tíz év

 hogy elrepült 10 év 😃

tangót játszottak a rádióban mikor apuka hazaért

kihajtott gallérú fehér ingben mosolyogva lépett be apa

a táskáját letette és felkérte anyát

átkarolta

a csípők összeértek a két test enyhe ívben

egymásra és széthajolt

anya testsúlya a lábujjak tövének kis párnáira helyeződött át

az ujjak cicahídként görbültek a padlóra

lábizmai és elegáns inai megfeszültek

apán nadrág volt nem láttam a lábát

de izmos vékony és úrias volt az is

láttam ha teniszezett

anyán a házi köpeny

amiben a padlót mosta

térdelt énekelve

közben én a havikötőjét lestem

a tangó véget ért apuka kilépett a táncból

előrehajolt kikapcsolta a rádiót

a gomb után nyúlva a zakó ujja fölcsúszott

megláttuk kézelőjén a vörös cseppeket

zavarral néztünk apára a tánctól kipirult anya

azt mondta vesse le kimosom odalépett

megcsókolta apát

apa elnézést kért anyától és azt monda indult haza

mikor utána szóltak már nem tudott visszaöltözni

és azt is mondta hogy idősebb ember volt aki

a fiát rejti és hogy nehéz volt vele

fiatalokkal könnyebb pesszimizmusuk vad villogó szétszórt

sokágú

és megrémül ha meglepi a valóság

az öregeké szürke nehezen mozdítható

apa embereket hallgatott ki a csendőrségen

olyanokat akik rosszak

ezt anya mondta

aztán apa levette a zakót

a kanapéra dobta

az inget odaadta anyának

rám nevetett a karizmait mutatta

nekem meg eleredt az orrom vére

akkoriban sokat vérzett később ez elmúlt

apa zsebkendőt vett elő az orrom alá nyomta

zsebszaga volt

naplólapok a málnási dossziéból…el murciélago

padilla másnapos volt, égett a gyomra, bort ivott büszkeségében, hogy ügyesen dolgozott. felszerelte a tükröt a falra. egész alakos, szép nagy tükör volt. reggel még a fátyolkák is megnézték. lement a tapas bárba, köszönt, kért egy cruzcampot és kolbászkákat, olyat amit az asztalra kitett spiritusz égő lángocskáján kellett megsütni. felszívta a savat. szerette ezt a menüt másnaposan. sültkolbász és sör. dolores, tudja milyen nehéz fátyolkát szerezni? a pincérnő hülyén néz rá. mindegy, hagyjuk, fél óra múlva hozzon még kolbászt és sört. a belső zsebéből lapokat vesz elő, kitépett lapok egy könyvből. olvas.

talán a velem szemben ülő ember újságjában látott zapatero fotó miatt, talán nem, de eszembe jutott a denevér történetem. jó ideig gondolkodtam, hogy mikor is történt a dolog, aminek persze nincs is jelentősége, de vonaton ülve ráértem ilyesmin töprengeni. aztán végre beugrott. a madridi szociológiai világkongresszus idején történt, tehát 90-ben. vonatra kellett ülnöm akkor is. kint laktam a nyaralóban, de egy előadás miatt beutaztam madridba. a nyaraló. sok bosszúságot okozott, látványosan, de hitványul építették. sohase vegyenek házat egy férfitól, aki fodrász. alacsonyrendű magamutogatásukat buzeráns felszínesség jellemzi. a számos hiba közül leginkább az bosszantott, hogy a konyhai ablakokra úgy rögzítették a szúnyoghálót az ablaktáblák és a redőny közé, hogy az nem volt mozdítható, így az ablakon nem lehetett kihajolni.

sokáig fenn voltam, a kanapén feküdtem, egy barátom írását olvastam, boroztam, elaludtam. iszonyú viharra ébredtem. a tetőt tépte a szél, az ajtók és ablakok ki-be csapódtak, jég esett, békákat sodort a szél. bódultan, az álmomban lesodródott szemüvegem nélkül, félvakon felpattantam, körbe rohantam a házat, hogy becsukjam az ablakokat. utoljára a konyhait. már a kezemben volt a kilincs, mikor észrevettem valami mocorgó barna púposodást a szúnyoghálón. egészen közel mentem és láttam, hogy egy a vihar elől behúzódó denevér szorult a redőny és a szúnyogháló közé. ki kellett volna mennem az épületből, hogy kiszabadítsam, nem tettem. bementem a palackért, aztán vissza a konyhába, töltöttem egy kis bort, és rácsuktam a szörnyre az ablakot. az ablakkeret szétnyomta. talán még visított is, de lehet, hogy csak az emlékezet szeretné színezni a történetet. mindenesetre a szemei kinyomódtak, és pár centis kocsányon lógtak a test alá. mint egy rajzfilmben, mikor megriad a fejjel lefelé lógó denevér, és toiiiiiing, kocsányon lógó szemekkel mered rémülete tárgyára. többet nem foglalkoztam vele, gondoltam reggel megnézem. lefeküdtem.

