gospodina

a közismert szerző, grift, belépett a gospodinába. délután volt, három óra tájéka, csak egy ember ült bent. grift megkérdezte tőle, milyen a miccs? jó, mondta az idős úr, jó nagy. mint a tököm. ez nagyszerű, felelte grift, tovább ment és leült. étlapot kért, s kapott.

pacallevest rendelt, csülköt, ami paszulylevesben főtt és miccset.

szemét vastag kocsonyaréteg fedte, a keze kissé remegett, másnapos volt. talán éppen ezért, de kért egy deci unikumot, amit egyébként gyűlölt, de a helyhez és a helyzethez illett.

elment egy olvasó

látod milyen furcsák az események?

zichy ödönről akartam írni, meg a lincselésre mindig hajlamos tömegről, és arról, hogy görgey kimenti őt a vérgőzös nép kezéből, hogy aztán méltó módon fellógassa. elkezdtem keresgélni a neten a témában, és szomorúan láttam, hogy egy blogger megelőzött már februárban, azon a napon mikor mi utoljára váltottunk levelet.

így, bosszankodva letettem a zichyről, és itt álltam lefagyva, téma nélkül, az olvasók meg várják a holnapi szöveget.

és jött a hír. hát baszki, kihúztál a szarból. nem kell kiagyalnom valami történetet. ki lett agyalva egy másik. meghaltál.

most biztos jól kinevetnél, épp, hogy eléri az állandó olvasóim száma a húszat, már megint csak tizenkilenc van.

tudom, hogy nem olvasod, most mély sötét semmi van, aztán az út.

rövid legyen, segítővel, jó születéssel!

napalmtűz a gellért-hegyen

egy kerthelyiségben ült, valahol a nymphenburger strasse és egy arra merőleges mellékutca kereszteződésében. korán érkezett, egyedül csak ő volt a kerthelyiségben. nézte a pincéreket. még pakoltak, beszélgettek, elszívták az első cigarettájukat, frissen sült borjúmájat ettek és ittak hozzá egy pohár sört. az egyik ránézett és már-már felállt, hogy odamenjen hozzá, felvegye a rendelést, de ő intett, hogy nyugalom, ráér, fejezze be a reggelit. a pincér elértette, vissza is ült, és evett tovább. málnási, chesterton típusú bőrtáskájából kivette a cigarettáját, a napszemüvegét. szerette ezt az angolosan régivágású táskát, szép volt. belsejét benáreszi selyem borította. rágyújtott, feltette a szemüvegét, bántotta a reggeli fény, szemét is lehunyta. a sötétben kiélesedett a hallása. a kerthelyiséget a kerékpárúttól elválasztó sövényen át jól hallotta a biciklik surrogását. hallotta, ahogy a kerekek sorban pukkasztják el a hajnali esőáztatta fűből az útra menekült csigákat. tisztán lehetett hallani a kerekek futásán, hogy valaki kerülgeti-e őket, vagy csak hajt, nem törődve a csigákkal, vagy éppen azért kanyarog, hogy minél több jószágon hajtson keresztül. kíváncsi lett, kinyitotta a szemét, és elkezdte figyelni a sövény ragacsosan frisszöld levelein át, hogy kik azok, akik direkt keresik a pukkanó halálparádét, a könnyed reggeli szórakozást. tízből nyolc nő volt. érdekes a német nők viszonya a halálhoz, gondolta, aztán újból lehunyta a szemét.

schwager bácsira gondolt. egészen elevenen látta az arcát, a nevető szájból kiálló, kátránytól sárgult fogakat, nagy vitorlaorrát. a házuk környékén dolgoztak pár hónapot, talán csöveket fektettek, vagy valami vasalatot csináltak a csatornákba, ez már nem ugrott be. schwager bácsi tanította meg hegeszteni. mire a brigád továbbállt, a kis málnási profi varratokat készített ívhegesztővel. talán meghatotta az öreget a kitartó és szenvedélyes kíváncsiság, ami órákig ott tartotta a gyereket, hogy nézze a hegesztést. persze hajnali szemészet lett a vége, súlyos kötőhártya-gyulladással. hát igen, a mesterek. szenvedéssel kell bizonyítani a tanítás kiérdemeltségét. a hegesztéstudomány milarepája. málnási csukott szemmel mosolyog, már azt látja, mikor az öreg a hegesztőpisztollyal megsütött óriási sonka szeletet leteszi, és bőrkötényes ölébe veszi a steinbacher kutyáját, és megpróbálja kiverni a kutya farkát. a brigád sört köpve röhög. a szemérmetlen pózban hanyatt fekvő tacskó hülyén néz.

csikorog a kavics, kinyitja a szemét, a pincér az, hozza a reggelijét. leteszi málnási elé a búzasört, a fehérkolbászt és a perecet. csodálkozik kicsit, hiszen még nem is rendelt semmit, de nem mutatja. megköszöni, fizet, beleiszik a sörbe, harap egy falatot a perecből. felnéz az égre a sövény fölött. sok a fény. behunyja a szemét, a gellért-hegyet látja. kinyitja, a müncheni eget. lecsukja, a gellért-hegyet. a citadella lángokban áll. repülőtámadás. talán napalm.

