szabó etus haja

tio malnasi

úgy fújt a szél ahogy csak nálunk tud. át a falakon, a koponyacsonton, mindenen. ilyenkor vonyít az eresz, vinnyognak az ablakok. a szél, és a szórványos lövöldözés. lövések. hol egészen közelről, hol alig hallhatóan. a köztársaságiak már, a mieink még bent voltak a városban, itt-ott összecsaptak. így ment napokig, aztán csönd lett, a harcosok tovább mentek, és megjelentek az utcákon a köztársaságiak koszlott ruhájú rendfenntartói. bejártak anyámhoz. mindent hallottam. többnyire a rácsos ágyban ülve játszottam, bár kinőttem már rég, de szerettem beleülni, magam elé borítani a cipősdoboznyi játékkatonát, és nézni őket. csak kiborítottam és néztem őket. ilyenkor nem is hallottam a vendégeket. apám többnyire éjszaka dolgozott. egyszer otthon maradt, mikor jöttek a vendégek, talán beteg lehetett. amíg el nem mentek, az ágyán feküdt fejére szorított párnával és reszketett.

egy nap, mikor újra csöngettek, és vadul, részegen röhögtek az ajtó előtt, apám ment ki ajtót nyitni. valami eddig ismeretlen, bátor lendülettel. nem láttam még ilyennek a hátát. én a szobaajtó résében álltam és mindent láttam. anyámat, apámat, a katonákat. néztem ki a résen és közben az ajtó előtt is én álltam. felomlottam, szétoszlottam, több testben álltam össze. mindenhol ott voltam, mindenki én voltam, mindent láttam. mindent hallottam. nem zavart semmi. felnőtt lettem az elmúlt napokban.

parancsnok elvtárs, baszki, nyomjad már azt a csengőt, biztos itthon van, már a gondolatra áll a faszom, na!
kussoljál már bazmeg add ide az üveget, nyomom, a faszba már, csak kijön, aztán mi lesz?
mi lesz bazmeg mi lesz jól megbasszuk a kurvaannyába. azt mondták juanék simán meg lehet.
a parancsnok tovább nyomja a csengőt, bentről léptek közelednek, de nehezek, férfira vallanak, a fegyveresek egymásra néznek, de már nincs idejük semmire, kinyílik az ajtó, kit keresnek az elvtársak kérdezi az ajtóban álló kövér, izzadtságszagú, atléta felsőt és elől húgyfoltos alsót viselő negyvenes ember, kicsit remegő hangon.
na, menjél befelé öltözzél, aztán takarodjál a kocsmába, itt egy kis pénz, hol az asszony?
ne! itthon a gyerek!
leszarom bazmeg! mikor éjszakás voltál és a többiek bejöttek tekerni egyet, akkor is itt volt, nem fél az tőlünk, a múltkor juan még mesélt is neki. a kis lókötő meg is kérte, hogy vigyék el lőni.
na, itt vagy te ribanc, mondd már meg a balfasz uradnak, hogy menjen már el itthonról a picsába!
parancsnok elvtárs, itt egy üveg bor, te meg nem hallod mit mondott az elvtárs, takarodj itthonról!
de már megy is, a lyukas zoknira húzza a félretaposott cipőt. elindul. hát szervusztok elvtársak, viszont látásra! de adjatok még egy kis pénzt elvtárak, hozok még nektek is bort.

jól van, nesze, tünés.
hol a gyerek?
játszik, nem fog zavarni.
gyertek, elvtársak, mondja és megmarkolja a nadrágban duzzadó faszt, gyertek, egyetek hát valamit.
hozott a bátyám galiciából csomagot.
előhoz a kamrából egy lapos galiciai kosarat, szürke vászonnal van fedve, nagy öltésekkel odavarrva a kosár pereméhez.
a parancsnok feltépi a vásznat, bazmeg micsoda hurkák!
olajat hozzál, és vágjál hagymát, teríts, hozzál poharat, öntsél bort, de ugorjál már!
csak egyetek elvtársak a kenyeret is felszelem, egyetek.
a fegyveresek falni kezdenek, némán járnak a késes kezek, a hurka, a kenyér, és a hagyma közt, tömik a pofájukat.
add ide azt a kolbászt is, te, és gyere ide, vedd le a szoknyádat te ribanc, ülj ide az ölembe.
beleül, a parancsnok félrehúzza a bugyit, zsíros ujjaiból négyet benyom a szőr közé.
az asszony felnyög.
ne nyögdécseljél, baszki, mi jöttünk élvezni nem te! zsíros pofával röhög
a nő lecsúszik a földre, a parancsnok elé térdel.

várjál már, hagyjál békén nincs kedvem, töltsél. tegnap lelőttem egy tudóst!

milyen tudóst? rémült.

egy olyan szemüvegest. mikor levertem a szemüvegét, behugyozott. aztán ököllel vágtam az arcába, az meg elesett, bőgött és biztos összeszarta magát. hülye tudós. hátravetett fejjel, hörögve röhög.

ekkor kapja a golyót. a torkába. a másik fordulna az ajtó felé, az a hátába kapja.

az ajtóban apám állt, a puskát még célra tartva. a kétlövetű vadászfegyver csövei füstöltek. mosolygott. gyönyörűek voltak a szemei. ilyen boldognak még sosem láttam. a kurva anyjukat, mondta, a kurva anyjukat. állt az ajtóban és mosolygott. egy pillanat múlva hátulról fejbe vágták. elvonszolták. anyám ott állt bugyiban, kilógott a szőre és sikított. becsuktam a szobaajtót. beültem az ágyba. néztem a katonákat. apámat másnap félholtra verve felszögezték a városháza kapujára. hamar meghalt.

málnási elveszi a töltőtollat a lapról, rácsavarja a kupakot. felnéz az asztaltársára, elolvasod, gyima? a nagybátyám története. drezdában ülnek a folyóparton egy wernesgrüner sörözőben. az asztaltárs ránéz, bólint, elveszi a lapokat, olvasni kezd. málnási nézi. milyen halszemei vannak ennek a gyimának. hideg szemek, és mégis bujkál bennük valami kedvesség. vagy az erő derűje. nem szeretném az ellenségemnek tudni. még hogy a kereskedelmi kirendeltség, hát persze. szov-jet ke-res-ke-del-mi ki-ren-delt-ség haha, nem ám kgb! az orosz felnéz. kemény történet, kemény. majd beszélünk róla, de most mennem kell, elszaladt az idő. szervusz vlagyimir vlagyimirovics! az orosz elsiet. málnási nézi. gyima putyin, te gazember. mosolyog

adalék málnási estorili titkához

emlékszünk még?