reggel még szürke volt az ég, álmos voltam, siettem a vonathoz, így csak egy futó pillantást vetettem rá, hogy meggyőződjek róla, nem csak álom volt. hát nem.

madridból visszaindultam kora délután, nem érdekeltek az előadások. a falakból a szociológia válsága áradt, ahogy azt a szünetekben a kollégák is siettek egymásnak elújságolni.

a konyhába siettem, kinyitottam az ablakot, és igen, minden úgy történt, ahogy. a denevér és a kocsányon lógó szemei fel voltak kenődve, vagy inkább már száradva a szúnyoghálóra. a mozdulatlan testet másodlagos aktivitás járta át, így hát mégiscsak mozgott. beköpték a legyek.

fogpiszkálóval próbáltam eltávolítani a szúnyoghálóról. először a nyüvek potyogtak a párkányra, ahol persze fájdalmasan tekeregve, de szinte azonnal meg is sültek. a párkány legalább nyolcvan fokos volt a rátűző napon. elég hosszan tartott, de sikerült a denevér testét is leválasztanom a hálóról, az is a párkányon landolt. a tetemről leeső, és belőle kipergő férgek szintén úgy végezték, mint a többiek. a néhány még mocorgót, hajszárítóval fújtam le. a denevér maradványát is azzal akartam, de kétezer watt erre kevés.

újabb esők jöttek, nem sodorták le a tetemet, inkább bemosták egészen az ablaktáblák mellé, néha úszott, néha tapadt, ahogy az idő változott, kopott is közben, végül már csak két szárny maradt. aztán, mikor már nem figyeltem rá, azok is eltűntek valahogy.

mondhatnám, hogy hetekig a denevér halála járt az eszemben, meg hogy csak az ne legyen, hogy így pusztuljak el, és ennek kapcsán elmesélhetném egy heroinista egyetemi szobatársamat, aki másnapos halálfélelmeimen mosolyogva biztatott, hogy nem könnyű ám meghalni, meg azt is, hogy arra gondoltam, hogy nehogy úgy pusztuljak, hogy másnak ennyi munkát hagyjak, de nem. nem gondoltam semmi ilyet.

sőt, azt reméltem, úgy halok meg egyszer, hogy valakinek nagyon sokáig kell majd pucolnia a szúnyoghálót.

ilyesmik jutnak az ember eszébe, ha utazik.

az utolsó sorokat már hangosan olvasta, a pincérnőnek is odakiáltva: dolores, olvasott már ilyen marhaságot? a pincérnő nem értette mit akar, kihozta a kolbászokat és a sört. padilla nem szólt rá, hogy korai, elkezdte sütögetni a hurkapálcára húzott kolbászokat. mi a szar ez a denevéres, morogta, hát nem sinka, az biztos. mosolygott.

lap a tengerről

a pincérek képzelt térképe b 2-vel jelöli az asztal, ahol a német nők ültek. a két nő, név szerint heike wagner és katrina mann egy hete volt a szigeten, már hozzásimultak a hely nyugalmához. ismerték egymást régóta, sokszor nyaraltak együtt, férjük sosem volt, nagyon nem is akarták, hogy legyen. kedvenc tévés személyiségük stefan raab, kedvenc sorozatuk pedig az autópálya rendőrséges. otthon ritkán találkoztak, nem volt miről beszélniük, így most sem. előttük pohárban sör, szenvtelenül figyelték az eseményeket.

a feleség az a 1-es asztalnál ült. nézte, hogy az orvos injekciót szív fel, a vénába nyomja, felhelyezi a kövéren rengő felsőtestre a tappancsokat, kerülgetve eközben a mentősnő kezét, csatlakozatja és beállítja a műszert, és ahogy a mentősnő a mellkast pumpálja. nagy lendülettel, erős lökésekkel. aztán elővette a telefonját, beszélt valakivel hosszan, nyugodtan.

a 3-as asztalnál a kölni schumann család ebédelt. a férj lignjét blitvás krumlival, a feleség bolognai spagettit, a hat év körüli fiú egy kis tálból eszegette a sültkrumplit, némelyiket kechupba mártogatta.

az asztalok között kacskaringózva egy fiatalember jött, egy zágrábi diák, goran peljesic. az akváriumnál megállt, a falnak dőlt és leplezetlenül figyelte a mentősnő fehér nadrágban feszülő farát és a trikó alatt melltartó nélkül lengő melleit. izgatta a halállal küzdő test tánca. elképzelte, hogy rajta mozog így. eszébe sem jutott, hogy azt kívánja, hogy persze nehogy már így, és hogy egyáltalán soha ne is történjen vele ilyen. cigarettára gyújtott és nézte a nőt.

az étterem terasza az öbölre nézett, a víz fölé nyúló fenyők mögött látszott a víz, és a túlpart sziklái, fái. szerettek itt ülni a déli hőségben, kértek egy sört, nézték a vizet. most is így volt. pár perce még fürödtek, aztán lezuhanyozták magukról a sót, felvettek egy nadrágot és felmentek az étterembe. kértek két sört, beszélgettek, beleittak a sörbe, és újra nézték a vizet. aztán a férfi az asztalra borult, majd lecsúszott a terasz járólap burkolatára, és ott feküdt hanyatt, összevizelt nadrággal. két pincér odafutott, próbálták ébresztgetni, a kezét fogták, beszéltek hozzá, aztán az egyik pincérnő mesterséges lélegeztetésbe kezdett, ki volt képezve, nemrég még háború volt, készültek az ilyesmire. a főnök pedig mentőt hívott.