mára csak egy kép

húsvét, szabadulás

teiresziász szokása szerint a kocsma bejárata mellett egy széken ül. a nap langyosságába fordítja az arcát, horpadt szemhéja alól szivárog a könny. a szemeken átfutó forradás feszesen fénylik. lövészárkok kihányt földje. de nem, nem háborús a sérülés.

akkor még martínusnak hívták és ezermeseter volt. a gyerekek dzsepettónak szólították, ha egyáltalán megszólítoták. martínus, a bérház pincéjében készített gyönyörű motorcsónakokat fából. szinte titokban, ki tudja kiknek. egyszer, talán a lakk oldószeréből szívott be sokat vagy a fröccsök ártottak meg, de mikor felnézett a munkából, egy meztelen nő állt előtte. megijedt, elvétett egy mozdulatot, a fűrész felugrott, az arcába vágódott. keresztbe vágta az orrnyergét és a szemeit.

most ott ül, hallgatja a madarakat. felette a felirat, 132. sz. felszabadulás italbolt. persze csak dúlásnak hívja mindenki.

kuvasz lép ki a kocsmából, a volt válogatott könnyűsúlyú bokszoló rutinból kérdi, na mondjad, jóskám, mennyi van még a komcsiknak?

teiresziász, a szokásos kérdésre mindig más választ ad. ha naponta tízszer kérdezik, akkor naponta tízszer más a válasz. hol tíz órát, hol száz évet jósol. ha emiatt felelősségre vonják, azt mondja, nem tudhatják ezt a madarak. mást meg nem is tud megjósolni. persze ezért, és erre tartják. bármit is válaszol, bármilyen időpontot is jelöl meg, jó érzés hallani, hogy egyszer vége lesz.

kuvasz népszerű ember a városban. ha nem látják is, felismerik. a mozi sötétjében, mikor megszólal együgyűen, hangosan, ahogy szokott, ha például a filmben egy lelőtt ember leszakítja estében a függönyt, és kuvasz meglepetten felkiált, hogy akurvaanyját ez még be is takarózik, biztos van valaki a nézőtéren, aki visszakiált, itt vagy kuvasz, nagy vagy kuvasz, a mozi meg dől a röhögéstől.

teiresziász most izgatott, pedig sosem szokott. ő is csak játéknak tekinti ezt az egészet. de most nem, szinte felsikít, nincs már tíz napjuk, nincs már tíz napjuk!

nagydarab, pacalarcú ember néz ki az ajtón, az arca könnyben úszik. öt éve nem volt a városban, hatóságilag kitiltották. gyerekét kis kövér legényként látta utoljára, és most odalépett hozzá egy kétméteres állat és azt mondta neki, hogy szia apa. ő meg elbőgte magát és csak annyit tudott nyöszörögni, hogy te nem az én kis ducikám vagy, aztán ugatva zokogott, és csak ezt ismételgette, még akkor is mikor a fiú már rég lelépett, te nem az én kis ducikám vagy, te nem az én kis ducikám vagy.

rákiált a vakra, most már kussoljál bazmeg, ettől meg lehet veszni, elég! kiugrik a kocsmaajtón, a földhöz vágott pirostojásokat tapossa őrjöngve, és ordít, fel! támadás! fel! támadás! a kocsma közönsége kitódul az utcára, először röhögnek, aztán visszaszaladnak, gyorsan megisszák a sörüket, felhajtják a keverteket, végül eliszkolnak mielőtt kijönne a rendőr. a rendőrök nem szeretik, ha egy refes balhézik.

csak teiresziász sikoltozza tovább, hogy kevesebb mint tíz nap, kevesebb mint tíz nap, és a pacal arcú a magáét, messzehangzón, öblösen, fel! támadás! fel! támadás!

naplólapok a málnási dossziéból...a zuhanók

jose maria padilla nyugállományú csendőrőrmester elégedetten nyújtózkodott a foteljében, pihent volt, nyugodt, nyaralásból jött meg tegnap. orbaiszéken, szörcsén töltött egy hetet. többször berúgott a helyi adria büfében, de sosem volt rosszul másnap. reggelente megivott egy csíkit, aztán hidegvízben megmosdott, és elsétált a kocsmába. valahogy megértette magát a sem spanyolul, sem románul nemigen tudó helyiekkel. tölt egy pohár cruzcampot, és felüti a málnási dossziét.

valaki leugrott, mondta anyám, és a forró vasalót lerakta a horpadt, kopott alumínium tálra. később ez a tál a rajta felejtett forró vasalóval együtt beleégett a konyhaablak párkányába. de addig még évek telnek majd el. most az erkélyre szaladtunk, és láttuk, hogy a szomszéd házról tényleg leugrott valaki. az ötödiken a lépcsőház ablaka nyitva van, talán onnan. a halott nő a hátán feküdt, a hasán a ruhák, a bőr, a hús, a belek, a gyomor, vagy ezek közül néhány, szét volt nyílva. mintha még gőzölgött is volna a hasüreg. talán ősz volt, nem emlékszem. honnan tudtad, hogy leugrott valaki? olyan a hangja, mint ha egy összetekert szőnyeget dobnának le, mondta. hallottam már ilyet. na, fejezd be a leckédet!

