málnási a bronzvárosban sétál

egész éjjel utazott. négy ló száguldott a postakocsi elé fogva a visító szélben, szakadó esőben, a fekete, morgó ég alatt. orrát az ablakhoz nyomva nézte a kocsi mellett repülő denevéreket, sárkányokat, szellemeket, a kaffogó állkapcsú, rohanó farkasokat. a kocsis felváltva csépelte ostorával a lovakat és a szörnyeket. egyszer csak bronzváros kapujánál voltak. és sütött a nap. nem érzett fáradtságot. mintha nem is az ő teste utazott volna.

nem mehetett be a városba. előbb meg kellett szívnia a jósforrás valamelyik csecsét.

a jósforrás egy kétszáz éves öregasszony volt, három cseccsel. ha az emberfia látni akart, akkor jól meg kellett szívnia a szipirtyó valamelyik csecsét. a bal csecsből májas hurka sületlen tölteléke folyt, a jobb csecséből nátronlúg és kéngőz, a középsőből pedig elvarázsolt cigányasszonyok összegyűjtött havivére. volt egy negyedik csecse is, a lába közt. azt, csak az angyal nevű rühös kutya szokta szívogatni. ült egy átok a banyán, miszerint egész élete megromlik, ha nem kutyával szívatja a lába közét. az angyal nevű rühös kutya szeretett erre a különös csecsre járni, hiszen bűzös, vedlő és koszlott volt, és a szívásra bőségesen megeredt belőle a nyákos, rothadt döggomba ízű lé, amit az ilyen rühös ebek nagyon kedvelnek.

málnási megszívta a szipirtyó bal csecsét. dőlt belőle a májas pép. végülis ízlett neki, éhes volt. az utolsó nyeleteket már nem érezte, valami éber bódulatba került. mozdulni nem tudott volna, de az eszét igen élesnek érezte. és látott.

mit látsz fiam? kérdezte a szipirtyó.

a három királyleányt.

redundanciát, turbulenciát, és klitoriszt. és a királyt, aki mindig az udvari látnokra bízta a névadást, és a látnokot, aki béljóslással, asztrológiával, ólomöntéssel vizsgálta a jövőt és annak visszavetülő árnyékát, a jelent. így a királyi család tagjainak mindig a természetükhöz illő nevet talált. a kis redundancia már az arannyal szegett pólyájában is a feleslegesség érzésével küzdött, ébredező kis eszével nem értette mi dolga neki a földön, ahol már amúgy is annyian vannak, és mindenkinek megvan a maga foglalatossága, azonmód, ahogyan a teremtő azt kiparancsolta. turbulencia kiszámíthatatlan, kedélyében és életerejében örvénylő, hol vidáman kacagó, hol kásás hangon zokogó, változó egészségű gyermek volt. klitorisz, valóságos vénuszként született, gyermeki bája mögül hamar elősejlett a pokol feslettsége, imádott meztelenül futkározni a kastélypark labirintusszerűen ültetett bokrai között, felettébb szerette a május végét, mikor a bő esők után a selymes fű már az ágyékáig ért, és futás közben a szeméremajkak közül mindig veresen kimeredő csiklócskáját simogatta. fertelmes kancacsikó, morogta a király, ha meglátta klitoriszt.

és a varázslót.

aki egyedül élt, és ritkán hagyta el a város elkülönített negyedét, amit a hozzá hasonlóknak tartottak fenn, és ahol élték a maguk különös, babonás, buta életét. akihez, ha nagy néha kiment az utcára, mindig hozzácsapódott a kutya, aki angyalnak hívta magát, és aki a kocsmából kibóduló és aztán porba zuhanó hortyogóknak a fülébe nyalta-súgta, hogy ő ember volt, csak az öreg elvarázsolta. ezért a másnapos remegve ébredők mind azt hitték, hogy ugyanazt álmodják a kutyáról, ha a kocsma borát isszák. mindenesetre, és a biztonság kedvéért is, ha az angyal nevű, mindig bűzlő, rühes és undorítóan alázatos pofájú eb a közelükbe somfordált és meglátták gyűlöletet sütő, mindig csipás szemeit, hát gondosan megrugódták.

és a hírt.

a hírt, amit a vándormuzsikus és krónikás hozott. furcsa, szaggatott ritmusú, lüktető énekét, amely elbeszélte a királykisasszonyok, redundancia, turbulencia és a kis klitorisz hirtelen megbetegedésének hírét. a városka lakóit nemigen hozta lázba ez a hír, élték tovább az életüket, hiszen mit is tehettek volna a lányok érdekében, egyikőjük sem értett az orvosláshoz. bezzeg a hegyes kalapú varázslót érdekelte a hír. jött, ment, olyanokkal állt szóba, akikkel eddig még sosem, kérdezett, nyüzsgött, gyűjtötte mind a híreket, magában beszélt az utcán, vagy talán rontó varázsigéket mormolt, izgatott volt. láthatólag, fajtájára jellemző módon, igyekezett valami hasznot húzni a szomorú hírből. kapzsi, pokoltüzű szemében ott villódzott a palota, a hatalom, a lányok, és a városka megszerzésének őrültnek tűnő terve. és csak ő tudta, a saját meséikből, hogy nem is olyan őrült, és pláne nem példa nélküli az a terv.

és a muzsikust.

aki, mikor a városkába érkezett az angyal nevű rühös eb nagy csaholása kíséretében, kendergúzként mutatkozott be a kocsma népének, és nevéhez méltóan, ügyes kis cigarettákat sodort nekik, miután helyet kért közöttük. persze, a rémálmokkal gyötört eszű kocsmanépség azonnal a szívébe fogadta a kissé zavaros beszédű idegent, és nagyon meg is szerették vicces természetét és cigijét. ettől kezdve gyakrabban szűrődött ki vinnyogó, buffogó, visszatarthatatlan röhögés a kocsmából, mint a régente megszokott ingerült, néha ordítós lárma.

és aki, egy délutáni órán, mikor kiültek a kocsmalakók a fal melletti lócára és bamba nyugalommal tartották arcukat a délutáni nap sugarába, végleg eltűnt.

jól van fiam, bemehetsz már a bronzvárosba. mindent láttál.

málnási, a bronzvárosban sétál.