a schumann kisfiú az apját kérdezi, miért van a bácsi letakarva. az apa a szája előtt megállítja villát, rajta a lignje kis szörnykarjai merednek, ránéz egy pillanatra az anyára, tekintetéből nem olvas ki semmit, és azt mondja, azért, mert meghalt. aztán bekapja a falatot.

ave

padilla felnéz a képernyőre, százkilencven. lassítunk.

az atochán ittak egy kávét indulás előtt. a nő kolbászos szendvicset is evett, most láthatóan a hús és índarabokkal kínlódik. látszik ahogy a nyelvével kotorász. a matató nyelv púpokat nyom az arcra. mint egy állapotos nő hasán a gyerek mozgásai.

kinéz. egy órája csak olajfák. cordobába mennek ebédelni, aztán sétálnak, padilla elintéz egy-két dolgot, szimatol kicsit, este visszautaznak madridba. így tervezik.

húsz éve vonatozott erre utoljára, tél volt és hó, a vonat zajától megijedt nyulak kirohantak a töltés mellől a fák közé, aztán a vonat elhaladtával meg vissza. most semmi mozgás, nincs állat, csak fák.

kicsomagolja a fülhallgatókat, betolja a dugót a csatlakozóba, a szivacsos kis tappancsokat a fülébe, zenét játszanak. a következő számot a nő énekli, aki vele szemben ül, és a kolbász darabjait igyekszik kiszedni a pótlások közül. nincs meleg a vonaton, de a nő sebhelyeiben nedvesen csillog a púder és az izzadság elegye. bőrruhában van, mint mindig. nem csak a motoron, vonaton is. micsoda nagymenő volt, dehogy állt volna szóba egy csendőrőrmesterrel. most meg én dobom ki ebéd után. nem okoz neki örömöt a gondolat, nem akar megtorolni semmit, egyszerűen csak így alakult. unja.

szép nő volt, híres, aztán az arcába robbant a crack pipa.

még játszák rádiós nosztalgiaműsorokban, tévébe már nem hívják, néha sötét színpadokon, ócska kocsmákban, de már a hangja sem.

ásít.

bikafarkat esznek. vörösbort isznak. elég sokat.

sétálnak, kávéznak, a nőt beülteti egy arab teázóba, elmegy, intézkedik. később megáll az abades téri csirkésnél. a bolt már zárva. a kirakat üvegén a sülő csirkéből kifröccsent zsírcseppek. elszív egy cigarettát. nem jut közelebb málnásihoz. visszamegy, kifizeti a nő számláját, a nő nem is tudja hol van, túlszívta magát, csak vigyorog.

a vonaton a rádiót hallgatják.

majd holnap kirúgom, gondolja, alszik.

apa szíja

a világ végén egy sziklán áll. finisterre. a zarándokút megfejelése. a világ vége. meztelenül egyensúlyoz egy sziklán, hol egy, hol két lábon. küzd a széllel.

nem tudja hol van, nem tudja, hogy került oda. billeg a szélben, közben, ahogy tudja, tapogatja a testét. szisztematikusan, minden részletre kiterjedően, de lassan. mert billeg, kitárt karral igazít az egyensúlyán, aztán vissza a testéhez, futtatja az ujjait a ráncokon, kitüremkedéseken, szemölcsökön, anyajegyeken, szőrös és szőrtelen területeken. teljesen ismeretlen a test, amit tapogat.

évek kómában. hosszú évek. egyetlen emléke van. apa szíja.

apa szíja mindig a fogas legutolsó kampóján lógott. katonai szíj volt, csak akkor hordta, ha gyakorlatra kellett bevonulnia, máskor sosem. otthon csak egyszer használta, mikor véresre vert vele.

elvettem egy osztálytársam reggelijét. nem voltam éhes. csak a hatalmat kóstolgattam. élveztem a fiú kiszolgáltatottságát. élveztem, hogy nekem nem is fontos, hogy elvegyem, ő pedig éhes. mindig éhes. játékból kínozni. ez tetszett. folyt a nyála, ahogy megettem a sajtos kenyeret.

apa megtudta. megkérdezte igaz e. megmondtam, hogy igen, és még valami büszke szín is csúszott a hangomba, azt hittem, hogy ő, aki szereti a hatalmat, majd megérti, hogy miért tettem. csak annyit mondott a bársonyos basszus hangján, amivel a világon legszebben tudta mondani azt, hogy caudillo, még a rádióbemondóknál is szebben, hogy fiam, mi nem vagyunk tolvajok. aztán véresre vert.

már jóval később. a szobámban egy nő, a ferdenyakú juanita. kislánykorában valami baleset miatt a nyaki ütőerét műanyagra cserélték, aztán nem volt pénzük, hogy időben újat tegyenek be, így szépen lassan kinőtte. a műanyag nyaki ütőér rövid lett, és a szép juanita kénytelen volt ferdén tartani a fejét. most ott ül a földön, kiengedett hajjal, állatbőrökön, mint egy ősasszony, előtte a földön, nedvesen hever egy műfasz, ami apám harci övéhez volt rögzítve egy csavarral.