"valamikor feltűnt a portugáliai estorilban is. a helyi kaszinóban dolgozott hétköznapokon, afféle ajtónálló volt, hajbókoló köszöngető ember. hétvégén a golfklubban a játékosokat szállította kis golfautóval. a többi idejét az óceán partján töltötte, a kaszinó előtti partszakasz homokjába írta a verseit, és nevetve nézte, ahogy a kicsapó víz megeszi a versek elejét, mire az írásuk végére ér. néhány évet töltött ott, aztán eltűnt. a rendészek egy verset találtak az üres öltözőszekrényében"

1919. november 16.

"Polgármester Úr!

Fogadja meleg szavaiért hálás köszönetemet a Magyar Nemzeti Hadsereg nevében. Nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy a város küszöbénél megszokott frázisokat használjak. Igazságérzetem megköveteli, hogy minden kertelés nélkül azt mondjam el, amit e pillanatban érzek. Mikor még messze voltunk innen, mikor még csak halvány reménysugár pislogott bennünk, hogy valaha, míg fegyverrel a kezünkben viszontláthassuk ezt a megtévelygett, nagy várost, átkoztuk és gyűlöltük, mert a távolból természetesen csak a szennyet, a nagy piszkot láttuk, nem az üldözést és mártíromságot szenvedő szegény magyar testvéreinket. A magyar nemzet szerette és becézte Budapestet, mely az utolsó években megrontója lett.

Most tetemre hívom a Duna partján a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezer éves múltját, ez a város sárba tiporta a nemzet koronáját, a nemzet színeit, és vörös rongyokba öltözött. Börtönbe vetette és elűzte hazájukból a nemzet legjobbjait, azonkívül elprédálta összes javainkat.

Megbocsátunk akkor, ha ez a megtévelyedett város visszatér megint hazájához, ha szívéből, lelkéből szereti ezt a földet, amelyben őseink csontjai porladnak, szereti azt a rögöt, amelyet verejtékes kezekkel munkálnak falusi testvéreink, szereti a Szent Koronát, a kettős keresztet, szereti a három hegyet és a négy folyót, szóval magyar hazáját és magyar faját.

Katonáim, miután betakarították földjeikről az Isten áldását, fegyvert fogtak a kezükbe, hogy rendet teremtsenek a hazában. Ezek a kezek nyitva vannak testvéri kézszorításra, de büntetni, sújtani is tudnak, ha kell.

Adja Isten, hogy erre ne kerüljön sor, hanem azok is, akik vétkeztek vagy bűnösnek érzik magukat, megtérjenek, és hatványozott erővel segítsenek felépíteni a magyar nemzeti erényekben tündöklő Budapestet. A mártírokat, az itt sokat szenvedett, velünk érző testvéreinket meleg szeretettel öleljük keblünkre".

mit ettek budapesten

nem tennék hozzá semmit. a múlt századforduló budapestje. gondoljuk csak meg, csak az elkobzott folyami rákok száma 24 499. egy évben. az elmúlt 50-ben mennyi lehetett ez a szám? na, a többit a képekről. kattintsanak barátaim a képekre, úgy jobban láthatóak.

fegyelmezett önfeledtség, szórakozás az ndk-ban..berlin 1985.

nem csak bele a világba. nem csak úgy, és itt-ott törni a tányérokat. partvis, vödör kikészítve az eltakarításhoz. prentzlauer berg, berlin. micsoda egy széjjelség lett ott azóta. egyesítés.

málnási sírja

jose maria padilla, nyugállományú csendőr őrmester belépett az avenida de la borbolla és a calle cruzadas saroképületében lévő guardia civil sevillai egységének állományi kapuján. a kopott, öreg csendőr tíz éve került nyugállományba, de még hetente kétszer bejár. szerették, jól használhatónak tartották, megkérték, hogy időnként nézze át a régi ügyeket, bedöglött nyomozások aktáit, felderítetlen eltűnéseket. a vizsgálati osztály titkársága előtt elmenve beszól az ajtón, estrella, hozzon kérem egy kávét az irodámba! leül az asztalához, kihúz egy fiókot, elővesz egy dossziét. málnási dossziéját. cifra egy alak mondja félhangosan. kivesz néhány lapot, málnási feljegyzései a pszichológusának. olvasni kezd.

itt a történetem melyre magam sem hittem volna, hogy ilyen pontosan vissza tudok majd emlékezni. valahogy transzban voltam mikor megtörtént.

tizenhét voltam, fanatikusan szerettem rajzolni, ekkoriban fogalmazódott meg bennem, hogy művész, szobrász leszek. komoly terveim voltak. és akkoriban nagyon-nagyon érdekelt az anatómia, a csontrendszer, de nem volt csontvázam, még műanyagot sem lehetett könnyen beszerezni. még a tanügyi ellátóból sem, és ha lett volna az sem az igazi, az csak vacak műanyag.

nyár volt, rekkenően forró nyár. már több mint egy hete a nagyszüleimnél voltam.

hirtelen jött az ötlet, arra már nem emlékszem mi váltotta ki az azonnali tettrekészséget, talán a reneszánsz mesterek titkos boncolásairól olvastam vagy láttam valamit a tv-ben, talán leonardóról, s az belendített.

bármi, amit akkoriban olvastam az számomra valóság volt. a valóság és álmodozás határmezsgyéje elmosódott tudatom ábrándképei között.

szóval a temető jutott eszembe mint csontvázforrás, de emlékszem, már előtte pár hónappal korábban, az iskolába is bementem, és az akkor még aktív, és szépségesen szexi tanárnénink segítségét kértem szertári csontváz ügyben. talán másban is reménykedtem titkon, és az biztos, hogy rajzolgattam is pár órát ott benn. persze nem igazán tudtam koncentrálni, inkább a melleire gondoltam. egyszer lehajolt órán, talán egy leesett cerkáért, és kibuggyantak a mellei a kötött pulóver alól. és az tetszett nekem.

mindent átgondoltam, anyámék otthon a városban, én ott lent, mamáéknál, ők majd csak szombaton jönnek a faluba, így én, a reggeli vonattal visszaindulva elkerülhetem majd őket.

