padilla felnéz a képernyőre, százkilencven. lassítunk.
az atochán ittak egy kávét indulás előtt. a nő kolbászos szendvicset is evett, most láthatóan a hús és índarabokkal kínlódik. látszik ahogy a nyelvével kotorász. a matató nyelv púpokat nyom az arcra. mint egy állapotos nő hasán a gyerek mozgásai.
kinéz. egy órája csak olajfák. cordobába mennek ebédelni, aztán sétálnak, padilla elintéz egy-két dolgot, szimatol kicsit, este visszautaznak madridba. így tervezik.
húsz éve vonatozott erre utoljára, tél volt és hó, a vonat zajától megijedt nyulak kirohantak a töltés mellől a fák közé, aztán a vonat elhaladtával meg vissza. most semmi mozgás, nincs állat, csak fák.
kicsomagolja a fülhallgatókat, betolja a dugót a csatlakozóba, a szivacsos kis tappancsokat a fülébe, zenét játszanak. a következő számot a nő énekli, aki vele szemben ül, és a kolbász darabjait igyekszik kiszedni a pótlások közül. nincs meleg a vonaton, de a nő sebhelyeiben nedvesen csillog a púder és az izzadság elegye. bőrruhában van, mint mindig. nem csak a motoron, vonaton is. micsoda nagymenő volt, dehogy állt volna szóba egy csendőrőrmesterrel. most meg én dobom ki ebéd után. nem okoz neki örömöt a gondolat, nem akar megtorolni semmit, egyszerűen csak így alakult. unja.
szép nő volt, híres, aztán az arcába robbant a crack pipa.
még játszák rádiós nosztalgiaműsorokban, tévébe már nem hívják, néha sötét színpadokon, ócska kocsmákban, de már a hangja sem.
ásít.
bikafarkat esznek. vörösbort isznak. elég sokat.
sétálnak, kávéznak, a nőt beülteti egy arab teázóba, elmegy, intézkedik. később megáll az abades téri csirkésnél. a bolt már zárva. a kirakat üvegén a sülő csirkéből kifröccsent zsírcseppek. elszív egy cigarettát. nem jut közelebb málnásihoz. visszamegy, kifizeti a nő számláját, a nő nem is tudja hol van, túlszívta magát, csak vigyorog.
a vonaton a rádiót hallgatják.
majd holnap kirúgom, gondolja, alszik.