és apa hazajött. délelőtt, mint máskor sosem.

azonnali mozgósítás. a kurva anyjukat! vonulhatok be. az előszobában álltam, a szobám ajtaját támasztva, közömbös arccal. segítsek csomagolni, apa? csináljak sajtos szendvicset? megrándult az arca, rám nézett, nem, nem kell, mondta. maga pakolt. zubbony, sisak, nadrág. és akkor eszembe jutott az öv. elsápadtam. és apámnak is eszébe jutott. a fogashoz lépett. aztán, rám sem nézve, valahogy tudta, hogy nálam kell keresnie, félretolt az ajtóból és belépett a szobámba. köszöntötte juanitát, két ujjal felcsippentette az övet és azt mondta: ezt nem gondoltam rólad fiam, és ahogy ellépet mellettem, csak annyit dünnyögött, csak úgy magának, hogy így hogy vonuljak be, fiam?

nem igazán volt ez kérdés, de zavaromban válaszoltam. nem lett semmi baja, apa, le lehet csavarozni róla.

nem a sziklán állok. ágyban fekszem. kómában vagyok.

galapago leproso

a szökőkút ugyanolyan volt mint negyven éve. csak kitettek egy táblát, kék alapon fehér betűkkel. ez áll rajta: spanyol víziteknős /mauremys leprosa/.

negyven éve voltam ott utoljára. kör alakú medence, közepén betonba foglalt terméskőhalom, tetején kilyuggatott csővég. ugyanúgy ködöt spriccel a napozó teknősökre, mint akkoriban. a teknős sokáig él, talán van köztük olyan, amelyik már akkor is itt volt. mindegy, úgy sem emlékeznek. nekem nincsenek kellemes gyerekkori emlékeim. más ember körbe-körbe jár egy ilyen gyerekkori szökőkút körül, és kellemes emlékeket csobog neki a vízköpő. mosolyog, a mama szagát érzi, a horzsolást a karján, a kis cipő roszogását a kavicson. én hét tojást látok. és azt kérem az istentől, hogy sújtson agyon. évek óta kérem, nem teszi meg.

a félszemű ősteknős egy évezredben egyszer jön fel a vízfelszínre. ez az egy alkalma van, hogy beletaláljon a fejével a vízfelszínen úszó fagyűrűbe. ilyen nehéz emberként születni, ép elmével, egészséges testtel. nekem sikerült. aztán elrontottam.

járom a köreimet a medence körül. a kör. a világtojás. a természet embere. a nem elkülönült. a nem felette álló. aztán a vad törzsi isten. a teremtő, kiragadó, megosztó. az uralkodó ember.

órákig tudtam ott állni és csodálni ezeket a kikezdhetetlen védelmű állatokat. felül páncél, alul páncél. csak behúzza a fejét és a végtagjait, és senki nem árthat neki. időnként kivettem egyet, ráálltam, nem roppant össze.

egy hete a dézsában úszkált a vén teknős. a sánc vizében fogtam. ott ahol a többiek is, azok, akik a szökőkútba hordták. halat akartam fogni a drótfenekű kosárral, ahogy szoktam, de aztán megláttam a teknőst. megfogtam, a liszteszsákból varrt oldaltarisznyámba raktam, és vittem haza.

a nagyanyám azt mondta, vigyem vissza oda, ahonnan hoztam, biztos, hogy tojásokat akar rakni.

a tojásokra kíváncsi lettem. teknősben tojás? képtelenségnek tűnt.

nagyapa asztalos satujának fapofái közé fogtam a teknőst. kalimpált a lábaival.

nagyapa legélesebb fűrésze könyörtelenül dolgozott.

a teknőst nem könnyű megölni. a fűrész már a fél testét átvágta, és még integetett a lábaival. ahogy jegesedett el a szívem, úgy húztam egyre erősebben a fűrészt. nem lankadtam, nem sírtam. a páncél és a hús furcsa hangja. a feszes ellenállás és a puhaság elegye. az állat megátkozott. aztán kettévált a teste. a földre zuhanó félben két láb rúgott.

hét tojás. hét teknőstojás. ott voltak benne.

a kert végében, a homokdomb oldalába ástam őket és vártam, hogy kikeljenek.

jaj, hát maga is olyan! nem kell drámázni. én szöcskéket vágtam vajkéssel. persze maguk, férfiak, szeretik a munkásabb dolgokat. nehezebb utakon közelednek istenhez.

töltsön, pezsgőzzünk! szilveszter van!