érdemes megjegyezni, hogy sokat jártam az előző években ‑ olyan 13-14 lehettem ‑ nagyapámmal, aki segédmunkásként dolgozott egy régészeti feltáráson az ásóbrigádban, a faluhatárban húzódó régészeti munkálatokra, egy nagy római temető lett azokban az évtizedekben feltárva ott. sokat hallgattam a régészet vezetőprofesszorát, aki mesélt a leletekről, a csontokról, azok tárolásáról, szóval, emlékeztem mennyire ügyelve szortírozták a leleteket, hogy azok véletlenül se keveredjenek össze.

én is előrelátó voltam, és barna, cakkos szélű, cukros és egyéb vegyes áru kimérésre szolgáló staniclikkel kívántam megoldani a pontos szortírozást, ezért a vegyeskereskedésben vettem kisebb nagyobb méretűeket vagy öt tucatot. átgondoltam a csontok szortírozását, előre ügyelve a bal és jobboldalra, ügyelve a kezek és a lábak apró csontszerkezetének nem összekeverésére. elvégre később össze is kell majd tudnom rakni a csontvázat.

mindez délelőtt 9-10 óra körül lehetett, én tervem kivitelezését délutánra tettem.

gyorsan kipedáloztam a temetőbe, nagyon nagy volt a meleg, erre határozottan emlékszem, de az is lehet, hogy csak tervem tüze hevítette testem és akkor már izgalomtól lüktető agyamat. csak sikerüljön találnom megfelelő, elhagyatott, nem ápolt, és jeltelen sírt. úgy izgultam, hogy meg kellett álljak egy bokros részen és kivertem a farkamat.

aztán a temető szélső parcellájában hamar rábukkantam egy sírra, se kereszt, se virág, csak gaz és enyészet.

azonnal bringámra pattantam és hazatekertem. ebédeltem, pihentem egy kicsit, majd elcsentem nagyapám ásóját - azt az ásót, amelyet megörököltem halála után tőle, és sajnos a házam építése körüli munkálatok közben eltűnt -, felkötöttem az ásót a bringára és egy nagyobb kenderzsákot a csomagtartóra, melybe a barna, cakkos szélű, cukros zacskókat is tettem. tekertem ismét ki a temetőbe a sírhoz. azonnal munkához is láttam.

miután szabaddá tettem a rengeteg gyomnövénytől a sírt, elkezdtem ásni.

szépen következetesen, jobbra téve a földet, hogy ha majd befejeztem a munkát, vissza tudjam állítani az eredeti talajfelszíni állapotokat, gondolva arra, nehogy észrevegyenek majd bármit is a tevékenységemből.

gyorsan, jól haladtam, teljesen a gondolataimba mélyedve. lassacskán nem is látszottam ki a gödörből, kicsit csodálkoztam is, hogy milyen mélyre temetik a halottakat .

hirtelen valaki dörmögő hangon rám köszönt, jó napot, mit csinál itt fiatalember? a temetőcsősz volt.

kicsit összerezzenve válaszoltam neki, hát ások, kiásom a sírt, - az az ötletem támadt, hogy ha már így meglátott, ezt mondom neki, számítva, hogy akár segítőmmé is lesz - mert a szomszéd kisváros középiskolájának szeretnék egy csontvázat kiásni, természetesen abszolút elhagyatott, hozzátartozó nélküli sírból. a biológiatanár úr bízott meg ezzel a feladattal, illetve nem is bízott meg csak jelezte, hogy milyen jól jönne a szertárnak egy igazi csontváz, s ezért szeretném meglepni majd ezzel a csontvázzal.

ó ez a sok és felesleges fáradság, ha szólt volna, a múlt héten voltak sírfelszámolások, akkor tudtunk volna adni magának csontokat. majd barátságosan elköszönt. én még utána szóltam, hogy majd szépen visszatemetek mindent.

mindkét tenyerem egy hatalmas vízhólyag volt, és az egyiken félre volt csúszva a bőr miután kifakadt, és a nyers húst nagyon marta az izzadságtól sós ásónyél. nem törődtem a fájdalommal, csak ástam tovább. közben éreztem, hogy az ásó koppan valamiben.

hallottam, ahogy robog a vér a halántékomban, majd szétment a fejem.

megvan, elértem a koporsót, éreztem, hogy elég korhadt lehet, s így ügyeltem arra, hogy be ne szakadjon, hosszanti irányban gyorsan kiszélesítettem az akkor már két méter mély gödröt a koporsó mellett, hogy legyen mire állnom, s fel tudjam nyitni a fedelet.

szépen lesepertem a homokot róla, és ki tudtam olvasni a nevet, m.j.v. egy hölgy volt 37-ben halt meg. elkezdtem óvatosan felszedni az eléggé korhadt deszkákat, melyeket a gödör széléhez állítottam.

a látvány döbbenetes volt, még most is libabőrös leszek, ha felidézem, békésen aludt a néni, kezei imára kulcsolva olvasót tartottak, a ruházata teljesen épen megmaradt, fekete fejdíszt viselt, mely alól őszes hajtincsek lógtak ki, keretezve koponyájának sötét üregeit.

most éreztem át először, mibe is mentem bele. most jutott először eszembe, hogy vissza kellene talán temetnem, de hát akkor minden erőfeszítésem hiábavaló lesz, nem lesz csontvázam sem. csak tovább, be kell fejezned, ha már elkezdted, csak egy régész vagy, gondolj erre, milyen sok csontvázat láttál már az ásatásokon, semmi érzelgősség, valahogy így erősítgettem magam.

szétbontottam a ruházatát és elkezdtem a csontokat szépen szétválogatva rendszerezni a zacskókba.

a kéz és a lábfejek nem is estek szét, bár az idő eltüntette róluk a lágy szövetet, de mégis egyben tartotta őket a rájuk száradt ínmaradvány mely még ennyi év után sem tűnt el teljesen. ezt megnyugodva konstatáltam, könnyebben tudom majd ismét összerakni. elég gyorsan végeztem, a koponyát hagytam utoljára, szépen kiemeltem a fejdíszből és a már parókának tűnő hajtincseket lefejtettem róla, majd elhelyeztem egy külön erre a célra magammal hozott nejlon zacskóba, aztán valamennyi kis zacskót megcímeztem egy ceruzával és a nagy kenderzsákba helyeztem.

a ruházatot és az olvasót szépen visszahelyeztem, ahogyan volt, és aránylag gyorsan visszatemettem a sírt. biciklire pattantam és haza kerekeztem, előtte jól elrejtettem a zsákot, nehogy valaki megtalálja otthon.

másnap már híre ment a faluban, hogy valaki kiásott egy halottat a temetőben, és hogy elkezdtek nyomozni.