valaki leugrott, mondtuk egyszerre. anyám lerakta a zoknit, amit éppen stoppolt, én a szöveggyűjteményt dobtam az íróasztalra, és az erkélyre szaladtunk. valóban, a szomszéd ház hátsó frontján futó garázssor elején egy nő feküdt összetört fejjel, a nyitott koponyából kidőlt agydarab az esőtől vizes aszfalton pihent. lemehetek megnézni? a többiek is mind lent vannak, látod! menjél. és ott álltam a halottól úgy öt méterre, mikor az apró termetű, vagy százötven centis doktornő emelgette, forgatgatta, nézegette. akkor még nem tudtam, hogy ez a nő lesz a körzeti orvosom, és mikor középiskolásként hasmenésre hivatkozva lógni akarok, gumikesztyűt húz és felnyúl, hogy kitapintsa az igazságot. ezt még nem tudtam, de azt igen, hogy kemény a nő. aztán pár hét múlva észrevettük, hogy a közeli pinceablak sűrű rácsába beleszáradt néhány kifröccsent agyvelődarab. pontosabban a büdösimi vette észre, a focit rugdostuk ebbe az ablakba éppen, aztán valamiért nem pattant vissza, és a labdáért lehajoló büdösimi felkiáltott, basszátok meg, itt van a nő agya. még néhány hajszál is volt benne. sokáig nézegettük.

aztán a komor bácsi. ezt nem hallottuk. meg nem is voltam otthon, már nagyfiú voltam, az utcán lógtam. valaki jött kiabálva a térre, hogy leesett a komor bácsi. komor a bátyám osztálytársa volt. a komor bácsi meg gyári munkás, olyan otthon is fúró-faragó ezermester. most éppen a televízió új antennájának a zsinórját eresztette le az ablakukból kihajoló komor néninek. valahogy az egyensúlyát vesztette és a komor néni arca előtt elsuhanva a főutca széles járdájára zuhant. a szétnyílt hátából kiállt a gerincoszlopa, mint egy fél íj. a komor bácsi ott feküdt a divatáru bolt előtt. aztán jöttek a siposok, dinnyével a kezükben, adtak egy szeletet. álltunk, néztük a komor bácsi körül növekvő vértócsát, néztük a kiálló gerincét és dinnyét ettünk. a leve az ingünkre csorgott.

padilla őrmester kitölti a maradék sört, megissza. elteszi a dossziét. nem málnásira gondol.

pancho gombái

tudod lányom, mikor még a villányi polgár panzió udvarán voltál kalitkába zárt kacagó gerle, és anyáddal ott szálltunk, akkor, kirándulás közben, kicsit eleredt az eső és mi beültünk egy romházba, aminek a falára anyád születési dátuma volt felírva, anyád ezt mesélte:

málnási a mexikói panchótól kapta spórát. illetve nem kapta, hanem a mexikói megkérte, hogy menjenek le a pincébe. ott levette a kalapját. erre a kalapból és pancho hajából dőlni kezdett a spóra. egy hét múlva teremnek, mondta.

a köztársaságiak úgyis mindent elvittek, majd gombát eszünk.

a hét letelt, lement a pincébe. a talajról, a falakról, a boltíves plafonról, vékony, hosszú száron kis kalapot viselő gombák nőttek, tömött csoportokban. egyet letört, megkóstolta, nem ízlett. még egyet megkóstolt, még nagyobb émelygés járta át a gyomrát. próbálkozott. megsütötte, vagyis inkább akarta, de szinte semmivé töpörödött a gomba. egyet összemorzsolt, tejsavóba áztatta, úgy kóstolta, így sem volt sokkal jobb. na, a pancho is jól kihúzott a szarból, gondolta.

aztán felment a napvilágra, ledőlt egy szénarakatra. nézte az eget. el is aludt.

egy iszonyatos csattanásra ébredt. az agya csattant. mint álomban, testelhagyáskor. kicsit felült, végig nézett magán. lesöpört néhány szénaszálat a szoknyájáról, benézett a blúza alá, a melleit vizsgálta. szépek. a lába köze elolvadt. égett és olvadt. és tágult, és leveses lett. és ömlött a nedv. ki az utcára, végig a dombon, bele az árkokba, a templom előtt tócsává állt össze, a kutyák belenyaltak, ordítva egymásra rohantak, és csak folyt tovább, szörcsögve nyelte a föld, de mindet nem bírta, fényes csiganyál borította a falut, a dombokat. a folyóban a halak ívni kezdtek. feküdt boldogan, reszketve, halkan, magának vinnyogva. nő lettem, vagy mi a fasz van?

toledóban rohan. le és föl a szűk utcákon, egyik faltól vágódva a másikig, cikkcakkban. beesik az apró térre. felnéz a templom tetejére. a tetőn egy pap. egy intésére az egész város forogni kezd a templom körül, aztán a másik kezével int, a város leáll, és a templom forog, pörgeti a papot. kigúvadt szemmel pörög. elszáll. toledó felett lebeg. fejére csendőrsapkát igazít, széttárt karral lebeg és kiabál. nem hallja, mit.

angyal áll felette, meztelen, szárnya szigorúan zárva, csak a válla felett látszik ki kicsit. az angyal szája mozog. nem a fülével hallja, a fejében szól a hang. ábrahám vágja izsák torkát, ábrahám torkából vér csurog az égbe, izsák vére tér a mennybe, sívalingam fröcsög az égbe, a nedvek egyesülve áztatják gósen földjét. aztán már nem érti, mit mond. az angyal kacsint, gombakalapját az égbe hajítja.

fényben áll. ha a vászonhoz ér az ecsettel, villanás. szinte üt a fény, de nem minden érintésnél. hittel hiszi, hogy csak az avatott vászonérintésnél jön a fényrobbanás-helyeslés. aztán egy dombon csúszik le, felette zsiráfok rohannak el. bebújik egy levél alá.

compostelában ül a nagy füstölőben, leng hosszan a magasban. alatta saigon. azt bombázza. látja a szakadó testeket. de leginkább a fényeket figyeli. a robbanások fényeit, a felcsapó dzsungeltüzeket. repül, valahol saigon felett.

aztán az eső alábbhagyott és átmentünk gyűdre és anyád mécsest gyújtott, hogy te gyere, de akkor nem jöttél. a mécsest is mind elfújta a szél.

