarazsat a kissé kitolt fiók résén egy gyufaszállal benyúlva lefogom, aztán jobban kinyitom a skatulyát és letépem a darázs szárnyait. kész a másik gladiátor is.
szólok a fiúknak, hogy viadal lesz.
a családi gyufa fiókja az aréna. már benne a pók, mellédobom a tépett szárnyú, repülve menekülni képtelen darazsat. hamar harcolni kezdenek. minden szenvedésüket egymásra látják többnyire a darázs győz.
jose maria padilla nyugállományú csendőrőrmester ízlelgeti a nevet, protapopov. képtelenségek ezek az orosz nevek, gondolja.
A Dembinszky-utca 8. számu házban vasárnap délután félötkor gyilkosság történt. Az első emelet 10. száu lakását néhány hét óta Epstein Róbert 35 éves úri szabó béreli, aki csak egy szobát lakott, a többi szobát két családnak albérletbe adta ki Epstein, aki a Kigyó-utcai Rácz Dániel női konfekció-cégnél dolgozott, néhány ezer koronát takaritott meg. Vasárnap délelőtt nála járt a bátyja, aki a Fonciére biztositó-intézet tisztviselője és együtt elhatározták, hogy a Dembinszky-utcai lakást betöréses lopás ellen biztositják. Epstein Róbert ekkor elszámolt bátyjának a nála lévő pár ezer korona készpénzről és az ékszerekről.
Délután négy óra tájban Epstein Róbertet meglátogatta egy fiatalember, mint később kiderült Ferber István 30 éves fürdőmasszőr. Félóráig tartózkodott a lakásban, ahonnan félöt felé az udvari szoba lakói segélykiáltásokat hallottak. Ugyanakkor az idegen kifutott Epstein szobájából. Eltévesztette az utat, előbb az udvari szobába nyitott be, majd ez előszobán és konyhán át a folyosóra futott s leszaladt a lépcsőkön. A lakók kiáltozni kezdtek.
-Fogják meg! Fogják meg! Ugyanekkor lépett be a kapun Biróczky József asztalos, karhatalmi katona, aki meglátta a szaladó embert, látta, hogy véres a keze és utána vetette magát. A Rottenbiller-utca sarkán el is fogta.
Ezalatt a házbeliek Epstein szobájában felfedezték a gyilkosságot. A szoba sarkában, hanyag öltözetben, a két ablak között feküdt Epstein Róbert véres testtel. A mentők már csak a beállott halált konstatálhatták. Hét szurás volt a női szabón. Kettő közülük feltétlenül halálos. Egy a hasán, két szurás a mellén, egy a karján és három a hátán.
A gyilkost visszavezették Epstein szobájába, megérkezett a rendőri bizottság is, amely késő estig nem tudta megállapitani, vajjon rablógyilkosság történet-e? A jelek nem erre vallanak. Viszont a mosdón megtalálták az élesre fent konyhakést, amelyet a házbeliek nem ismertek fel Epstein tulajdonául, s igy valószinü, hogy a masszőr előre megfontolt szándékkal gyilkolta meg a szabót.
Ferber István a gyilkos, aki összekötözött kézzel állott áldozata mellett, azt vallja hogy Epsteint a fürdőből ismeri és a szabó ma délutánra borozni hivta el magához. A lakásban azután Epstein bizalmaskodni kezdett vele, mire ő előrántotta az asztalon levő kést és addig szurta Epsteint, mig élet volt benne.
A gyilkosnak ezt a vallomását a nyomozás vasárnap este a helyszinen nem tudta megcáfolni. A lakásban rablás nyoma nem látható. Epstein pénzéből semmi sem hiányzik, viszont ugy a házbeliek, mint Epstein bátyja, nem tartják kizártnak, hogy a meggyilkolt beteg hajlamu lett volna.
Ferbert a főkapitányságra vitték. Epstein holtestét pedig beszállitották a büntani intézetbe.
i. blanka, jó negyvenes budapesti nő az estorili hotel palácio zeneszobájában, letolt bugyival, és bokáig legörgetett harisnyában, előre dőlve támasztja a steinway zongorát. mellei a billentyűzetre lógnak, és így, málnási minden öklelésénél megszólaltatják a zongorát. hol csak a mellbimbó, hol az egész mell ér a billentyűkhöz. különös zenedarab kíséri blanka hörgését és sikolyait.
az oldalajtók elé lógatott, karmazsin színű, nehéz függönyök egyike mögött egy idős nő, h. franciska áll. a függönyrésen át kitartóan és szenvtelenül nézi szeretője és málnási állati üzekedését.
aztán megunják az egészet, abbahagyják, örömtelenül. málnási, megtörli magát blanka zongorára dobott hosszú kesztyűjével aztán leül a zongoraszékre.
mondja blanka, mi baja magának a sztúpák drága aranyozásával? figyeljen ide! valamikor minden társadalom szakrális volt, az emberek külső, és belső szinten úgy tekintettek a jelenségvilágra mint a makrokozmosz kicsinyített mására, mint isten alkotására és ebbe természetesen magukat is beleértették. bizonyosan mindig voltak kivételek, de azok nem számítanak ebben a vonatkozásban. szóval ezeknek a társadalmaknak sejtése sem volt a primitív, anyagelvű materializmusról. nem volt tapasztalati fizikájuk. az ő szemükben a természet jelenségei, az elemek, a folyók, a hegyek megszemélyesített, isteni jelleggel bíró, élő óriások voltak. az emberek ezeknek a hatalmas világoknak kicsinyített másai, akik magukba zárva tükrözték az isteneket. igen, és a szerveikre sem mint anyagi, testi szervekre tekintettek, hanem éteri minőségű isteni világokra. micsoda különbség lehettet így élni. és igen, így tekintettek a külső világra is, nem mint hegyláncok vonulatára és folyók illuzórikus látszatára, hanem mint az istenekre. a természet, isten emanációja volt számukra. és egymást is ennek tükrében látták. és így látja ma is a világot mindenki, aki metafizikai igazságok birtokában van. micsoda lehetőség, ha belegondol. valamikor így tükröződött bennünk a világ, minden csak a ráhangolódás, szemlélet kérdése…
málnási! fejezze be a hülye szónoklatát, te meg öltözzél fel drágám. menjünk fel a szobánkba. málnási, majd holnap, ha megjöttünk a játékból, jöjjön be hozzánk.