kezdtem megijedni, hogy talán lebukom, mert személyleírást ad a temetőcsősz rólam, ezért valamit hazudva az öregeknek, gyorsan vonatra szálltam és visszamentem toledóba egy nagy barna bőrönddel a kezemben, benne a csontjaimmal. már az én csontjaim voltak.

nem volt otthon senki, a szüleim, mint ahogyan terveztem is, pont ott tartózkodtak már, ahonnan elmenekültem.

ennek örültem, gyorsan kicsomagoltam az összes csontot és kiraktam a szobában a padlóra, hogy lássam, hogyan is fogom összerakni. mivel foltosnak, sárgásnak tartottam őket, úgy határoztam, hogy klóros vízben kifehérítem valamennyit, mielőtt összerakom.

gyorsan előhalásztam anyám legnagyobb húsz literes, piros színű fazekát, lekvár és gyümölcs elrakáshoz volt rendszeresítve, és elkezdtem átfőzni az összes csontot, melyek valóban szépen fehéredtek. ebben a pillanatban ismerős hang ütötte meg fülemet apám oldalkocsis zündapp motorjának pöfékelése, az ablakhoz szaladtam és láttam apám és anyám meszes arcát, leolvasva róla, hogy mindent tudnak. a klórszagú, bugyogó csontos fazekat lekaptam a gáztűzhelyről és gyorsan a szobámba vittem és letakartam egy pléddel.

mit tettél fiam? ezzel nyitott apám, mikor belépett az ajtón. bár hiábavaló volt a tagadás mégis próbáltam tagadni, ő erre lekevert két-három hatalmas pofont, melyben nem gyakran, de ha mégis, akkor elég alaposan volt részem.

ne tagadd! mindenki rólad beszél a faluban.

így tudtam meg, hogy már lebuktam. állítólag a helyszínen elveszítettem, valószínűleg kirántottam egy toledói buszjegyet valamelyik zsebemből, a csősz által adott személyleírás már csak megkönnyítette a nyomozó hatóság dolgát, és kinek is lehetett nagyszüleimen kívül még toledói unokája egy ilyen kis faluban.

megmutattam a szobámban elrejtett csontos fazekat a szüleimnek, anyám szó szerint elájult a piros edényből kimeredező kéz és lábszárcsontok látványától.

apám most borult ki igazán, megint kaptam néhány pofont, és ekkor láttam életemben először sírni is az öreget. börtönbe kerülsz fiam, elkeseredésében zokogott és csak ezt hajtogatta. semmit sem fogtam fel az egész életemre is kihatható drámából, csak azt a nemes célt láttam magam előtt, ami a reneszánsz mesterek előtt lebeghetett titkos boncolásaik alkalmával, mikor még az inkvizíció börtöne is fenyegette őket.

a faluban, állítólag lincshangulat kezdett kialakulni. azonnal motorra ültetett apám, és visszavittük a csontokat a faluba, a rendőrségre. itt jegyzőkönyvet készített a rendőr, majd hazamehettem, várva a tárgyalás időpontját.

három és fél év börtönt kaptam próbaidővel. pénzbírság, ügyvédi költségek, újra eltemettetés, fájdalomdíj, papi költségek, koporsó, egyebek. a szüleimnek kölcsön kellett kérniük. és én is csak azért úszhattam meg ennyivel, mert nagyapám együtt harcolt a tárgyalás bírójával toledónál.

jose maria padilla nyugállományú őrmester a kihűlt kávét issza, aztán lassan összetúrja az iratokat. a kurva anyját az ilyennek, mondja hangosan.

herta müller a disznóvágáson

feri bácsi, tegye már be azt a kurva ajtót, mert megfagyunk! egyébként, a kapus félelme a tizenegyesnél, az a címe annak a böllnek. az öreg visszanéz az ajtóból, marika, ne igyon már annyit, az handke. jól van már öreg, ha jön vissza, hozzon egy vödör vizet! de mozogjon!
az öreg belép a nyári konyhába, ott állították fel az asztalt, amin bontják a húst. pufajkában, csizmában, két rokongyerek és béla úr, a böllér. a sarokban az üstben lassan, néha buggyanva mocorog az abalé. az üstön keresztben egy lekvárfőző kanál, arra vannak akasztva a hurkák, és úgy merülnek a szürkés lébe. a fakanál nyele fénylik a zsíros gőzben. jól átjárja a zsírpára, nem sérti majd fel a tenyeret, ha nyáron a lekvárt kell kevergetni vele.
béla úr az bontóasztal lapjába vágja a kést, éllel előrefele, úgy húzza át rajta a szalonna darabokat. szép, egyenletes csíkokat vág így.
az egyik rokongyerek letesz mellé egy tál mosott belet. azt kérdezi a néni, hogy jó lesz e így? miért, először csinálja? mondd már meg neki, hogy hagyjon engem békén a hülyeségeivel. az is olyan habókos mint a varga állatorvos felesége. ma reggel is elnéztem, ahogy a doktorné kicsapja az ablakokat, kikönyököl, és bámul a semmibe. felröhög. tisztára mintha moszkvába vágyódna, mint valami csehovi pina. mindenki vele röhög. na, töltsetek egy kupicával, igyatok ti is! feri bácsi nem issza ki a poharát, na a varga doktor is megéri a pénzét, a sógorral felrakatta a disznót az asztalra, azt mondja, nem képzeli, hogy lehajolok vizsgálni? megint röhögés. megint isznak.
az ivás csendjében hallani, ahogy valaki a csizmáját húzogatja a sárvakarón. maga az, imre? kérdezi az öreg. én, én, kiáltja, és már lép is be az ajtón. már elnézést, hogy szinte csak így a pecsenyére, de a tévé előtt ragadtam, mondtam már azt a történetet a spiróról? a spirochetás, leptospirózisosat, azt négyszer, mondja az egyik gyerek, és szamárfület mutat. de ha már irodalom! imre bácsi, mi a véleménye erről az új nobel-díjas írónőről? tudja, írókról beszélgettünk éppen.
nem is tudom fiam, hát nem sokat tudok a nőről, tegnap a gépen olvastam tőle egy novellát, hát nem tudom. nem bírom, mikor az író széthúzza a saját története szövetét és azon kiszólva okoskodik egy sort. ez a nő is azt írja, valami menekülős történetbe keverve, tudjátok romániából ment el, szóval azt írja, lehet, hogy nem pontos, a szélütés óta nem az igazi a fejem, na mindegy is:
„nem bízom a nyelvben. mert saját magamról tudom a legjobban: ahhoz, hogy pontossá váljon, mindig el kell vennie valamit, ami nem az övé. folyton azt kérdem magamtól, miért olyan lopkodósak a nyelvi képek, miért oroz el a legérvényesebb hasonlat is olyan tulajdonságokat, amelyek nem illetik meg. csak a kiötölt meglepetés teremti meg a valóhoz a közelséget. csak ha egyik észlelés kifosztja a másikat, egyik tárgy magához ragadja és felhasználja a másik anyagát, csak ha a mondatban kézenfekvővé vált, ami a valóságban kizárja egymást, képes a mondat a valóval szemben megállni a helyét.”
az öreg tölt egy italt imrének, aki vigyorog. na gyerekem, szóval, gyenge írócska lehet ez a nő, ha nem elég neki a történet. egyik észlelés kifosztja a másikat, na persze, és ahogy feljelenti a saját apját állítólagos nácisága miatt, az már nekem sok. undorodom a német irodalmi pavlikmorozovizmustól. persze a mi grófunk is hasonlóan az apjával, ugye. kuncog.
marika tépi fel az ajtót. öreg, bassza meg, kértem, hogy hozzon egy vödör vizet, már azt hittem megint kidőlt, és a kanapéba fekszik vályút, mint oblomov. és mozogjanak már a hétszentségit maguknak, mert sosem leszünk kész!