Betörőket és kommunistákat keresnek

Betörőket és kommunistákat keresnek. – Több, mint száz embert állítottak elő.

A Hétfői Hírlap tudósítójától.

Szombatról vasárnapra virradó éjszaka a rendőrség nagy razziát tartott a VIII. kerület egész területén.
A razziát az tette szükségessé, hogy a rendőrség tudomást szerzett arról, hogy az utóbbi időben elkövetett falbontásos betörések tettesei a józsefvárosi lebujokban tartózkodnak, ezenkívül egy szervezkedő kommunistatársaság nyomai szintén erre vezetnek.

A razzia első része már délután hat óra tájban kezdődött. Rendőrök és detektivek megszállták a Rákóczi-utat a köruttól egészen a keleti pályaudvarig. Minden gyanus kinézésű férfit és nőt igazoltattak, és a kiknek kellő igazolásuk nem volt, azokat előállították a Conti-utcai kapitányságra.

A tulajdonképpeni razzia este tiz óra tájban kezdődött és hajnali három óráig tartott. Majdnem az összes detektivcsoportok és nagyszámu rendőrségen a Népszinház-, Német-, Vig-, Conti-, Fecske-, Kender- és József-utcai zugkorcsmáit és kávéházait vizsgálták át.

A Népszinház-utca és Fecske-utca sarkán levő büffetnek majdnem az egész közönségét bevitték. Több mint száz embert fogtak össze, akiket részben a VIII. kerületi kapitányságra, részben a főkapitányságra állítottak elő, ahol még az éjszakai órákban megkezdték a részletes igazoltatást.

Az előállítottak nagyrésze kellően tudta magát igazolni, ezeket rögtön el is bocsátották. Több nótórikus csavargó és munkakerülő is volt előállítottak között, ezeket a toloncházba küldték ki. Mindössze négy-öt olyan maradt a főkapitányságon, akik a falbontásos betöréssel gyanusíthatók. Ezeket vasárnap kihallgatták, de egyelőre bizonyíték egyik ellen sincs.

Ugyancsak szombaton délután a VI. kerületi rendőrkapitányság az erkölcsrendészeti osztállyal karöltve, a VI. kerületben is általános nagy razziát tartott. A razziát, melyet 20 detektiv vett részt, Róna Zoltán rendőrkapitány vezette.

Elsősorban az ismert kéteshirü kávéházakat és lebujokat keresték fel ebben a kerületben is a razziázó detektivek, de ellenőrizték az utvonalakon fekvő szállodákat is.

A Király-utcai kávéházakba nagy riadalmat okozott a rendőrség megjelenése, sokan menekülni akartak, azonban a rendőrség emberei elállták a kijáratokat, ugy hogy senki sem vonhatta ki magát az igazoltatások alól.

A razzia a késő esti órákban ért véget. 22 férfit és két nőt állítottak elő a kerületi kapitányságra. A férfiak közül négyet a rendőrség már régebbi idő óta köröz különböző büncselekményekért. Ezeket előzetes letartóztatásba is helyezték. A többiek ellen lefolytatják az eljárást és azok, akiknek nincsen foglalkozásuk, a toloncházba kerülnek át.

1923.

málnási a bronzvárosban sétál

egész éjjel utazott. négy ló száguldott a postakocsi elé fogva a visító szélben, szakadó esőben, a fekete, morgó ég alatt. orrát az ablakhoz nyomva nézte a kocsi mellett repülő denevéreket, sárkányokat, szellemeket, a kaffogó állkapcsú, rohanó farkasokat. a kocsis felváltva csépelte ostorával a lovakat és a szörnyeket. egyszer csak bronzváros kapujánál voltak. és sütött a nap. nem érzett fáradtságot. mintha nem is az ő teste utazott volna.

nem mehetett be a városba. előbb meg kellett szívnia a jósforrás valamelyik csecsét.

a jósforrás egy kétszáz éves öregasszony volt, három cseccsel. ha az emberfia látni akart, akkor jól meg kellett szívnia a szipirtyó valamelyik csecsét. a bal csecsből májas hurka sületlen tölteléke folyt, a jobb csecséből nátronlúg és kéngőz, a középsőből pedig elvarázsolt cigányasszonyok összegyűjtött havivére. volt egy negyedik csecse is, a lába közt. azt, csak az angyal nevű rühös kutya szokta szívogatni. ült egy átok a banyán, miszerint egész élete megromlik, ha nem kutyával szívatja a lába közét. az angyal nevű rühös kutya szeretett erre a különös csecsre járni, hiszen bűzös, vedlő és koszlott volt, és a szívásra bőségesen megeredt belőle a nyákos, rothadt döggomba ízű lé, amit az ilyen rühös ebek nagyon kedvelnek.