franciska, fején lámpaernyővel, kezében gyertyával az ágy mellett áll,barna szemei ködösek a makaói tengerésztől vett ópiumtól. énekel. a hangját a nagyapjától örökölte. híres kántor volt, akinek a zsinagóga ablakain kihömpölygő hangját hallva a keresztények is meg-megálltak az utcán, de csak néhány pillanatig voltak képesek hallgatni a fájdalmas éneket. a szívükbe karmolt ez az idegen jajongás. az ágyon blanka és málnási szeretkeznek.
málnási, kőmozsárban kínai tust kever. blanka lába közé arcot fest. ha a bal comb belső lapján végighúzza az ujját, a bal kisajak behúzódik. a rajzon a bal szem ilyenkor kacsint. franciska nevet.
blanka és franciska az óceán partján ülnek egy lapos kövön, a vízbe lógó lábukat apró halak kóstolgatják. az óceán csendes, nem hullámzik. ilyennek még nem látták. franciska, három napja a lábam köze vagyok. lüktetek, levedzem. nincs bennem más érzés. málnási megőrjít.
blanka, ha tudna rám figyelni, mondja a vékony, bajuszos, szemüveges férfi. figyelek fernando, én figyelek. mondja, írt verset? írtam. elmondom, jó?
Semmibõl nem lesz semmi. Semmi: az vagy.
Napon, levegõn kissé elidõzünk,
mielõtt ránk omolna a szerény föld
fojtogató homálya,
hullák, némi nemzési haladékkal.
Szabott törvények, látott szobrok, ódák -
mind sírba térnek. Ha reánk is éj vár,
kiket egy belsõ napnak vére éltet,
miért ne várna rájuk?
Semmik vagyunk. Mesék: mesét mesélõk.
a férfi meghúzza a félig már üres portóis üveget. félek a szövegtől. blanka,. egyre jobban félek a szövegtől, amit írok.
málnási, figyeljen, holnap megöljük magunkat. elment minden pénz, az uram meg öngyilkos lett budapesten. megölték a szeretőjét. egy férfiszabót. nem akart nélküle élni. a cége is elúszott. itt állunk pénz nélkül.
úgy fújt a szél ahogy csak nálunk tud. át a falakon, a koponyacsonton, mindenen. ilyenkor vonyít az eresz, vinnyognak az ablakok. a szél, és a szórványos lövöldözés. lövések. hol egészen közelről, hol alig hallhatóan. a köztársaságiak már, a mieink még bent voltak a városban, itt-ott összecsaptak. így ment napokig, aztán csönd lett, a harcosok tovább mentek, és megjelentek az utcákon a köztársaságiak koszlott ruhájú rendfenntartói. bejártak anyámhoz. mindent hallottam. többnyire a rácsos ágyban ülve játszottam, bár kinőttem már rég, de szerettem beleülni, magam elé borítani a cipősdoboznyi játékkatonát, és nézni őket. csak kiborítottam és néztem őket. ilyenkor nem is hallottam a vendégeket. apám többnyire éjszaka dolgozott. egyszer otthon maradt, mikor jöttek a vendégek, talán beteg lehetett. amíg el nem mentek, az ágyán feküdt fejére szorított párnával és reszketett.
egy nap, mikor újra csöngettek, és vadul, részegen röhögtek az ajtó előtt, apám ment ki ajtót nyitni. valami eddig ismeretlen, bátor lendülettel. nem láttam még ilyennek a hátát. én a szobaajtó résében álltam és mindent láttam. anyámat, apámat, a katonákat. néztem ki a résen és közben az ajtó előtt is én álltam. felomlottam, szétoszlottam, több testben álltam össze. mindenhol ott voltam, mindenki én voltam, mindent láttam. mindent hallottam. nem zavart semmi. felnőtt lettem az elmúlt napokban.
parancsnok elvtárs, baszki, nyomjad már azt a csengőt, biztos itthon van, már a gondolatra áll a faszom, na! kussoljál már bazmeg add ide az üveget, nyomom, a faszba már, csak kijön, aztán mi lesz? mi lesz bazmeg mi lesz jól megbasszuk a kurvaannyába. azt mondták juanék simán meg lehet. a parancsnok tovább nyomja a csengőt, bentről léptek közelednek, de nehezek, férfira vallanak, a fegyveresek egymásra néznek, de már nincs idejük semmire, kinyílik az ajtó, kit keresnek az elvtársak kérdezi az ajtóban álló kövér, izzadtságszagú, atléta felsőt és elől húgyfoltos alsót viselő negyvenes ember, kicsit remegő hangon. na, menjél befelé öltözzél, aztán takarodjál a kocsmába, itt egy kis pénz, hol az asszony? ne! itthon a gyerek! leszarom bazmeg! mikor éjszakás voltál és a többiek bejöttek tekerni egyet, akkor is itt volt, nem fél az tőlünk, a múltkor juan még mesélt is neki. a kis lókötő meg is kérte, hogy vigyék el lőni. na, itt vagy te ribanc, mondd már meg a balfasz uradnak, hogy menjen már el itthonról a picsába! parancsnok elvtárs, itt egy üveg bor, te meg nem hallod mit mondott az elvtárs, takarodj itthonról! de már megy is, a lyukas zoknira húzza a félretaposott cipőt. elindul. hát szervusztok elvtársak, viszont látásra! de adjatok még egy kis pénzt elvtárak, hozok még nektek is bort.
jól van, nesze, tünés. hol a gyerek? játszik, nem fog zavarni. gyertek, elvtársak, mondja és megmarkolja a nadrágban duzzadó faszt, gyertek, egyetek hát valamit. hozott a bátyám galiciából csomagot. előhoz a kamrából egy lapos galiciai kosarat, szürke vászonnal van fedve, nagy öltésekkel odavarrva a kosár pereméhez. a parancsnok feltépi a vásznat, bazmeg micsoda hurkák! olajat hozzál, és vágjál hagymát, teríts, hozzál poharat, öntsél bort, de ugorjál már! csak egyetek elvtársak a kenyeret is felszelem, egyetek. a fegyveresek falni kezdenek, némán járnak a késes kezek, a hurka, a kenyér, és a hagyma közt, tömik a pofájukat. add ide azt a kolbászt is, te, és gyere ide, vedd le a szoknyádat te ribanc, ülj ide az ölembe. beleül, a parancsnok félrehúzza a bugyit, zsíros ujjaiból négyet benyom a szőr közé. az asszony felnyög. ne nyögdécseljél, baszki, mi jöttünk élvezni nem te! zsíros pofával röhög a nő lecsúszik a földre, a parancsnok elé térdel.