málnási katmanduban... a szadhu elájul

málnási két napja ült katmanduban az asramhoz tartozó hátsó ligetben, egy varanaszi illetőségű szadhuval, egy született odescalchival, és vadul szívtak, közben a tathagatagarbha szútráról beszélgettek. málnásinak valahogy eszébe jutott a kékgolyó. el is mondta a szadhunak, aki már semmit nem tudott magyarországról, és magyarul, hogy van budapesten egy rákkórház, amit kékgolyónak hívnak az emberek. ezen hosszan és vinnyogva röhögtek. a szadhu hirtelen elkomorult, a szeme kimeredt, aztán elájult. mikor eszméletére tért, felállt, málnásit is magával húzva. álltak. mélyen málnási szemébe nézett, majd megölelte őt, és azt monda: csodálatos nagy népünk van. igazi spirituális emberek. málnási felröhögött, és magyarul azt mondta: lófaszt, komám.

akkor szívjunk még, mondta páli nyelven odescalchi herceg.

körülöttük a pávák egyre szűkülő, egyre veszedelmesebbnek tűnő körben közeledtek.

lap berlinből

vaslapon sült rumpsteak, a hotel stadt berlin aljában egy félkör alakú, körbeülhető pultnál. gombaszósszal, sült krumplival, az ndk-s fizetésekhez mérten egy vagyonért, és hozzá, minden idők legjobb johannisbeer szörpje. annyira jó volt ez a szörp, hogy ilyenkor nem is ittunk sört. a bonyodalmak akkor kezdődtek e helyen, mikor éppen vegetáriánus időszakban voltam, és ott próbáltam megoldani a déli étkezésem. az első kísérlet pompásan sikerült. mondtam, hogy kérek egy sztéket hús nélkül, a pultos kicsit furcsálkodva nézett, de talán világlátott ember lehetett, vagy ilyesmi, szó nélkül kiadta a krumplit a gombaszósszal. na, de másnap! összeült a kérés hallatán a berlini élelmezési kamara, a stasi és ki tudja még melyik hatóság, hogy megtárgyalja, miként lehetne ezt az elképesztő dolgot teljesíteni. a probléma gyökere az volt, hogy az adag az árfelelős szerint úgy volt kalkulálva, hogy a hús beletartozott, tehát nem szolgálhatják fel hús nélkül, hiszen nem úgy volt számfejtve. valamint, ha mégis kiadnák, akkor egyrészt árdrágítást követnek el, másrészt drasztikus súlycsökkentést, egészen rapid módon persze, hiszen ennek eredményeképpen egy gramm húshoz sem jutnék, de mégis ki kellene fizetnem, hiszen az úgy volt árkalkulálva. végül, mikor felhívtuk a berlini séfek és árfelelősök szocialista szakszervezetét, aztán a hotel és az étterem igazgatói konzultáltak az ndk ensz küldöttségének vezetőjével, arra a megoldásra jutottunk, hogy kiadják egy normál tányéron a krumplit a gombaszósszal, és egy külön kistányéron a sztéket. mindenkin elömlött a túldolgoztatott elme megnyugvásának öröme, az egymásba fúrt acélos tekintetek békébe olvadtak, már majdnem megtörtént a kiszolgálás. én, a másnapos feneketlen étvágy és a gyilkolási vágy kevercséből kezdtem a nyálcsorgatós elégedettség állapotába kerülni, de mindig szarik valamit a jóisten az ember fiának, megjelent, nem tudom honnan, egy fityulás kézilányszerűség és azt mondta, hogy suldigungbitte, de a mosogatás normája szerint ahány étel annyi tányér, és ezt szigorúan veszik. még tettem egy kísérletet, hogy akkor tegyék egy szalvétára a húst és majd kidobom, de a tálalásra is vonatkoztak előírások és nem szerepelt ezek között a piknikszerű, szalvétára tálalás. minden összeomlott. a szomszédos önkiszolgálóban ettem egy adag főtt krumplit és csak minden másnap látogattam ezután a hotel stadt berlin grillbárját.

az u-bahnban a szerlvény valamiért lassított, nyugat-berlin alatt voltunk egy lezárt állomáson. geist station, így hívták a nyugat-berliniek. a keletiek talán nem merték hívni sehogy. a túlsó peronon a vak sötétségben egy ember táncolt, a feje fölé tartott elemlámpával világítva meg magát. piros öltöny, szögletes napszemüveg. na, majd ilyesmi lesz a twin peaks, gondoltam. a táncos persze málnási volt. a szerelvény gyorsított.

málnásitól szobrot rendel a város

málnásiban, egy ideje már nagyon mocorgott egy új szobor gondolata, és most megrendelés is van rá. a téma jó ideje keringett benne, nem hagyta nyugodni. abortusz, anyaság, halál, a gyilkolás. de a szobor nem jelent meg határozottan a fejében. gondolta, hogy lehetne esetleg valami didaktikusan egyszerű, egy nagy tömb, kiszakadva belőle egy kicsi, és az porrá omlasztva, vagy expresszív naturalizmusban egy vulvából kiszakított sikoly, vagy ilyesmi. vagy nem ilyesmi. tanácstalan volt.