málnási megszívta a szipirtyó bal csecsét. dőlt belőle a májas pép. végülis ízlett neki, éhes volt. az utolsó nyeleteket már nem érezte, valami éber bódulatba került. mozdulni nem tudott volna, de az eszét igen élesnek érezte. és látott.

mit látsz fiam? kérdezte a szipirtyó.

a három királyleányt.

redundanciát, turbulenciát, és klitoriszt. és a királyt, aki mindig az udvari látnokra bízta a névadást, és a látnokot, aki béljóslással, asztrológiával, ólomöntéssel vizsgálta a jövőt és annak visszavetülő árnyékát, a jelent. így a királyi család tagjainak mindig a természetükhöz illő nevet talált. a kis redundancia már az arannyal szegett pólyájában is a feleslegesség érzésével küzdött, ébredező kis eszével nem értette mi dolga neki a földön, ahol már amúgy is annyian vannak, és mindenkinek megvan a maga foglalatossága, azonmód, ahogyan a teremtő azt kiparancsolta. turbulencia kiszámíthatatlan, kedélyében és életerejében örvénylő, hol vidáman kacagó, hol kásás hangon zokogó, változó egészségű gyermek volt. klitorisz, valóságos vénuszként született, gyermeki bája mögül hamar elősejlett a pokol feslettsége, imádott meztelenül futkározni a kastélypark labirintusszerűen ültetett bokrai között, felettébb szerette a május végét, mikor a bő esők után a selymes fű már az ágyékáig ért, és futás közben a szeméremajkak közül mindig veresen kimeredő csiklócskáját simogatta. fertelmes kancacsikó, morogta a király, ha meglátta klitoriszt.

és a varázslót.

aki egyedül élt, és ritkán hagyta el a város elkülönített negyedét, amit a hozzá hasonlóknak tartottak fenn, és ahol élték a maguk különös, babonás, buta életét. akihez, ha nagy néha kiment az utcára, mindig hozzácsapódott a kutya, aki angyalnak hívta magát, és aki a kocsmából kibóduló és aztán porba zuhanó hortyogóknak a fülébe nyalta-súgta, hogy ő ember volt, csak az öreg elvarázsolta. ezért a másnapos remegve ébredők mind azt hitték, hogy ugyanazt álmodják a kutyáról, ha a kocsma borát isszák. mindenesetre, és a biztonság kedvéért is, ha az angyal nevű, mindig bűzlő, rühes és undorítóan alázatos pofájú eb a közelükbe somfordált és meglátták gyűlöletet sütő, mindig csipás szemeit, hát gondosan megrugódták.

és a hírt.

a hírt, amit a vándormuzsikus és krónikás hozott. furcsa, szaggatott ritmusú, lüktető énekét, amely elbeszélte a királykisasszonyok, redundancia, turbulencia és a kis klitorisz hirtelen megbetegedésének hírét. a városka lakóit nemigen hozta lázba ez a hír, élték tovább az életüket, hiszen mit is tehettek volna a lányok érdekében, egyikőjük sem értett az orvosláshoz. bezzeg a hegyes kalapú varázslót érdekelte a hír. jött, ment, olyanokkal állt szóba, akikkel eddig még sosem, kérdezett, nyüzsgött, gyűjtötte mind a híreket, magában beszélt az utcán, vagy talán rontó varázsigéket mormolt, izgatott volt. láthatólag, fajtájára jellemző módon, igyekezett valami hasznot húzni a szomorú hírből. kapzsi, pokoltüzű szemében ott villódzott a palota, a hatalom, a lányok, és a városka megszerzésének őrültnek tűnő terve. és csak ő tudta, a saját meséikből, hogy nem is olyan őrült, és pláne nem példa nélküli az a terv.

és a muzsikust.

aki, mikor a városkába érkezett az angyal nevű rühös eb nagy csaholása kíséretében, kendergúzként mutatkozott be a kocsma népének, és nevéhez méltóan, ügyes kis cigarettákat sodort nekik, miután helyet kért közöttük. persze, a rémálmokkal gyötört eszű kocsmanépség azonnal a szívébe fogadta a kissé zavaros beszédű idegent, és nagyon meg is szerették vicces természetét és cigijét. ettől kezdve gyakrabban szűrődött ki vinnyogó, buffogó, visszatarthatatlan röhögés a kocsmából, mint a régente megszokott ingerült, néha ordítós lárma.

és aki, egy délutáni órán, mikor kiültek a kocsmalakók a fal melletti lócára és bamba nyugalommal tartották arcukat a délutáni nap sugarába, végleg eltűnt.

jól van fiam, bemehetsz már a bronzvárosba. mindent láttál.

málnási, a bronzvárosban sétál.

méri a bundesligában, avagy torzítson értelmesre szöveget!

beírtam az előző szövegemet a bing nevű fordítóba:

Mary! pay the cheques! He shouted at, followed by the ura. the man in the bathroom, we had pyjamas in the bottom pane. the tenyerébe borotvahabot blown. There are the cipősszekrény corner! Hi honey! felhívsz after the doctor? Hi, I'm going!

Mary has left the door, oddly, swam, not even knowing that has gone down the lépcsőházban. It was already in the Bundesliga. you have left, the összetépte, held in the hands of checks being thrown away, watching the yellow fecnik. included, billegtek in the air, then so much the latyakba belesimultak. valamerre crossed them, has been started.