várjál már, hagyjál békén nincs kedvem, töltsél. tegnap lelőttem egy tudóst!
milyen tudóst? rémült.
egy olyan szemüvegest. mikor levertem a szemüvegét, behugyozott. aztán ököllel vágtam az arcába, az meg elesett, bőgött és biztos összeszarta magát. hülye tudós. hátravetett fejjel, hörögve röhög.
ekkor kapja a golyót. a torkába. a másik fordulna az ajtó felé, az a hátába kapja.
az ajtóban apám állt, a puskát még célra tartva. a kétlövetű vadászfegyver csövei füstöltek. mosolygott. gyönyörűek voltak a szemei. ilyen boldognak még sosem láttam. a kurva anyjukat, mondta, a kurva anyjukat. állt az ajtóban és mosolygott. egy pillanat múlva hátulról fejbe vágták. elvonszolták. anyám ott állt bugyiban, kilógott a szőre és sikított. becsuktam a szobaajtót. beültem az ágyba. néztem a katonákat. apámat másnap félholtra verve felszögezték a városháza kapujára. hamar meghalt.
málnási elveszi a töltőtollat a lapról, rácsavarja a kupakot. felnéz az asztaltársára, elolvasod, gyima? a nagybátyám története. drezdában ülnek a folyóparton egy wernesgrüner sörözőben. az asztaltárs ránéz, bólint, elveszi a lapokat, olvasni kezd. málnási nézi. milyen halszemei vannak ennek a gyimának. hideg szemek, és mégis bujkál bennük valami kedvesség. vagy az erő derűje. nem szeretném az ellenségemnek tudni. még hogy a kereskedelmi kirendeltség, hát persze. szov-jet ke-res-ke-del-mi ki-ren-delt-séghaha, nem ám kgb! az orosz felnéz. kemény történet, kemény. majd beszélünk róla, de most mennem kell, elszaladt az idő. szervusz vlagyimir vlagyimirovics! az orosz elsiet. málnási nézi. gyima putyin, te gazember. mosolyog
"valamikor feltűnt a portugáliai estorilban is. a helyi kaszinóban dolgozott hétköznapokon, afféle ajtónálló volt, hajbókoló köszöngető ember. hétvégén a golfklubban a játékosokat szállította kis golfautóval. a többi idejét az óceán partján töltötte, a kaszinó előtti partszakasz homokjába írta a verseit, és nevetve nézte, ahogy a kicsapó víz megeszi a versek elejét, mire az írásuk végére ér. néhány évet töltött ott, aztán eltűnt. a rendészek egy verset találtak az üres öltözőszekrényében"
Fogadja meleg szavaiért hálás köszönetemet a Magyar Nemzeti Hadsereg nevében. Nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy a város küszöbénél megszokott frázisokat használjak. Igazságérzetem megköveteli, hogy minden kertelés nélkül azt mondjam el, amit e pillanatban érzek. Mikor még messze voltunk innen, mikor még csak halvány reménysugár pislogott bennünk, hogy valaha, míg fegyverrel a kezünkben viszontláthassuk ezt a megtévelygett, nagy várost, átkoztuk és gyűlöltük, mert a távolból természetesen csak a szennyet, a nagy piszkot láttuk, nem az üldözést és mártíromságot szenvedő szegény magyar testvéreinket. A magyar nemzet szerette és becézte Budapestet, mely az utolsó években megrontója lett.
Most tetemre hívom a Duna partján a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezer éves múltját, ez a város sárba tiporta a nemzet koronáját, a nemzet színeit, és vörös rongyokba öltözött. Börtönbe vetette és elűzte hazájukból a nemzet legjobbjait, azonkívül elprédálta összes javainkat.
Megbocsátunk akkor, ha ez a megtévelyedett város visszatér megint hazájához, ha szívéből, lelkéből szereti ezt a földet, amelyben őseink csontjai porladnak, szereti azt a rögöt, amelyet verejtékes kezekkel munkálnak falusi testvéreink, szereti a Szent Koronát, a kettős keresztet, szereti a három hegyet és a négy folyót, szóval magyar hazáját és magyar faját.
Katonáim, miután betakarították földjeikről az Isten áldását, fegyvert fogtak a kezükbe, hogy rendet teremtsenek a hazában. Ezek a kezek nyitva vannak testvéri kézszorításra, de büntetni, sújtani is tudnak, ha kell.
Adja Isten, hogy erre ne kerüljön sor, hanem azok is, akik vétkeztek vagy bűnösnek érzik magukat, megtérjenek, és hatványozott erővel segítsenek felépíteni a magyar nemzeti erényekben tündöklő Budapestet. A mártírokat, az itt sokat szenvedett, velünk érző testvéreinket meleg szeretettel öleljük keblünkre".
nem tennék hozzá semmit. a múlt századforduló budapestje. gondoljuk csak meg, csak az elkobzott folyami rákok száma 24 499. egy évben. az elmúlt 50-ben mennyi lehetett ez a szám? na, a többit a képekről. kattintsanak barátaim a képekre, úgy jobban láthatóak.
nem csak bele a világba. nem csak úgy, és itt-ott törni a tányérokat. partvis, vödör kikészítve az eltakarításhoz. prentzlauer berg, berlin. micsoda egy széjjelség lett ott azóta. egyesítés.
jose maria padilla, nyugállományú csendőr őrmester belépett az avenida de la borbolla és a calle cruzadas saroképületében lévő guardia civil sevillai egységének állományi kapuján. a kopott, öreg csendőr tíz éve került nyugállományba, de még hetente kétszer bejár. szerették, jól használhatónak tartották, megkérték, hogy időnként nézze át a régi ügyeket, bedöglött nyomozások aktáit, felderítetlen eltűnéseket. a vizsgálati osztály titkársága előtt elmenve beszól az ajtón, estrella, hozzon kérem egy kávét az irodámba! leül az asztalához, kihúz egy fiókot, elővesz egy dossziét. málnási dossziéját. cifra egy alak mondja félhangosan. kivesz néhány lapot, málnási feljegyzései a pszichológusának. olvasni kezd.