ül a kórházban a nőgyógyászaton. figyel, magába szív. csinált ilyet régebben is, besétált a kórházba, megkereste a sebészetet, leült a folyosón, mint egy pihenő hozzátartozó. nézte a maguk előtt infúzióállványt toló pisilni menőket, az oldalukon véres tasakkal le föl sétáló beszélgetőket, a reményteli mosollyal az orvosra néző érkezőket, a sírva távozókat, vagy az éppen műtétre toltakat, és azokat, akiket ájultan kitolnak. és nézte a leműtött mellű asszonyok jobb vagy bal oldalon horpadt hálóingét.

most ül a nőgyógyászaton, előtte jobb oldalon a nővérszoba, balra a kötöző, és vele szemben a kisműtő. kövér orvosnő érkezik, telefonál, megáll a kisműtő és málnási előtt. most le kell tegyem, van egy küretecském, majd hívlak, szia. aztán tíz perc múlva kilép, nyúl a zsebébe a telefonért. egy nőt kitolnak. aztán pár perc múlva egy másikat be. málnási egy órát ül ott, három küret. ül mint a gyerekre váró apák. nem tud közben a szoborra gondolni.

aztán a kórház közelében beül egy cigánykocsmába. a padón eldobált szalvéták, rákmaradványok, cigarettacsikkek, borfoltok. eiffeles fém oszlopok, faragott tapas pult, sonkák. melege van, leveszi az ingét, térdére biggyeszti a szalmakalapját, vizet és bort kér. ott ül trikóban, izzadva, nézi a ventilátor huzatában himbálózó légypapírt, aztán előveszi a naplóját, töltőtollát, a szalmakalapot a fejére teszi, és a térdét használva asztalként, verset ír.

23.


még ha a halál völgyében járok
akkor sem félek, ha te velem vagy
a zsoltár az jár a fejében
teljesen belé egészen
megfojtja a levegő
öli a kéj
a férfi lihegése mögött hallja
ahogy a gyereke koppan a lavórban
mellette véres cafatok
halálos málé
felordít a hím megijed
hang nélkül zokog
a hóban csúszkálva viszi
a gyereket egy népsportba csomagolva
a kertben ássa el
elfelejti megint él
ismerkedik és szerelmes
megint áldott
az altatásban is hallja
ahogy szörcsög a vákuum
tépi le a gyerek koponyatetejét
szakítja az agyat
hörögve nyeli a gép az életet
a karját
a kart amivel
szkanderozna
tépi a testet ami sörszagot izzadna
ha nőn liheg
az ágyon kék klott gatya
és telik a tartály
apró lábak combok vádlik szétszakadva
háromkerekűt pedálozna
az orvos köhög
beleköp a tartályba
a kis kézben zöld gyémánt
alszik de ordít az agya
álmában haldoklik
nevetve ébred
kikapartak
újság sem kell
hol is venne lapátot
a kertészbolt elköltözött
ezen nevet
feláll szivárog valami a combján
a műtős fiúra kacsint a folyosón
pisil nem törli meg
kiugrik az ablakon

egészségügyi gázmester

és mondja csak, nem szoktak itt a könyvtárhelységben étkezni? a könyvtárvezető zavartan megtörli a száját, és le a könyvtárban elfogyasztott szendvics emlékét. egy morzsa a bajszán simán lebuktatná. határozottan mondja: nem. a molyirtó ember szinte az arcába tolja az arcát és emelt hangon, mosoly nélkül kérdezi: és egy kis nasi, keksz, sütike? nem, az sem.
a könyvtárvezető riadt. nem szokott hazudni, és most egy molyirtó ember miatt mégis. elszokott a számonkérésnek ettől a módjától. rég volt katona és rég volt gyerek.
na jó, de ne is! elveszi az arcát az arcából. egyébként ezek ételmolyok. a szárnyuk sötétebb, szélén barnás pöttyök. vannak könyvmolyok is. nem úgy, ahogy maguk, ahogy maguk gondolják.
otthon, kenyértartó? veszélyforrás. ki szoktam porszívózni, mikor takarítok, rebegi a könyvtárvezető. jó. az jó. én be szoktam kenni citromlével, azt nem bírják. a szagát. olimposz. az a legjobb. nem hagy nyomot a fán.
kabát, pulóver, más, amin már látja a molyokat, vagy a petéiket? tennivaló? tudja? nem, nem, de jó lenne tudni. szemeteszsák, szájzáras, bele a ruha, befúj chemotoxot, egy napig úgy hagyja és kész. persze hordás előtt ki kell szellőztetni.
na nézzük! lekap egy könyvet a polcról, hirtelen kinyitja, felrebben egy moly. na? honnan tudtam, hogy lesz benne? nem tudom, zavartan néz. hát a gerince! enyvvel van ragasztva. azt szeretik a legjobban. az enyvet. egy pillanatra elgondolkodik, ránéz a könyvtárvezetőre. és tudja, hogy vannak már olyanok, amik a műanyagot is megrágják?
bezárja az ajtót, a réseket betömködi.
megnyitja a gázcsapot.