He went into a long, parfümériát, próbálgatta, the aroma, papírcsíkot, telefújt a lot of the wrists, your forearms, and kardigánja. I've szédelgett the odours. even a minute, and elhányja. Finally, the paper cheques prepared by money took a fragrance, which could not, what kind of illatút. no longer a distinction between odours.

Kiss of the málnási. the thought of the demands of the wall.

I'd like a rigójancsit, a sarokházat, a túrószeletet and a moszkauert. a cappuccino served daily, and a sparkling water. Yes, a continues. the moszkauerbe that, the rest of the desszertvillával összenyomogatta. It would have been at least baby. beleivott the cafe for breakfast.

He took a shoes, private left, carefully packed the old one. my beloved so buy.

broke with the shoes. He was stopped. He looked up the blinking neonfeliratra sercegve. cinema. He went, he took a large bag of pattogatott corn, a litre soda, beszédelgett recently began to run. I look at the lines. We sat down in the all, he himself next to the coke, the corn, the old shoes zacskóját, in his bag. by looking at the images, only the brightness changes in érzékelve. then he stood up. everything are left. calling please a taxi?

good day, doctor! that is, Mary? What do you think, doctor? you want to go home yet? why, hazamehetek?
If you want.

aztán a lovári angolról vissza magyarra:

Mary! fizessen a csekket! Ő kiabálta, követ a ura. az ember, a fürdőszobában, mi volt pizsama az alsó ablaktáblában. a tenyerébe fújt borotvahabot. Vannak a cipősszekrény sarok! Szia méz! felhívsz után az orvos? Szia én megyek!

Mary elhagyta az ajtót, furcsa módon, lebegett, nem is tudta, ment le a lépcsőházban. Ez volt már játszott a Bundesligában. kilépett, a összetépte tartott a kezében, kidobni lét, ellenőrzések, a sárga fecnik figyeli. tartalmaz, a levegőben, majd annyira a latyakba belesimultak billegtek. valamerre keresztbe őket, el lett indítva.

Ő elment egy hosszú, parfümériát, próbálgatta, aroma, papírcsíkot, telefújt a csukló, alkarok és kardigánja sok. Ive ' szédelgett a szagokat. még egy perc, és elhányja. Végül a csekkekre, pénzt által készített elvitt egy illat, amely nem, milyen típusú illatút. már nem szagok megkülönböztetését.

Kiss, a málnási. a gondolat, hogy a fal igényeket.

Szeretnék egy rigójancsit, egy sarokházat, egy túrószeletet és egy moszkauert. egy cappuccino szolgált a napi és a pezsgő víz. Igen, egy továbbra is. a moszkauerbe, hogy a többi a desszertvillával összenyomogatta. Ez lett volna legalább bébi. a kávézó, a reggeli beleivott.

Ő vette a cipő, magán balra, gondosan csomagolni a régit. én szeretett így vásárolni.

eltörte a cipőt együtt. Ő megállt. Nézett fel a villogó neonfeliratra sercegve. mozi. Elment, ő elvitt egy nagy zsák pattogatott kukorica, egy liter soda, beszédelgett nemrégiben kezdett futtatni. Nézd meg a sorokat. A minden, leült ő maga mellett, a koksz, a kukorica, a régi cipőt zacskóját, ő tasakban. megnézi a képeket, csak a fényerő érzékelve változásait. majd állt. mindent balra. hívó kérem egy taxit?

Jó napot, orvos! vagyis, Mary? Mi ugye gondol, doctor? szeretne még menj haza? Miért hazamehetek? ha akarod.

Nem akarok.



nem tudom eldönteni melyik a jobb szöveg.

schubert impromptu d899 no.3

mária! fizesd be a csekkeket! kiabált utána az ura. a férfi a fürdőszobában állt pizsama alsóban, félmeztelenül. borotvahabot fújt a tenyerébe. ott vannak a cipősszekrény sarkán! szia drágám! felhívsz az orvos után? fel, megyek, szia!

mária kilépett az ajtón, furcsán lebegett, nem is tudta, hogy ment le a lépcsőházban. már a kapuban volt. kilépett, a kezében tartott csekkeket összetépte, eldobta, nézte, ahogy szállnak a sárga fecnik. pörögtek, billegtek a levegőben, aztán szépen belesimultak a latyakba. átlépett rajtuk, elindult valamerre.

meglátott egy parfümériát, bement, hosszasan próbálgatta az illatokat, telefújt egy csomó papírcsíkot, a csuklóit, alkarját, és a kardigánja ujját. már szédelgett a szagoktól. még egy perc és elhányja magát. végül a csekkekre kikészített pénzből vett egy parfümöt, nem is tudta melyiket, milyen illatút. nem érzett már különbséget a szagok között.

a málnási csókja. a gondolat a falhoz támasztotta.

egy rigójancsit kérek, egy sarokházat, egy túrószeletet és egy moszkauert. egy kapucsínót, és egy szénsavas vizet. igen, egy tányéron. a moszkauerbe belekóstolt, a többit összenyomogatta a desszertvillával. legalább gyerekem lett volna. beleivott a kávéba.

vett egy cipőt, magán is hagyta, a régit becsomagoltatta. szeretett így vásárolni.