en españa y sus islas de forma natural:

dos especies dettortugas terrestres:

testudo graeca (tortuga mora)
testudo hermanni (tortuga mediterranea)

dos especies de tortugas de agua dulce:

emys orbicularis (galapago europeo),
mauremys leprosa (galapago leproso)

especies marinas:

dermochelys coriacea (tortuga laud)
chelonia mydas (tortuga verde)
caretta caretta (tortuga boba)
lepidochelys kempii (totuga lora)
eretmochelys imbricata ( tortuga carey)

postás pablo

mindig az utolsó hivatali órában ment a postára. szépen kivárta a sorát, a kisasszonyok valamelyike elkérte a csekkjeit, a pénzt, visszaadták a szelvényt, a visszajárót. ment haza. a mama az ajtóban várta. elvette a szelvényeket, a pénzt és a selyempapírt is, amibe a csekkeket csomagolta, mielőtt odaadta a fiúnak. izzadt a fiú keze, ezért kellett a selyempapír. egy selyempapír darab egy hétig bírta. vasárnap a mama a konyhaasztal éléhez igazított egy újabb darabot, és méretre tépte. valamikor édességboltban dolgozott, onnan vitt haza egy tekerccsel, pálmaleveles dobozokat, pralinét, ilyesmit csomagoltak vele. rég volt ez, de a papírtekercs fele még megvolt.

a fiú vele volt, beszaladt hozzá iskola után, mikor az eta egy autóbombát robbantott a bolt előtt. komoly sérülésük nem lett, de a fiú légnyomást kapott és úgy maradt. a málnás és epres cukorkák mind kifolytak, üvegdarabok csillogtak a vérszínű ragacsban.

az újságok sosem írták meg, de az emberek azt beszélték, hogy egy nyugalmazott csendőrőrmester volt a célpont.

most is az utolsó órában megy a postahivatalba. régen szerette nézni a kézbesítő kisasszonyokat és fiatalembereket, akik ilyenkor ellepték a postát a cégeik feladni való leveleivel, csomagjaival, pénzküldeményeivel. néha belenyúlt az asztalok mélyedéseiben lévő tintatartókba, az ujja kék lett, és a nadrágja is, amibe aztán beletörölte. tudta, hogy megszidja a mama, legtöbbször ellene is állt a kísértésnek, de néha nem akart.

már nem nézi a kisasszonyokat és fiatalembereket. nem néz semmit. a postát átalakították, egy készüléken meg kell keresni, milyen típusú dolga van az embernek, aztán megnyomni az ennek megfelelő gombot, és akkor kap egy sorszámot, és azt a számot valamikor kiírják egy táblára az ügyintéző kisasszony számával együtt, és utána oda lehet menni hozzá, intézni, amit kell.
van, hogy megnyomja az egyik gombot, a gép kiad egy számot, letépi, a zsebébe gyűri, és áll a posta közepén. vagy nem kér számot, csak áll. tekintete a földön, a cipője orrhegye után következő első kocka széléhez tapad. nem néz fel. áll és mered. áll és kiveszi a zsebéből a selyempapírba csomagolt csekkeket, a bal kezébe fogja. mikor a számkijelző tábla egyet muzsikál, átrakja a másik kezébe. majd vissza, és újból, és megint, egy ideig. aztán kicsit megnyitja a csomagolást, belenéz, visszacsomagolja, óvatosan a zsebébe teszi. máris a zsebéhez kap, tapintja ott van-e a csekkcsomag. ott van. ahogy a tenyerét elemeli, megijed, hogy tényleg meg van-e, ezért megint odakap. aztán kiveszi, kinyitja, belenéz, visszacsomagolja. egyik kezéből a másikba teszi.
mikor elfogytak az ügyfelek, a biztonsági őr egy kisasszonyhoz viszi. fizet, elrak, elindul haza.
már a lépcsőházban kiabál, megjöttem a postáról, mama!
ül a szobában a háromfiókos szekrény mellett a puffon. szeret itt ülni és nézegetni a bélyegét. tudja, hogy van, akinek több bélyege van, neki ez az egy. nem érti, másnak miért kell több. egy is elég. a bélyeg zöld, mint a puff huzata. azért is szeret itt ülni, mert olyan, mintha a puff a bélyeg folytatása lenne. néha arrébb is húzódik, helyet hagyva a puffon, hátha mellé ül ő is.

málnási macskái II.

jose maria padilla nyugállományú csendőr őrmester a pisztolyát tisztogatta. a csövön át, fél szemmel, a falon lógó cicás nyomatot nézte. egy hétvégi ócskapiacon vette, igazából persze nem tetszett neki, de kirakta, a hazacipelt nők szerették a képet. sokáig csak egy cicás kép volt, aztán azt is megtudta, hogy valami macska raffaellnek nevezett ember festette, aki arról volt nevezetes, hogy tök hülye volt, csak macskákat tudott festeni. aztán a nők elmaradtak, az idióta képét viszont fent hagyta a falon.

a fegyvert lerakta, belelapozott a dossziéba, elővette a macskás levelet. már olvasta, de most újra eszébe jutott. nem tudott rájönni, hogy ki írhatta, csak abban volt biztos, hogy a macskarobbantók közül valamelyik.