itt a történetem melyre magam sem hittem volna, hogy ilyen pontosan vissza tudok majd emlékezni. valahogy transzban voltam mikor megtörtént.
tizenhét voltam, fanatikusan szerettem rajzolni, ekkoriban fogalmazódott meg bennem, hogy művész, szobrász leszek. komoly terveim voltak. és akkoriban nagyon-nagyon érdekelt az anatómia, a csontrendszer, de nem volt csontvázam, még műanyagot sem lehetett könnyen beszerezni. még a tanügyi ellátóból sem, és ha lett volna az sem az igazi, az csak vacak műanyag.
nyár volt, rekkenően forró nyár. már több mint egy hete a nagyszüleimnél voltam.
hirtelen jött az ötlet, arra már nem emlékszem mi váltotta ki az azonnali tettrekészséget, talán a reneszánsz mesterek titkos boncolásairól olvastam vagy láttam valamit a tv-ben, talán leonardóról, s az belendített.
bármi, amit akkoriban olvastam az számomra valóság volt. a valóság és álmodozás határmezsgyéje elmosódott tudatom ábrándképei között.
szóval a temető jutott eszembe mint csontvázforrás, de emlékszem, már előtte pár hónappal korábban, az iskolába is bementem, és az akkor még aktív, és szépségesen szexi tanárnénink segítségét kértem szertári csontváz ügyben. talán másban is reménykedtem titkon, és az biztos, hogy rajzolgattam is pár órát ott benn. persze nem igazán tudtam koncentrálni, inkább a melleire gondoltam. egyszer lehajolt órán, talán egy leesett cerkáért, és kibuggyantak a mellei a kötött pulóver alól. és az tetszett nekem.
mindent átgondoltam, anyámék otthon a városban, én ott lent, mamáéknál, ők majd csak szombaton jönnek a faluba, így én, a reggeli vonattal visszaindulva elkerülhetem majd őket.
érdemes megjegyezni, hogy sokat jártam az előző években ‑ olyan 13-14 lehettem ‑ nagyapámmal, aki segédmunkásként dolgozott egy régészeti feltáráson az ásóbrigádban, a faluhatárban húzódó régészeti munkálatokra, egy nagy római temető lett azokban az évtizedekben feltárva ott. sokat hallgattam a régészet vezetőprofesszorát, aki mesélt a leletekről, a csontokról, azok tárolásáról, szóval, emlékeztem mennyire ügyelve szortírozták a leleteket, hogy azok véletlenül se keveredjenek össze.
én is előrelátó voltam, és barna, cakkos szélű, cukros és egyéb vegyes áru kimérésre szolgáló staniclikkel kívántam megoldani a pontos szortírozást, ezért a vegyeskereskedésben vettem kisebb nagyobb méretűeket vagy öt tucatot. átgondoltam a csontok szortírozását, előre ügyelve a bal és jobboldalra, ügyelve a kezek és a lábak apró csontszerkezetének nem összekeverésére. elvégre később össze is kell majd tudnom rakni a csontvázat.
mindez délelőtt 9-10 óra körül lehetett, én tervem kivitelezését délutánra tettem.
gyorsan kipedáloztam a temetőbe, nagyon nagy volt a meleg, erre határozottan emlékszem, de az is lehet, hogy csak tervem tüze hevítette testem és akkor már izgalomtól lüktető agyamat. csak sikerüljön találnom megfelelő, elhagyatott, nem ápolt, és jeltelen sírt. úgy izgultam, hogy meg kellett álljak egy bokros részen és kivertem a farkamat.
aztán a temető szélső parcellájában hamar rábukkantam egy sírra, se kereszt, se virág, csak gaz és enyészet.
azonnal bringámra pattantam és hazatekertem. ebédeltem, pihentem egy kicsit, majd elcsentem nagyapám ásóját - azt az ásót, amelyet megörököltem halála után tőle, és sajnos a házam építése körüli munkálatok közben eltűnt -, felkötöttem az ásót a bringára és egy nagyobb kenderzsákot a csomagtartóra, melybe a barna, cakkos szélű, cukros zacskókat is tettem. tekertem ismét ki a temetőbe a sírhoz. azonnal munkához is láttam.
miután szabaddá tettem a rengeteg gyomnövénytől a sírt, elkezdtem ásni.
szépen következetesen, jobbra téve a földet, hogy ha majd befejeztem a munkát, vissza tudjam állítani az eredeti talajfelszíni állapotokat, gondolva arra, nehogy észrevegyenek majd bármit is a tevékenységemből.
gyorsan, jól haladtam, teljesen a gondolataimba mélyedve. lassacskán nem is látszottam ki a gödörből, kicsit csodálkoztam is, hogy milyen mélyre temetik a halottakat .
hirtelen valaki dörmögő hangon rám köszönt, jó napot, mit csinál itt fiatalember? a temetőcsősz volt.
kicsit összerezzenve válaszoltam neki, hát ások, kiásom a sírt, - az az ötletem támadt, hogy ha már így meglátott, ezt mondom neki, számítva, hogy akár segítőmmé is lesz - mert a szomszéd kisváros középiskolájának szeretnék egy csontvázat kiásni, természetesen abszolút elhagyatott, hozzátartozó nélküli sírból. a biológiatanár úr bízott meg ezzel a feladattal, illetve nem is bízott meg csak jelezte, hogy milyen jól jönne a szertárnak egy igazi csontváz, s ezért szeretném meglepni majd ezzel acsontvázzal.