málnási macskái

a barát apja a közeli alagút építésnél dolgozott robbantómesterként, ő hozta a trotilt. a fia meg nekik. kimentek a városból az erdőbe, ott robbantgattak. a trotil kis alumínium hüvelyben volt, nagyjából kétharmadáig töltve az anyaggal. a hüvelybe így bele lehetett még tömni -apró gyufadarab ékekkel beszorítva- a gyújtózsinór végét. letették, meggyújtották, elszaladtak, robbanás. le kéne fojtani, szar így az egész! az erdőben találtak egy régi, elhagyott házat, vastag, nehéz faajtóval, kétarasznyi, vagy kétszáz éves kovácsolt zárral. a kulcs helyére éppen beleillett a trotil patron. beledugták, a zsinórt meggyújtották, elszaladtak. hatalmas robbanás. az erős zárból alig maradt valami, az ajtó is kirobbant körülötte jó méteres félkörben. elunták az erdőt, és már robbantani valót sem találtak. elindultak a tajo-partra. iniciáljunk macskát, javasolta málnási. tetszett neki a szó. a robbantómester fia magyarázta el neki, hogy a trotil iniciálja, azaz az elrobbanásával indítja a dinamitot, ami sima hőhatásra nem robbanna fel, vagy valami ilyesmit mondott. mit csináljunk? néztek rá értetlenkedve a többiek. robbantsunk fel egy kibaszott macskát! röhögtek. és honnan szerzünk? erre nem volt válasz, de mikor leértek a folyóhoz, szembe jött három srác. figyeljetek, szerezzetek egy macskát, kaptok ötszáz pesetát! a fiúk ráálltak. alig dobáltak néhány követ a vízbe, alig háromszor-négyszer röhögtek a földön fetrengve az ötleten vidulva, és persze erősítve magukat a szándékban, már meg is jelentek egy kismacskával a fiúk. basszátok meg ez kicsi, de mindegy, kaptok háromszáz pesetát, aztán menjetek innen a picsába! málnási elkészítette a patront a gyújtózsinórral, aztán a lefogott macska seggébe nyomta. meggyújtották a zsinórt, lerakták a macskát a földre. az döbbenten ült a seggén, és nézett a semmibe. elfutottak. még időben visszafordultak, hogy lássák, a robbanás a macskát a híd pilonjának a magasságába repíti. a rettenet. hozzáfagytak a földhöz. csak meredtek a még meg-meg moccanó macskára. málnási nyugodtan odament és felemelte a tarkóbőrénél fogva. két mellső láb, lógó belek. semmi más. felordítottak és elrohantak. málnási állt, kezében a macskával. még maradt. ők, rohantak be a városba és ordítottak. kitört a vihar, az égnek olyan színe lett, mintha a város és a környék összes jacaranda fája a felhőkbe költözött volna, minden lilás fénybe olvadt. villámlott, ömlött az eső, zokogva álltak egy kapu alatt. ahogy az eső alábbhagyott, kétfelé szaladtak. soha többet nem beszéltek egymással. sem málnásival.
málnási vagy harminc év múlva vett egy romos házat a városfal külső oldalán, és a macskáknak adta. az ablakokat, ajtókat felfalaztatta, csak az egyiken hagyott egy zárható vasajtót, amin a heti egy mázsa tápot belökte nekik. a macskáknak apró nyílásokat vágatott, éppen akkorát, hogy egyszerre csak egy macska tudja átnyomni magát rajta. ezekből is csak néhányat, mert szerette nézni, hogy a macskák közössége miként szabályozza a közlekedést, ha egyszerre több vár a be illetve kijutásra. nézte a kisebb csetepatékat, aztán a rend bejáratottságát, élvezte működő kis társadalmát. egy éjjel valakik több tíz liter benzint locsoltak be a házba a nyílásokon át, és meggyújtották. a rend felbomlott, egymást tépték a macskák a réseknél, nem tudtak kijutni. még hajnalban is masszív, fekete füstpászmák gomolyogtak a ház felett, mint lustán tekergő macskafarkak.

komitácsi női ruhában

A szandzsákbéli Nova Varoszban, Solina Konrád csendőrőrmester elfogott egy Roszics nevű veszedelmes komitácsit. A nőnek öltözve bujkáló komitácsit a csendőrőrmester hosszas nyomozás után kézrekerítette és bekísérte a katonai parancsnokságra. A veszedelmes embert a hadbíróság halálra ítélte.
1917. február

álmodni a rómain - béke csónakház

ahogy elaludt a napozóágyon, azonnal álmodni kezdett. saját magáról. arról, ahogy felébredt reggel. nem merte elmondani senkinek, de gyakori volt, hogy arról álmodott, ami pár órával azelőtt történt vele. magába záródott végleg. és álmodott.

álmában megint felkel, agyonizzadt, zsíros testét kigördíti az ágyból. nem reggelizik, elfelejti. rohan a géphez, bekapcsolja, bútolj már a kurva anyádat, morogja. még nem hozott fel semmit a gép, de ő már dúltan fújtat, idegesen remeg a szája széle, le-föl mozog a toka. mit csinálhatott ez a geci cigánytörpe már megint. ide-oda lapozgat, sehol semmi a cigánygeciről. mi van már, nem nyilatkozott, nem emlegetik, hol van? néha nem tudja mi a jobb, ha írnak valamit róla, és akkor friss sebeket kell nyalogatnia, vagy kénytelen a régi dolgokon öklendezni újra és újra, sokadszorra és egyre idegesebben visszaolvasva, mert nem tud meglenni nélkülük, mint a gyerek, akinek ugyan fáj, de bele-bele nyúl a térdén levő sebbe, mert nem tud elszabadulni a fájdalom örömétől és izgalmától. a rohadt kis kisztitkár a párttitkár apjával! hát miért csak én vagyok bűnös? már magamra is bűnösként gondolok? mit csináltak velem ezek a rohadt nácik? nem vagyok bűnös életű, a fenét, miért lennék bűnös, élni kellett, és jó is volt az elvtársak között. kicsit elmosolyodik, eszébe jut az első vállalati négyszög ülés amin részt vett, ahol előléptetésekről, lakáskiutalásokról, útlevélkérelmekről döntöttek, és ott volt a párttitkár, meg a tócsányi elvtárs: a vezér, aztán padlási szakszervezeti titkár és ő: cinóber, a kisz titkára. és eszébe jut, mikor az első emeleti folyosón elindult a vezérigazgatóság felé, még belépett lelkész elvtárshoz a személyzetishez, aki régi elvtárs volt, igaz, ávós múlttal, de biztos nem csinált semmi rosszat. szóval belépett lelkész elvtárshoz és elmesélte gyorsan, hogy most megy az első üzemi négyszög ülésre, és izgul, és köszöni lelkész elvtársnak, hogy ilyen helyzetbe hozta őt, és igen, meg fogja hálálni. lelkész elvtárs hátba veregette, közben keservesen mosolygott, a szeme nem látszott a foncsorozott üveg mögött. már egészen ellágyult arccal ül a gép előtt, nézi a képernyőt, de nem látja, csak tócsányi elvtárs irodáját, ahol már ott ülnek, és emberi sorsokról döntenek, és igen, megszólalt ő is, tócsányi elvtárs felé fordulva, de kicsit padlásira pillantva közben, azt mondta, hogy tudjátok elvtársak, sokat beszélgettünk a fiúkkal a kiképzésen, tudod vezér elvtárs, hogy munkásőr vagyok, a kovácsék lakáskérelméről, és az volt ám a vélemény, hogy csak kulák családból származnak mindketten, és a szocialista rendszernek sem igazán hívei és jobban megérdemelnék a vargáék. padlási halványan biccentett, és tócsányi elvtárs azt mondta, jól van cinóber elvtárs, ti tudjátok, ti vagytok a dolgozók között, és vargáék meg is hívták a lakásszentelőre, ahol egy kicsit be is rúgott, de másnap arra még azért emlékezett, hogy amikor már eljövőben volt, varga talált egy pillanatot, mikor ketten lehettek és egy erős kézszorítással megköszönte neki azt amit érte tett. aztán ránéz a képernyőre, fókuszálni próbál, a rövidlátók tipikus mozdulatával még a szemüveg egyik szárát is odanyomva kissé a halántékához, de nem látja jól, mert kicsit párás a szeme, feláll zsebkendőért, hogy megtörölje, és akkor ránéz a párafüggönyön át a kedves lenco lemezjátszójára, még tisztító fej és folyadék is volt hozzá, még akkoriban persze, mikor vette. ma már beszerezhetetlen. felemeli a tetejét, közben a hejtepuskát dúdolja halkan, egy könnycsepp ráesik a lemeztányérra, azt is megtörli, előkeresi a kelet-berlini amiga cég vangelis lemezét, amit egy fdj-kisz cserekiránduláson vett karl-marx-stadtban, és fúj egy nagyot, kicsit megkönnyebbül és felteszi a lemezt. istenem, mennyit hallgattuk régen, és most is mennyire szép.