Tücsök, a nősténymacskám a parasztok elmondása szerint 13 éves lehetett, mikor hozzám került. Félvad volt, a környező szőlőkben élte le az addigi életét.
Négy éve történt, hogy elkezdett a ház körül csellengeni, feljött a lépcsőkön, öntöttem neki tejet, megitta, maradt egy kicsit, aztán egyre tovább maradt, végül nem ment el többet. Maradt, és három alkalommal lefialt. Volt év, hogy az egyik korábbi elléséből megtartott lányával egy időben szültek, és közösen, felváltva szoptatták a két almot. Nem volt szép macska, a környezethez idomuló vadnyúlszínű bundát viselt, ami inkább durva volt, mint selymes. Barátságos sem volt. Tiszteletben tartottam területi integritását, nem tartottam fontosnak, hogy hízelegjen, doromboljon, és hogy meg tudjam simogatni, ezért hagytam és figyeltem, arra voltam kíváncsi, hogy egy ilyen öreg, elvadult állat mikor enged közel magához, és hogy ez miként fog megtörténni. Az első két évben az egyméteres távolságot mindig megtartotta, sosem engedett közelebb magához, és ezt tiszteletben tartottam. Azt viszont észrevettem, hogy rettenetesen értelmes macska. Kiváló anya volt, okos praktikákra tanította a kicsinyeit, főleg túlélésre, vadászatra a vadonban. Voltak napok, hogy a kert végében kezdődő erdőmbe egyenként vezette ki az éppen soros kölykei közül az egyiket, vagy az egyetlent, és volt úgy, hogy estig egyedül kellett kinn lennie annak kicsinek. Így szoktatta a vadonhoz, az önálló élethez.
Tudtam, hogy Tücsök nagyon öreg már, és titkon azt kívántam, jó lenne, ha szülne egy kandúrt utódnak. Eddig kivétel nélkül nőstényeket fialt, először hármat, majd az utolsó két alkalommal egyet-egyet. A harmadik évben meglepődve vettem észre, hogy milyen barátságos lett, elkezdett mindenféle tetemeket a küszöbömhöz hordani, hol pockot, hol hörcsögöt, időnként gyíkot is, és oda jött hozzám, hagyta magát megsimogatni és dorombolt is. Egyik nap észrevettem, hogy szeretne valamit mutatni. Elkezdtem követni és felcsapott farokkal elvitt a romos intézőházhoz, ahol előző évben is az egyetlen megtartott kicsinyét nevelte. Odavezetett egy kis fehér cirmos kandúrhoz. Ez volt élete utolsó kölyke. Többé nem lett vemhes.
Az idén tavasszal észrevettem egy furcsa daganatot a lábán, ami elég gyorsan kezdett növekedni. Tücsök hétről-hétre letörtebb és összeesettebb lett, mindenki azt mondta, hívassam az állatorvost és elaltassam el. Csak annyit gondoltam magamban, hogy nem szabad elaltatni, anyámat sem altattam el, mikor csontrákos volt.
Ahogy teltek a hetek egyre gyengébb lett. Voltak napok, mikor enni és menni is alig bírt már, és ha a tejet a kis edényébe mellé tettem, az is csoda volt, ha belenyalt egy kicsit.
Két hónapja történt, hogy éves szokásomhoz híven nagymeditációt tartottam reggelből éjbe nyúlóan, kis energiafröccs a fizikai blokkok alaposabb áttöréséhez, egyfajta sámánmisztikus, gyógyító utazás, önvizsgálattal összekötve. Este egekig emelkedett energiaszinten, miután áttörtem az egóm falait, szíven ütött az érzés, hogy mi lehet a macskámmal. Hátramentem az intézőházba, ahol tücsök a végnapjait, nagyapám, a herceg, foteljében fekve töltötte, én odaléptem, rám nézett megtört szemeivel, olyan fájdalom járta át egész lényemet, olyan nyitott lettem, olyan mélyen átéreztem ennek az állatnak a szenvedését, aki csont és bőr volt már, csak egy fej, szinte semmi test, hogy azt hittem elájulok a rám szakadó tisztaságtól, transzcendens döbbenettől. Elkezdtem simogatni és erősen azt kívántam, bárcsak megszabadíthatnám szenvedéseitől, ettől az elhúzódó gyötrelmes állapotától. Nem tudom mennyi időt töltöttem így el vele, talán csak húsz percet, tán többet. Aztán visszamentem a házba. Pár pillanat múlva összeomolva zokogtam, szembesülve azzal a sok gonoszsággal, amiket a macskákkal szemben elkövettem.
Másnap meglepődve vettem észre, hogy a macska az ajtó előtt ül, és kicsit később, hogy tud járni, sőt egyre jobban kezdte magát érezni, jött és ment, mint régen, rendesen elkezdett enni, és szemlátomást lappadni kezdett a daganat is a lábán. Senkinek nem beszéltem az esetről, de volt egy bizonytalan érzés bennem. Nem tudtam eldönteni, hogy most mit tettem. Meghosszabbítottam ennek a macskának a szenvedéseit, vagy valóban segítettem neki és esetleg meg fog gyógyulni?
Azt gondoltam, hogy ez egy tizenhét éves macska, és itt kinn a birtokon, a szőlők között, télen és nyáron a vadonban, az a tizenhét év igazán matuzsálemi kornak számít.
Aztán két-három hétig jobban volt, majd ismét egyre rosszabbul, végül a daganat a lában már tyúktojásnagyságú lett. Már semmit nem evett.
Egy hete eltűnt, sehol sem találtam, nem jött haza többet.
Hová mennek a macskák meghalni?