ó ez a sok és felesleges fáradság, ha szólt volna, a múlt héten voltak sírfelszámolások, akkor tudtunk volna adni magának csontokat. majd barátságosan elköszönt. én még utána szóltam, hogy majd szépen visszatemetek mindent.
mindkét tenyerem egy hatalmas vízhólyag volt, és az egyiken félre volt csúszva a bőr miután kifakadt, és a nyers húst nagyon marta az izzadságtól sós ásónyél. nem törődtem a fájdalommal, csak ástam tovább. közben éreztem, hogy az ásó koppan valamiben.
hallottam, ahogy robog a vér a halántékomban, majd szétment a fejem.
megvan, elértem a koporsót, éreztem, hogy elég korhadt lehet, s így ügyeltem arra, hogy be ne szakadjon, hosszanti iránybangyorsan kiszélesítettem az akkor már két méter mély gödröt a koporsó mellett, hogy legyen mire állnom, s fel tudjam nyitni a fedelet.
szépen lesepertem a homokot róla, és ki tudtam olvasni a nevet, m.j.v. egy hölgy volt 37-ben halt meg. elkezdtem óvatosan felszedni az eléggé korhadt deszkákat, melyeket a gödör széléhez állítottam.
a látvány döbbenetes volt, még most is libabőrös leszek, ha felidézem, békésen aludt a néni, kezei imára kulcsolva olvasót tartottak, a ruházata teljesen épen megmaradt, fekete fejdíszt viselt, mely alól őszes hajtincsek lógtak ki, keretezve koponyájának sötét üregeit.
most éreztem át először, mibe is mentem bele. most jutott először eszembe, hogy vissza kellene talán temetnem, de hát akkor minden erőfeszítésem hiábavaló lesz, nem lesz csontvázam sem. csak tovább, be kell fejezned, ha már elkezdted, csak egy régész vagy, gondolj erre, milyen sok csontvázat láttál már az ásatásokon, semmi érzelgősség, valahogy így erősítgettem magam.
szétbontottam a ruházatát és elkezdtem a csontokat szépen szétválogatva rendszerezni a zacskókba.
a kéz és a lábfejek nem is estek szét, bár az idő eltüntette róluk a lágy szövetet, de mégis egyben tartotta őket a rájuk száradt ínmaradvány mely még ennyi év után sem tűnt el teljesen. ezt megnyugodva konstatáltam, könnyebben tudom majd ismét összerakni. elég gyorsan végeztem, a koponyát hagytam utoljára, szépen kiemeltem a fejdíszből és a már parókának tűnő hajtincseket lefejtettem róla, majd elhelyeztem egy külön erre a célra magammal hozott nejlon zacskóba, aztán valamennyi kis zacskót megcímeztem egy ceruzával és a nagy kenderzsákba helyeztem.
a ruházatot és az olvasót szépen visszahelyeztem, ahogyan volt, és aránylag gyorsan visszatemettem a sírt. biciklire pattantam és haza kerekeztem, előtte jól elrejtettem a zsákot, nehogy valaki megtalálja otthon.
másnap már híre ment a faluban, hogy valaki kiásott egy halottat a temetőben, és hogy elkezdtek nyomozni.
kezdtem megijedni, hogy talán lebukom, mert személyleírást ad a temetőcsősz rólam, ezért valamit hazudva az öregeknek, gyorsan vonatra szálltam és visszamentem toledóba egy nagy barna bőrönddel a kezemben, benne a csontjaimmal. már az én csontjaim voltak.
nem volt otthon senki, a szüleim, mint ahogyan terveztem is, pont ott tartózkodtak már, ahonnan elmenekültem.
ennek örültem, gyorsan kicsomagoltam az összes csontot és kiraktam a szobában a padlóra, hogy lássam, hogyan is fogom összerakni. mivel foltosnak, sárgásnak tartottam őket, úgy határoztam, hogy klóros vízben kifehérítem valamennyit, mielőtt összerakom.
gyorsan előhalásztam anyám legnagyobb húsz literes, piros színű fazekát, lekvár és gyümölcs elrakáshoz volt rendszeresítve, és elkezdtem átfőzni az összes csontot, melyek valóban szépen fehéredtek. ebben a pillanatban ismerős hang ütötte meg fülemet apám oldalkocsis zündapp motorjának pöfékelése, az ablakhoz szaladtam és láttam apám és anyám meszes arcát, leolvasva róla, hogy mindent tudnak. a klórszagú, bugyogó csontos fazekat lekaptam a gáztűzhelyről és gyorsan a szobámba vittem és letakartam egy pléddel.
mit tettél fiam? ezzel nyitott apám, mikor belépett az ajtón. bár hiábavaló volt a tagadás mégis próbáltam tagadni, ő erre lekevert két-három hatalmas pofont, melyben nem gyakran, de ha mégis, akkor elég alaposan volt részem.
ne tagadd! mindenki rólad beszél a faluban.
így tudtam meg, hogy már lebuktam. állítólag a helyszínen elveszítettem, valószínűlegkirántottam egy toledói buszjegyet valamelyik zsebemből, a csősz által adott személyleírás már csak megkönnyítette a nyomozó hatóság dolgát, és kinek is lehetett nagyszüleimen kívül még toledói unokája egy ilyen kis faluban.
megmutattam a szobámban elrejtett csontos fazekat a szüleimnek, anyám szó szerint elájult a piros edényből kimeredező kéz és lábszárcsontok látványától.
apám most borult ki igazán, megint kaptam néhány pofont, és ekkor láttam életemben először sírni is az öreget. börtönbe kerülsz fiam, elkeseredésében zokogott és csak ezt hajtogatta. semmit sem fogtam fel az egész életemre is kihatható drámából, csak azt a nemes célt láttam magam előtt, ami a reneszánsz mesterek előtt lebeghetett titkos boncolásaik alkalmával, mikor még az inkvizíció börtöne is fenyegette őket.
a faluban, állítólag lincshangulat kezdett kialakulni. azonnal motorra ültetett apám, és visszavittük a csontokat a faluba, a rendőrségre. itt jegyzőkönyvet készített a rendőr, majd hazamehettem, várva a tárgyalás időpontját.
három és fél év börtönt kaptam próbaidővel. pénzbírság, ügyvédi költségek, újra eltemettetés, fájdalomdíj, papi költségek, koporsó, egyebek. a szüleimnek kölcsön kellett kérniük. és én is csak azért úszhattam meg ennyivel, mert nagyapám együtt harcolt a tárgyalás bírójával toledónál.
jose maria padilla nyugállományú őrmester a kihűlt kávét issza, aztán lassan összetúrja az iratokat. a kurva anyját az ilyennek, mondja hangosan.