törte a cipő. megállt, igazgatta. felnézett a sercegve villogó neonfeliratra. mozi. bement, vett egy nagy zacskó pattogatott kukoricát, egy literes kólát, beszédelgett a nemrég kezdett vetítésre. alig ültek a sorokban. leült a harmadikba, letette maga mellé a kólát, a kukoricát, a régi cipő zacskóját, a táskáját. nézte a képeket, csak a fényerősség változásait érzékelve. aztán felállt. mindent otthagyott. hívna kérem, egy taxit?

jó napot, doktor! hogy van, mária? mit gondol, doktor úr? haza szeretne ma még menni? miért, hazamehetek? ha akar.

nem akarok.

spejbl és hurvinek

lassan vánszorgott a villamos, jose maria padilla őrmester feje hol a mellére zuhant, hol az ablaknak koccant. ilyenkor felébredt, és ijedten meresztette a szemét az ablakon túli világba, keresve valami támpontot, hogy hol járhat. félt, hogy elalszik és túlmegy a helyen. persze újra és újra elaludt. előző nap halálosan leitta magát. bejárta a híres sörözőket a moldva mindkét partján, aztán, talán fent a vár környékén, valami bikában végezte a napot. mintha kidobták volna, ilyesmi. homály. olcsó szálláshelyén, a jozefov mögött, reggelre elromlott a kazán, és nem volt meleg víz. semmi másra nem vágyott mint egy fürdésre, vízben lebegésre, könnyűségre. hányás után a hideg vízben megmosta az arcát, és elővette a várostérképet. kinézett magának egy uszodát, valahol délen, vysehrad után, szemben a veslarsky szigettel. a villamos billegve, néha csikorogva, vagy szinte sikítva - ilyenkor majdnem hányt, nyelte a nyálát- araszolt a podolska utca mentén.

meleg vízben ázik. a lány jut az eszébe, aki a villamoson félúttól szemben ült vele. pont olyan volt a tekintete, mint a nőnek, akit a malagai strandon az öltözőfülkében hágott meg. ehhez sem szólt, ahhoz sem.

a büfében ül, bérelt fürdőköpenyben.

a haját mossa. veri a vállát a zuhany. a vízsugár jó erős. mint a szögek zápora. hajából, szeméből kimossa a szappant, ránéz a szürkés csempére. vastagon vízköves. megfordul, a szemközti zuhanyállásban egy idős ember mossa középkorú fiát. lábuknál zöld műanyag vödör, abba mártogatja a szivacsot, amivel tisztogatja a fiút. nem beszélnek, nem énekelnek, nem néznek egymásra. ha fordulni kell, megüti finoman a vállát, vagy a nyakát, ha előre kell hajolnia. aztán borotvakészüléket vesz elő, széttekeri pillangószárnyait, beleteszi a pengét, beszappanozza a fiú arcát, borotválni kezdi.

hallja, ahogy serceg a szőr.

a belvárosban sétál a szállása felé. már ivott egy becherovkát. megáll egy kirakatnál, szinte üres, csak valami drapéria és két báb. spejbl és hurvinek.

málnási volvója

málnási a tengerparton fekszik a homokban, meztelenül, a melléig homokkal borítva. két kézzel lapátolta magára a homokot, bántotta a nap. a lábszára már csúnyán leégett. a homok alól csak a farka bújik ki. a nőké szeméremtest. na, ez meg pont nem az. ezen kuncog. a pénisze és a nap viszonya mindig csodálattal töltötte el. az sosem ég le. azonnal barnul. milyen csodálatos védelem ez? és miért pont a farkam, miért nem a teljes bőrfelület, vagy legalább a fej és az arc bőre? ilyen súlyú kérdések foglalkoztatják a strandon. meg a nőket nézi. meg azon gondolkodik, hogy hogyan is hívják katajev, távolban egy fehér vitorla című könyvében a hős matrózt. valami rogyion. eddig jut.

aztán lerázza, lesöpri magáról a homokot, dereka köré köt egy teknősmintás világoskék strandkendőt, és felmegy az étterembe. pljeszkavicát eszik, zlatorog sört iszik hozzá. aztán még egyet. mikor szól, hogy fizetne, kér még egy travaricát is, és rágyújt.

bolbo, ahogy a spanyol mondja, és elárad benne a travarica fűszeres alkoholja mellett saját régvolt volvója bőrülésének elefántürülék szaga.

és megjelenik az iszony szaga is. a nőé. a nőé, aki oviedo egykori bányásztelepén lakott, és bájait egy párkereső lapban hirdette diszkréten, mégis sokat sejtetően. telefonált. a nő azt mondta, hogy százharminc kiló, és megígérte, hogy csinálhat róla aktfotókat. málnási, szobrot akart készíteni. egy borzalmas női testről. egy asszonydémonról. érezte, hogy ez a nő az, akit keresett. száguldott oviedo felé a nemrég vásárolt, olajzöld, hathengeres 260-assal. a transz ugyanaz volt, mint mikor a temető felé igyekezett biciklivel, hogy kiássa a csontvázat. a másik ülésen ide-oda gurult a fényképező.

a csengetésre egy férfi nyitott ajtót, koszos trikóban, szakadt vászonnadrágban, borostásan. egy nyilvánvalóan félhülye zavaros tekintetével nézett rá. a hebegést, hogy a hölgyet…aki hirdet…és párkeres…és telefonon a fotózást is…a férfi fokhagyma bűzű válasza szelte ketté: jó helyen jár, jöjjön be. félreállt, de a belépő málnási után még kitekintett az ajtón, óvatosan, gyanakvóan.