hova mennének baszki, hova, ha felrobbantod őket? nevetve az asztalra dobja a levelet.

a büdös imi

nyáron lejártunk a folyóra. többnyire négyen, de időnként hozzánk csapódott az imi. így hívták, az apja egy magyar anarchista volt, aki légnyomást kapott és szerelembe esett az imi anyjával, így itt maradt nekünk, a hozzá hülyült asszonnyal, a három gyerekével. a város szélén, cigányok közt laktak, szegénységben és rémületben. időnként a csendőrök rájuk rúgták az ajtót, rémisztgették a félkegyelmű apát. ritkán meg is pofozták, de komolyabban sosem bántották, ártalmatlan volt. az egy ágyban alvó három gyerek a félelemtől időnként oldalba hugyozta egymást. az anyjuk nem sűrűn mosdatta meg őket, szaguk volt. az imit úgy is hívtuk, a büdös imi. később az apáról kiderült, hogy még a háborúban megölt néhány papot, az egyiken be akarta bizonyítani, hogy kivitelezhető az a budapesti, az ő idejében divatos mondás, hogy kiütlek a cipődből. a pap, szerencsétlenségére, magas szárú, fűzős cipőt viselt, így előbb lehetett agyonverni, mint kiütni a cipőjéből. az apát egy reggel a csendőrök bedobták egy autóba és elvitték. soha, senki nem tudott meg róla többet. később valaki azt terjesztette, hogy a város határában agyonlőtték, elásták.

a folyóba benyúló félsziget öblében ugráltunk az uszadékfákon, rájuk ültünk, kieveztünk kézzel a nyílt vízre, kiabáltunk, megpróbáltunk megállni a talpunk alatt mindig elforgó rönkökön, vagy csak hasra feküdtünk rajtuk és süttettük a hátunkat a nappal. aztán, ha az imi is lejött, akkor kezdődött a mutatvány. az egyes gyengeelméjűekre jellemzően korán érő, nálunk kicsit öregebb imi, már szőrös volt, húgy és kanszagú, merevedése ejakulációval teljes. néhány pesetáért be is mutatta ezt a tudományát, ami nem volt különösebben lenyűgöző, hisz láttunk már csődört és bikát, és alattuk a nőstényeiket, de tudtuk, hogy a szemközti part feletti házuk teraszáról, állványos távcsővel figyeli minden mozdulatunkat az ezredes lánya.

fehér ruhában, fehér kalapban, fehér selyem cipőben állt a terasz korlátjánál, és távcsövön át, iszonyú közelségből nézte, mit művel az imi. minket ez töltött el izgalommal, nem a gyengeelméjű bimbózó férfiereje. az ezredes kisasszony nedves bugyija, az igen. az megért néhány pesetát.

azon a napon az imi már túl volt az attrakcióján - bár az ezredes kisasszony csak később állt ki a teraszra -, és megint a rönkökön hülyéskedtünk. beeveztük a rönköket a kikötőbe, amit a kisebb hajók, vagy talán inkább bárkák, uszályaik, és a csónakok vegyesen használtak, és ahonnan a néhány folyami halász is kiment hajnalban.

a hajó nagyon hirtelen siklott közénk, az egy szem matróz nem látott minket, már a kötelet hajította a partra, a motor le volt állítva, csak siklott a hajó. egyenesen neki a rönknek, amiről az előbb ugrott le az imi, és most húzta maga után, mert egy másik rönkhöz akarta volna kapcsolni. furcsa reccsenéssel nyílt szét a koponyája. vért is alig láttunk. a ferdén vágott rönkök mindig alulra fordulnak a szélesebbik felükkel a vízben, így a vágásfelületek összecsapódva éles késként vágták le az imi fejét, majd törték össze, egyetlen pillanat alatt. a hullámokon bucskázott az imi feje, mint egy négyszirmú tündérrózsa, közepén a selymes, rózsaszín fényű agyvelővel. táncolt, billegett, aztán egy nagy hal sötét árnyékát láttuk fordulni, és az imi széttört koponyája eltűnt a vízben. a testét a malomnál fogták ki.

az ezredes lánya egy vajkéssel vagdosta darabokra az asztalra felugrált szöcskéket. közben egy meyerbeer dalt dúdolgatott homályos tekintettel, unottan.

hazafelé menet még beszóltunk az abades téri csirkesütőnek, akinek a kirakatában egy, a portál felőli oldalán vashálóval borított, parázzsal teli vasszekrény előtt forogva sültek a csirkék, hogy már ne várja az imit, mert az többet nem viszi haza a sütés közben leesett szárnyakat, égettebb részeket, maradékokat. és hogy nagy szerencséje van, mert már akartuk jelenteni, hogy eteti azokat a komcsikat.