feri bácsi, tegye már be azt a kurva ajtót, mert megfagyunk! egyébként, a kapus félelme a tizenegyesnél, az a címe annak a böllnek. az öreg visszanéz az ajtóból, marika, ne igyon már annyit, az handke. jól van már öreg, ha jön vissza, hozzon egy vödör vizet! de mozogjon!
az öreg belép a nyári konyhába, ott állították fel az asztalt, amin bontják a húst. pufajkában, csizmában, két rokongyerek és béla úr, a böllér. a sarokban az üstben lassan, néha buggyanva mocorog az abalé. az üstön keresztben egy lekvárfőző kanál, arra vannak akasztva a hurkák, és úgy merülnek a szürkés lébe. a fakanál nyele fénylik a zsíros gőzben. jól átjárja a zsírpára, nem sérti majd fel a tenyeret, ha nyáron a lekvárt kell kevergetni vele.
béla úr az bontóasztal lapjába vágja a kést, éllel előrefele, úgy húzza át rajta a szalonna darabokat. szép, egyenletes csíkokat vág így.
az egyik rokongyerek letesz mellé egy tál mosott belet. azt kérdezi a néni, hogy jó lesz e így? miért, először csinálja? mondd már meg neki, hogy hagyjon engem békén a hülyeségeivel. az is olyan habókos mint a varga állatorvos felesége. ma reggel is elnéztem, ahogy a doktorné kicsapja az ablakokat, kikönyököl, és bámul a semmibe. felröhög. tisztára mintha moszkvába vágyódna, mint valami csehovi pina. mindenki vele röhög. na, töltsetek egy kupicával, igyatok ti is! feri bácsi nem issza ki a poharát, na a varga doktor is megéri a pénzét, a sógorral felrakatta a disznót az asztalra, azt mondja, nem képzeli, hogy lehajolok vizsgálni? megint röhögés. megint isznak.
az ivás csendjében hallani, ahogy valaki a csizmáját húzogatja a sárvakarón. maga az, imre? kérdezi az öreg. én, én, kiáltja, és már lép is be az ajtón. már elnézést, hogy szinte csak így a pecsenyére, de a tévé előtt ragadtam, mondtam már azt a történetet a spiróról? a spirochetás, leptospirózisosat, azt négyszer, mondja az egyik gyerek, és szamárfület mutat. de ha már irodalom! imre bácsi, mi a véleménye erről az új nobel-díjas írónőről? tudja, írókról beszélgettünk éppen.
nem is tudom fiam, hát nem sokat tudok a nőről, tegnap a gépen olvastam tőle egy novellát, hát nem tudom. nem bírom, mikor az író széthúzza a saját története szövetét és azonkiszólva okoskodik egy sort. ez a nő is azt írja, valami menekülős történetbe keverve, tudjátok romániából ment el, szóvalazt írja, lehet, hogy nem pontos, a szélütés óta nem az igazi a fejem, na mindegy is:
„nem bízom a nyelvben. mert saját magamról tudom a legjobban: ahhoz, hogy pontossá váljon, mindig el kell vennie valamit, ami nem az övé. folyton azt kérdem magamtól, miért olyan lopkodósak a nyelvi képek, miért oroz el a legérvényesebb hasonlat is olyan tulajdonságokat, amelyek nem illetik meg. csak a kiötölt meglepetés teremti meg a valóhoz a közelséget. csak ha egyik észlelés kifosztja a másikat, egyik tárgy magához ragadja és felhasználja a másik anyagát, csak ha a mondatban kézenfekvővé vált, ami a valóságban kizárja egymást, képes a mondat a valóval szemben megállni a helyét.”
az öreg tölt egy italt imrének, aki vigyorog. na gyerekem, szóval, gyenge írócska lehet ez a nő, ha nem elég neki a történet. egyik észlelés kifosztja a másikat, na persze, és ahogy feljelenti a saját apját állítólagos nácisága miatt, az már nekem sok. undorodom a német irodalmi pavlikmorozovizmustól. persze a mi grófunk is hasonlóan az apjával, ugye. kuncog.
marika tépi fel az ajtót. öreg, bassza meg, kértem, hogy hozzon egy vödör vizet, már azt hittem megint kidőlt, és a kanapéba fekszik vályút, mint oblomov. és mozogjanak már a hétszentségit maguknak, mert sosem leszünk kész!
málnási két napja ült katmanduban az asramhoz tartozó hátsó ligetben, egy varanaszi illetőségű szadhuval, egy született odescalchival, és vadul szívtak, közben a tathagatagarbha szútráról beszélgettek. málnásinak valahogy eszébe jutott a kékgolyó. el is mondta a szadhunak, aki már semmit nem tudott magyarországról, és magyarul, hogy van budapesten egy rákkórház, amit kékgolyónak hívnak az emberek. ezen hosszan és vinnyogva röhögtek. a szadhu hirtelen elkomorult, a szeme kimeredt, aztán elájult. mikor eszméletére tért, felállt, málnásit is magával húzva. álltak. mélyen málnási szemébe nézett, majd megölelte őt, és azt monda: csodálatos nagy népünk van. igazi spirituális emberek. málnási felröhögött, és magyarul azt mondta: lófaszt, komám.
akkor szívjunk még, mondta páli nyelven odescalchi herceg.
körülöttük a pávák egyre szűkülő, egyre veszedelmesebbnek tűnő körben közeledtek.
