postás pablo

mindig az utolsó hivatali órában ment a postára. szépen kivárta a sorát, a kisasszonyok valamelyike elkérte a csekkjeit, a pénzt, visszaadták a szelvényt, a visszajárót. ment haza. a mama az ajtóban várta. elvette a szelvényeket, a pénzt és a selyempapírt is, amibe a csekkeket csomagolta, mielőtt odaadta a fiúnak. izzadt a fiú keze, ezért kellett a selyempapír. egy selyempapír darab egy hétig bírta. vasárnap a mama a konyhaasztal éléhez igazított egy újabb darabot, és méretre tépte. valamikor édességboltban dolgozott, onnan vitt haza egy tekerccsel, pálmaleveles dobozokat, pralinét, ilyesmit csomagoltak vele. rég volt ez, de a papírtekercs fele még megvolt.

a fiú vele volt, beszaladt hozzá iskola után, mikor az eta egy autóbombát robbantott a bolt előtt. komoly sérülésük nem lett, de a fiú légnyomást kapott és úgy maradt. a málnás és epres cukorkák mind kifolytak, üvegdarabok csillogtak a vérszínű ragacsban.

az újságok sosem írták meg, de az emberek azt beszélték, hogy egy nyugalmazott csendőrőrmester volt a célpont.

most is az utolsó órában megy a postahivatalba. régen szerette nézni a kézbesítő kisasszonyokat és fiatalembereket, akik ilyenkor ellepték a postát a cégeik feladni való leveleivel, csomagjaival, pénzküldeményeivel. néha belenyúlt az asztalok mélyedéseiben lévő tintatartókba, az ujja kék lett, és a nadrágja is, amibe aztán beletörölte. tudta, hogy megszidja a mama, legtöbbször ellene is állt a kísértésnek, de néha nem akart.

már nem nézi a kisasszonyokat és fiatalembereket. nem néz semmit. a postát átalakították, egy készüléken meg kell keresni, milyen típusú dolga van az embernek, aztán megnyomni az ennek megfelelő gombot, és akkor kap egy sorszámot, és azt a számot valamikor kiírják egy táblára az ügyintéző kisasszony számával együtt, és utána oda lehet menni hozzá, intézni, amit kell.
van, hogy megnyomja az egyik gombot, a gép kiad egy számot, letépi, a zsebébe gyűri, és áll a posta közepén. vagy nem kér számot, csak áll. tekintete a földön, a cipője orrhegye után következő első kocka széléhez tapad. nem néz fel. áll és mered. áll és kiveszi a zsebéből a selyempapírba csomagolt csekkeket, a bal kezébe fogja. mikor a számkijelző tábla egyet muzsikál, átrakja a másik kezébe. majd vissza, és újból, és megint, egy ideig. aztán kicsit megnyitja a csomagolást, belenéz, visszacsomagolja, óvatosan a zsebébe teszi. máris a zsebéhez kap, tapintja ott van-e a csekkcsomag. ott van. ahogy a tenyerét elemeli, megijed, hogy tényleg meg van-e, ezért megint odakap. aztán kiveszi, kinyitja, belenéz, visszacsomagolja. egyik kezéből a másikba teszi.
mikor elfogytak az ügyfelek, a biztonsági őr egy kisasszonyhoz viszi. fizet, elrak, elindul haza.
már a lépcsőházban kiabál, megjöttem a postáról, mama!
ül a szobában a háromfiókos szekrény mellett a puffon. szeret itt ülni és nézegetni a bélyegét. tudja, hogy van, akinek több bélyege van, neki ez az egy. nem érti, másnak miért kell több. egy is elég. a bélyeg zöld, mint a puff huzata. azért is szeret itt ülni, mert olyan, mintha a puff a bélyeg folytatása lenne. néha arrébb is húzódik, helyet hagyva a puffon, hátha mellé ül ő is.