az irodai szolgák, cselédlányok, szerkesztőségi ide szaladj, oda fuss fiúk, közönyös arccal vitték gazdáiknak a papírba csomagolt sült csirkéket.

nyári szünet

látta, málnási? mit? az odescalchi saiblingot árul a templom előtt.

a stadionban ül, füléhez nyomja a szokol rádiót. körkapcsolás bajnoki labdarúgó mérkőzésekről. a molnár dani. a rádióra befőttes gumival vannak felerősítve a perion zsebtelepek. a csapat az austria wiennel játszik. nyilasi is pályán van.

kur-va anyád! kur-va anyád! a lelátó. de ez már egy másik mérkőzés. a nyilasit salzburgban látta.

bámulnak a víznyelőbe. mesterkurzusra érkezett japánok állnak mellettük. kezükben hegedűtok.

a kórház. csak úgy, valami gyógyszerért, ismerős orvos. a folyosóra kihallatszik egy haldokló hörgése. a jellegzetes halállégzés. megáll egy pillanatra. a fehérre festett vas éjjeliszekrényen egy rádió bőrtokban. az ágyon, mária. megvonja a vállát, tovább megy. egy másik folyosón, egy másik lépcsőházban távozik. a dérynéig sétál, ott iszik egy sört.

a szerző belelépett a scholl szandáljába, valaha sötétkék volt, most portól szürke és öreg, rövidnadrágot húzott, belebújt az ollóval cakkos szélűre vágott, pólóból atléta jellegű trikóvá szabott pamut rongyba, fejébe nyomta sóvirágos, töredezett szalmakalapját és beült az autóba. a hátsó ülésre rakta a narancssárga avonos fülesszatyrot, amiben a laptopja volt. az új városrészben leparkolt. besétált a halpiacra, megnézte mi az ára az oszlitynak, orádának, a lignjének. az albánnál vett bureket és joghurtot, aztán beült a kávézóba, kért egy macchiatót, vizet. kinyitotta a gépet és írni kezdte:

branko bácsi hajózott, saját kereskedelmi hajója volt… az első posztot. úgy egy éve.

most szünetet kér. nyárit. aztán visszajön. ha valami kikívánkozik, azért leírja, de nem erőlteti.

hölgyeim és uraim, nyári szünet.

naplólapok a málnási dossziéból...zum goldbroiler

az őrmester felébred a rövid álomból, a mellére ejtett dossziéból kiveszi a képhez tartozó lapot is, olvassa.

zum goldbroiler. a sülő csirke szaga. utcára is árulták, sorban álltak érte az emberek. az ndk emberek szerették a grillcsirkét. valódi csemegének tartották. akár egy órát is álltak érte sorban. türelemmel. mint mindenhol.

érdekes, rögtön megjegyeztem ezt a helyet. pedig nem volt sejtésem, hogy később milyen sokat járok majd erre. a kanzowstrasse és a prenzlauer allee sarka. a közeli s-bahn megálló. ez már később volt. az meg még később, hogy a wichert strasse-i parkolóban a behorpasztott sörösdobozból készült alkalmi pipával szívtuk az előző nap amsterdamban vett cuccot. aztán hamarosan ők is mehettek cuccot venni.

most még az első vizit a környéken. rostockba menet berlinben megállva. valahol lichtenbergben laktak a srácok, régi ház, falépcsők és korlátok, a félemeleti lépcsőfordulóban a wc. húsz év körüliek, saját lakással. a szülők kimentek a lakótelepekre, kényelmesebb, modernebb volt. a fiatalok meg belakták a régi városrészeket. már nem tudom, hogy keveredtem lichtenbergből prenzlauer bergbe.

születésnapi buli. magas vékony lány ül a zongoránál. kuplékat játszik, énekel. a berlini kabarék világa az ndk fővárosában. másnap délután, mikor elköszönök, mert megyek tovább, indul a vonatom, csak nyöszörög a vállamon, málnási, málnási. nincs jól. ő is megfeküdt az ajándékaimtól. parkán még otthonról, és whisky az alexről, a valutás boltból. az ünneplő társaság kifordult magából. összehugyozták a fiúk a közös wc padlóját, a kukákat a belső udvaron, kiabáltak, hülyeségeket beszéltek, volt aki a lépcsőn feküdt és csukott szemmel rémálmodott. aztán a rendőrség szokatlan udvariassággal rendet tett. másnap, mindenki hálásan szorongatta a kezem.

rostockban is sorállás. goldbroiler. ha elfogyott, és már csak máj maradt, a sor feloszlott. én akkor mentem oda. röhögtem a hülye németeken. nem eszik a májat, marhák. a máj kellemesen halízű volt. persze a csirke is. halliszttel etették a gyárban a csirkéket. a máj persze erősebben volt halízű. mint a tőkehalmáj. vettem egy sört hozzá.

a goldbroiler a kanzowstrasse-n. hogy került hozzám ez a kép?