vaslapon sült rumpsteak, a hotel stadt berlin aljában egy félkör alakú, körbeülhető pultnál. gombaszósszal, sült krumplival, az ndk-s fizetésekhez mérten egy vagyonért, és hozzá, minden idők legjobb johannisbeer szörpje. annyira jó volt ez a szörp, hogy ilyenkor nem is ittunk sört. a bonyodalmak akkor kezdődtek e helyen, mikor éppen vegetáriánus időszakban voltam, és ott próbáltam megoldani a déli étkezésem. az első kísérlet pompásan sikerült. mondtam, hogy kérek egy sztéket hús nélkül, a pultos kicsit furcsálkodva nézett, de talán világlátott ember lehetett, vagy ilyesmi, szó nélkül kiadta a krumplit a gombaszósszal. na, de másnap! összeült a kérés hallatán a berlini élelmezési kamara, a stasi és ki tudja még melyik hatóság, hogy megtárgyalja, miként lehetne ezt az elképesztő dolgot teljesíteni. a probléma gyökere az volt, hogy az adag az árfelelős szerint úgy volt kalkulálva, hogy a hús beletartozott, tehát nem szolgálhatják fel hús nélkül, hiszen nem úgy volt számfejtve. valamint, ha mégis kiadnák, akkor egyrészt árdrágítást követnek el, másrészt drasztikus súlycsökkentést, egészen rapid módon persze, hiszen ennek eredményeképpen egy gramm húshoz sem jutnék, de mégis ki kellene fizetnem, hiszen az úgy volt árkalkulálva. végül, mikor felhívtuk a berlini séfek és árfelelősök szocialista szakszervezetét, aztán a hotel és az étterem igazgatói konzultáltak az ndk ensz küldöttségének vezetőjével, arra a megoldásra jutottunk, hogy kiadják egy normál tányéron a krumplit a gombaszósszal, és egy külön kistányéron a sztéket. mindenkin elömlött a túldolgoztatott elme megnyugvásának öröme, az egymásba fúrt acélos tekintetek békébe olvadtak, már majdnem megtörtént a kiszolgálás. én, a másnapos feneketlen étvágy és a gyilkolási vágy kevercséből kezdtem a nyálcsorgatós elégedettség állapotába kerülni, de mindig szarik valamit a jóisten az ember fiának, megjelent, nem tudom honnan, egy fityulás kézilányszerűség és azt mondta, hogy suldigungbitte, de a mosogatás normája szerint ahány étel annyi tányér, és ezt szigorúan veszik. még tettem egy kísérletet, hogy akkor tegyék egy szalvétára a húst és majd kidobom, de a tálalásra is vonatkoztak előírások és nem szerepelt ezek között a piknikszerű, szalvétára tálalás. minden összeomlott. a szomszédos önkiszolgálóban ettem egy adag főtt krumplit és csak minden másnap látogattam ezután a hotel stadt berlin grillbárját.
az u-bahnban a szerlvényvalamiért lassított, nyugat-berlin alatt voltunk egy lezárt állomáson. geist station, így hívták a nyugat-berliniek. a keletiek talán nem merték hívni sehogy. a túlsó peronon a vak sötétségben egy ember táncolt, a feje fölé tartott elemlámpával világítva meg magát. piros öltöny, szögletes napszemüveg. na, majd ilyesmi lesz a twin peaks, gondoltam. a táncos persze málnási volt. a szerelvény gyorsított.
málnásiban, egy ideje már nagyon mocorgott egy új szobor gondolata, és most megrendelés is van rá. a téma jó ideje keringett benne, nem hagyta nyugodni. abortusz, anyaság, halál, a gyilkolás. de a szobor nem jelent meg határozottan a fejében. gondolta, hogy lehetne esetleg valami didaktikusan egyszerű, egy nagy tömb, kiszakadva belőle egy kicsi, és az porrá omlasztva, vagy expresszív naturalizmusban egy vulvából kiszakított sikoly, vagy ilyesmi. vagy nem ilyesmi. tanácstalan volt.
ül a kórházban a nőgyógyászaton. figyel, magába szív. csinált ilyet régebben is, besétált a kórházba, megkereste a sebészetet, leült a folyosón, mint egy pihenő hozzátartozó. nézte a maguk előtt infúzióállványt toló pisilni menőket, az oldalukon véres tasakkal le föl sétáló beszélgetőket, a reményteli mosollyal az orvosra néző érkezőket, a sírva távozókat, vagy az éppen műtétre toltakat, és azokat, akiket ájultan kitolnak. és nézte a leműtött mellű asszonyok jobb vagy bal oldalon horpadt hálóingét.
most ül a nőgyógyászaton, előtte jobb oldalon a nővérszoba, balra a kötöző, és vele szemben a kisműtő. kövér orvosnő érkezik, telefonál, megáll a kisműtő és málnási előtt. most le kell tegyem, van egy küretecském, majd hívlak, szia. aztán tíz perc múlva kilép, nyúl a zsebébe a telefonért. egy nőt kitolnak. aztán pár perc múlva egy másikat be. málnási egy órát ül ott, három küret. ül mint a gyerekre váró apák. nem tud közben a szoborra gondolni.
aztán a kórház közelében beül egy cigánykocsmába. a padón eldobált szalvéták, rákmaradványok, cigarettacsikkek, borfoltok. eiffeles fém oszlopok, faragott tapas pult, sonkák. melege van, leveszi az ingét, térdére biggyeszti a szalmakalapját, vizet és bort kér. ott ül trikóban, izzadva, nézi a ventilátor huzatában himbálózó légypapírt, aztán előveszi a naplóját, töltőtollát, a szalmakalapot a fejére teszi, és a térdét használva asztalként, verset ír.
23.
még ha a halál völgyében járok akkor sem félek, ha te velem vagy a zsoltár az jár a fejében teljesen belé egészen megfojtja a levegő öli a kéj a férfi lihegése mögött hallja ahogy a gyereke koppan a lavórban mellette véres cafatok halálos málé felordít a hím megijed hang nélkül zokog a hóban csúszkálva viszi a gyereket egy népsportba csomagolva a kertben ássa el elfelejti megint él ismerkedik és szerelmes megint áldott az altatásban is hallja ahogy szörcsög a vákuum tépi le a gyerek koponyatetejét szakítja az agyat hörögve nyeli a gép az életet a karját a kart amivel szkanderozna tépi a testet ami sörszagot izzadna ha nőn liheg az ágyon kék klott gatya és telik a tartály apró lábak combok vádlik szétszakadva háromkerekűt pedálozna az orvos köhög beleköp a tartályba a kis kézben zöld gyémánt alszik de ordít az agya álmában haldoklik nevetve ébred kikapartak újság sem kell hol is venne lapátot a kertészbolt elköltözött ezen nevet feláll szivárog valami a combján a műtős fiúra kacsint a folyosón pisil nem törli meg kiugrik az ablakon
és mondja csak, nem szoktak itt a könyvtárhelységben étkezni? a könyvtárvezető zavartan megtörli a száját, és le a könyvtárban elfogyasztott szendvics emlékét. egy morzsa a bajszán simán lebuktatná. határozottan mondja: nem. a molyirtó ember szinte az arcábatolja az arcát és emelt hangon, mosoly nélkül kérdezi: és egy kis nasi, keksz, sütike? nem, az sem.