a hirtelen támadt szél felkapta a mellére ejtett népszavát, erre felébredt. a háta mögötti üdülőszobából vangelis szólt. sírni lett volna kedve, de inkább úgy döntött átsétál és iszik egy fröccsöt a bandival.

málnási nyomasztó emlékei

málnási a plaza mayor egyik kávézójának teraszán ül, az asztalon pohár sör, sötétkék lucky strike, gyufa. málnásin, könnyű nyári öltöny, almazöld ing, ezzel egyező árnyalatú zokni, kézzel varrott, finom cipő. elegáns. az arca gyűrött, rosszul ébredt, rosszul is aludt. korábbi élete emlékei nyomasztották. már kezd jobban lenni, egy másik helyen meg is reggelizett, kávét ivott tejjel és churrost mártogatott bele. ölében a naplója, töltőtollal verset ír:

két hete áll az ablakban
mikor éppen nem hever
az ágyán
akkor is csak fekszik
nem alszik nézi a sötétet
áll az ablakban
nézi az elszáradt
muskátli töveket
mikor beköltözött akkor
ültette
három éve nem locsolja
csak száradt tövek
azt nézi
néha kínnal
tovább viszi a tekintetét
az udvaron kukák állnak
vagy negyven
zöldek sárgák kékek
nyitott tetővel éhesen
vagy lefedve
csöngetésre nem nyit ajtót
a ház zajait nem hallja
nem fürdik
székrekedése van
alig is eszik
a szomszéd néha hozna
enni de neki sem nyit ajtót
a spájzban még van konzerv
kolozsvári rakott káposzta
pacal körömpörkölt
orsi sólet kolbásszal
sárgaborsó főzelék pörkölttel
négy üveg vodka
a sör megromlott
kinyitotta de nem önti ki
legyek muslincák körülötte
a wc-t sem húzza le
áll és nézi a muskátli elszáradt
töveit
pizsama rajta kardigán
adidas papucs
egy éve nem mosott
a szekrényben a vállfákról
leomlottak a ruhák
rajtuk éhenhalt
molyok
gyógyszert szed
ezt azt ami a kezébe akad
a szoba közepén
a csillárkampón
kötél
alatta szék
de nem akar meghalni
vagyis nincs rá akarata
kerülgeti néha
inkább áll és néz
fejben cigarettázik
áll és néz

málnási fátyolkái

málnási a tükör előtt állt. meztelenül. derekán öv, vállán keresztben antantszíj. kifújta a levegőt, hasát behúzta, és jó erősen megrántotta az övet. úgy, hogy a gyomrát is szorította. farkát, hátulról előre nyúlva, a combja közé húzta. a borotvált zacskó és farok, az alig összeszorított combok fényesre kopott belső lapjához tapadt. nézte magát a tükörben. szép nő lennék. és ez az antantszíj, ez olyan reakciós, gondolta.

a lemezjátszón forgott a lemez, a kék duna keringő szólt. furcsa röppályával, szinte a keringő dallamát utánozva, a vállára szállt egy fátyolka. ösztönösen odakapott, és bár a mozdulat végét sikerült tompítania, egy kissé megnyomta. ahogy zuhant a tehetetlen test, a szemébe nézett. az arany szemek fénytelenek voltak. tompa kályhaarany. az ájult fátyolka összegörbedve feküdt a padlón.

málnási kiengedte az övét, lehajolt, és óvatosan, a szárnyát megfogva, a tenyerére tette a zöld kis lényt. megöltem. majdnem sírt. tartotta a tenyerén, remélte, hogy csak átmeneti a halál, és megmozdul a test. pár perc múlva úgy is lett. a fátyolka kissé támolyogva, de sétált a tenyerén. málnási, mintegy hálát adva az égnek, felnézett. meglátott a plafonon még egy fátyolkát. nahát, ez végig onnan figyelt, gondolta. a második fátyolka közelebb repült, rá a szék karfájára. aztán még közelebb.

málnási napokig nem ment ki az utcára, nem tudott betelni az új lényekkel. az első találkozás másnapján, mikor felébredt, látta, hogy mindkettő az ágy végén ül és néz. őt nézik. ahogy a reggeli kávéját kavargatta a nagy- és mutatóujja közé csippentett kiskanállal, az egyik, az eltartott középső ujjára szállt. aztán már mind a kettő bármikor az ujjaira ült. ültek az ujjain, ha tévét nézett, ha újságot olvasott, persze egy hevesebb lapozásnál rövid időre felrebbentek. ha evett, a tányér széléről kellett őket elhessegetni, nehogy valami baleset történjen a forró étellel.

lefekvéskor az ágy fejvégére ültek, ébredéskor a lábához. a haláluk előtti utolsó, illetve utolsó előtti napon egy pici fátyolkát hoztak neki. leszálltak a dohányzó asztal fényes lapjára, két oldalt az öregek, középen a kicsi. egyszerre ereszkedtek a lapra, majd a landolás után, a nagyok kissé oldalra húzódtak, így mutatták meg. a kicsi nem szállt málnásira, még tartózkodó volt. ült az asztal lapján és nézte őt. később, málnási, véletlenül rátett egy hamutálat. a kicsi halála nem rendítette meg. az elmúlt időben megtelt az élet csodájával.

másnap, ahogy hazaért, halva találta a nőstényt. a következő estére a hím is kimúlt.

málnási addigi életének ez az egy hónap volt a legszebb időszaka. a létezés harmóniája. csak ennyit írt erről a naplójába.