a könyvtárvezető riadt. nem szokott hazudni, és most egy molyirtó ember miatt mégis. elszokott a számonkérésnek ettől a módjától. rég volt katona és rég volt gyerek.
na jó, de ne is! elveszi az arcát az arcából. egyébként ezek ételmolyok. a szárnyuk sötétebb, szélén barnás pöttyök. vannak könyvmolyok is. nem úgy, ahogy maguk, ahogy maguk gondolják.
otthon, kenyértartó? veszélyforrás. ki szoktam porszívózni, mikor takarítok, rebegi a könyvtárvezető. jó. az jó. én be szoktam kenni citromlével, azt nem bírják. a szagát. olimposz. az a legjobb. nem hagy nyomot a fán.
kabát, pulóver, más, amin már látja a molyokat, vagy a petéiket? tennivaló? tudja?nem, nem, de jó lenne tudni. szemeteszsák, szájzáras, bele a ruha, befúj chemotoxot, egy napig úgy hagyja és kész. persze hordás előtt ki kell szellőztetni.
na nézzük! lekap egy könyvet a polcról, hirtelen kinyitja, felrebben egy moly. na? honnan tudtam, hogy lesz benne? nem tudom, zavartan néz. hát a gerince! enyvvel van ragasztva. azt szeretik a legjobban. az enyvet. egy pillanatra elgondolkodik, ránéz a könyvtárvezetőre. és tudja, hogy vannak már olyanok, amik a műanyagot is megrágják?
bezárja az ajtót, a réseket betömködi.
megnyitja a gázcsapot.
a barát apja a közeli alagút építésnél dolgozott robbantómesterként, ő hozta a trotilt. a fia meg nekik. kimentek a városból az erdőbe, ott robbantgattak. a trotil kis alumínium hüvelyben volt, nagyjából kétharmadáig töltve az anyaggal. a hüvelybe így bele lehetett még tömni -apró gyufadarab ékekkel beszorítva- a gyújtózsinór végét. letették, meggyújtották, elszaladtak, robbanás. le kéne fojtani, szar így az egész! az erdőben találtak egy régi, elhagyott házat, vastag, nehéz faajtóval, kétarasznyi, vagy kétszáz éves kovácsolt zárral. a kulcs helyére éppen beleillett a trotil patron. beledugták, a zsinórt meggyújtották, elszaladtak.hatalmas robbanás. az erős zárból alig maradt valami, az ajtó is kirobbant körülötte jó méteres félkörben. elunták az erdőt, és már robbantani valót sem találtak. elindultak a tajo-partra. iniciáljunk macskát, javasolta málnási. tetszett neki a szó. a robbantómester fia magyarázta el neki, hogy a trotil iniciálja, azaz az elrobbanásával indítja a dinamitot, ami sima hőhatásra nem robbanna fel, vagy valami ilyesmit mondott. mit csináljunk? néztek rá értetlenkedve a többiek. robbantsunk fel egy kibaszott macskát! röhögtek. és honnan szerzünk? erre nem volt válasz, de mikor leértek a folyóhoz, szembe jött három srác. figyeljetek, szerezzetek egy macskát, kaptok ötszáz pesetát! a fiúk ráálltak. aligdobáltak néhány követ a vízbe, alig háromszor-négyszer röhögtek a földön fetrengve az ötleten vidulva, és persze erősítve magukat a szándékban, már meg is jelentek egy kismacskával a fiúk.basszátok meg ez kicsi, de mindegy, kaptok háromszáz pesetát, aztán menjetek innen a picsába! málnási elkészítette a patront a gyújtózsinórral, aztán a lefogott macska seggébe nyomta. meggyújtották a zsinórt, lerakták a macskát a földre. az döbbenten ült a seggén, és nézett a semmibe. elfutottak. még időben visszafordultak, hogy lássák, a robbanás a macskát a híd pilonjának a magasságába repíti. a rettenet. hozzáfagytak a földhöz. csak meredtek a még meg-meg moccanó macskára. málnási nyugodtan odament és felemelte a tarkóbőrénél fogva. két mellső láb, lógó belek. semmi más. felordítottak és elrohantak. málnási állt, kezében a macskával. még maradt. ők, rohantak be a városba és ordítottak. kitört a vihar, az égnek olyan színe lett, mintha a város és a környék összes jacaranda fája a felhőkbe költözött volna, minden lilás fénybe olvadt. villámlott, ömlött az eső, zokogva álltak egy kapu alatt. ahogy az eső alábbhagyott, kétfelé szaladtak. soha többet nem beszéltek egymással. sem málnásival.
málnási vagy harminc év múlva vett egy romos házat a városfal külső oldalán, és a macskáknak adta. az ablakokat, ajtókat felfalaztatta, csak az egyiken hagyott egy zárható vasajtót, amin a heti egy mázsa tápot belökte nekik. a macskáknak apró nyílásokat vágatott, éppen akkorát, hogy egyszerre csak egy macska tudja átnyomni magát rajta. ezekből is csak néhányat, mert szerette nézni, hogy a macskák közössége miként szabályozza a közlekedést, ha egyszerre több vár a be illetve kijutásra. nézte a kisebb csetepatékat, aztán a rend bejáratottságát, élvezte működő kis társadalmát. egy éjjel valakik több tíz liter benzint locsoltak be a házba a nyílásokon át, és meggyújtották. a rend felbomlott, egymást tépték a macskák a réseknél, nem tudtak kijutni. még hajnalban is masszív, fekete füstpászmák gomolyogtak a ház felett, mint lustán tekergő macskafarkak.
A szandzsákbéli Nova Varoszban, Solina Konrád csendőrőrmester elfogott egy Roszics nevű veszedelmes komitácsit.A nőnek öltözve bujkáló komitácsit a csendőrőrmester hosszas nyomozás után kézrekerítette és bekísérte a katonai parancsnokságra. A veszedelmes embert a hadbíróság halálra ítélte.
1917. február