erre azért nem számított. hajszál híján elhányta magát. eddig nem tudta, hogy a bűz képes testet kapva, tömbként megjelenni. és most ott áll egy ilyen tömbben. a tömb a ritkán mosott hónaljak, a tán sosem mosott férfi és női altestek, ürülék és fokhagyma szagából állt össze. a férfi egy sárga függönyre mutatott, lépjen be.

a szobában a nő állt. kopasz volt, vagy inkább vedlett hajú, irdatlan méretű, láthatóan piszkos, melegbűzű. tagjairól fodrosan lógott a háj.

már alig emlékszik másra. a rettenet néha törli a részleteket. bár már fizetett, kér még egy italt, azon át nézi a tengert.

csak perceket töltött a lakásban. a képeket azért megcsinálta, aztán elrohant. a szobaajtóban még beleütközött a férfiba, aki félig a függönybe csavarodva, térdig tolt nadrágban állt, és az ernyedt farkát markolászta.

zuhogott az eső. a volvo mellé rogyott és hányt. aztán, a rászakadó éjszakában, ömlő esőben, tövig nyomva a pedált, menekült. közben, fel-fel röhögött, bazmeg ilyen nincs, kiabálta a hányingertől fuldokolva. egy kanyarban a domboldalból lecsorgó sáron megcsúszott, a padkának vágódott. megúszta. csak az egyik féltengely bánta a dolgot. az éjszakát egy motelban töltötte.

élő, lélegző, szép szobor lett, már agyagból is. nem öntette ki. két nap után lerombolta. a szobrot takaró nedves rongyok alól is feltört a szag. a nő szaga.

lemegy a mólóhoz, eloldja a hajót rögzítő köteleket, beugrik. leül a kormányhoz, gázt ad, kikanyarodik a nyílt vízre, elindul a sziget felé.

pablo vadas

ahol a calle del marqués de san nicolás egy kis térré nyílik ki a riojai parlament épületével szemben, ott, a téren zenélt esténként egy kávéházban. a téren mindig is volt kávézó, bár. vagy az egyik, vagy a másik, néha mindkettő, egyszerre, nyáron terasszal, vagy anélkül, változóan az időben. oda jártunk délutánonként, süteményt vagy flant enni. ilyenkor már készülődött. törölgette a zongorát, lapozgatta a kottákat, persze sosem nézett beléjük játék közben, fejből játszott mindent. kávét főzetett, azt szürcsölgette lassan, a sziesztától elbambult arccal, a zongoraszéken ülve a sötét sarokban, ahol a zongora állt. vastag ajkai voltak, mint egy négernek, kicsi tölcséres füle, nagy húsos cimpákkal, szeme alatt táskák. nagy sárga fogai szétálltak, mindegyik közt milliméteres rés. vadas pali bácsit csak vízilóbácsinak hívta a családunk. szigorúan a háta mögött. miért bántanánk. persze anyámmal együtt gyakran pukkadoztunk a nevetéstől, porcukrot fújva az ölünkbe, vadas pali bácsi vízilói lényén. időnként, magyar szokás szerint, barackot nyomott a fejemre, és azt mondta, na, mi van kismálnási? erre, mindig csak hebegtem, nem igazán tudtam mit mondani. elmebeteg dolognak gondoltam ezt a barack dolgot. persze vízilóbácsi sem várt igazi választ. cserébe viszont gyakran elemlámpával világítottam a szemébe. az elemlámpámat mindig magammal hordtam. szűkre és élesre állítottam a fénynyalábot, és a zongorán álló, alig világító, bordó szövettel hurkázott ernyőjű kicsi lámpácska fénykörét átlőve, egyenesen a vizenyős, táskás szemébe világítottam. ilyenkor egy pillanatra rám nézett, a szinte mimika nélküli arc kicsit szomorúbb lett, aztán visszavitte tekintetét a semmibe, és szemét lehunyta. játszott tovább. tudtam, hogy a megölt családjára gondol. a lámpám fénye reflektorokat idéz. lehunyt szemmel nézi a fiatal feleségét, a kicsi lányát karján mackóval, ahogy állnak a kerítésnél, és üvölt körülöttük minden. és vizilóbácsi játszott tovább, mozdulatlan testtel, csukott szemmel, merev arccal. így aztán mindig hamar eluntam a szemébe világítást, meg többnyire kupánvágást is kaptam érte anyámtól, de másnap újra próbálkoztam. persze sajnáltam is vizilóbácsit, azt gondoltam, hogy rossz lehet neki a családja nélkül, szinte csak a lakásban és a kávéházban élve. aztán valahogy kiderült, hogy a felesége a gyerekkel a háború után, még budapesten szökött el tőle, és azóta nem tud róluk semmit. talán soha nem is kereste őket.
a délutáni nyitásra készülődött, chopint ütögetett a billentyűkön. rosszul lett, nem kapott levegőt, a zongorára dőlt, lehunyta a szemét. látta, ahogy a fényt a szemébe irányítom, és azt, ahogy sok évvel később belépek a vásárcsarnok hermanos moroy utcai oldalával szemközt pedro zöldségboltjába. és azt, hogy narancsot kérek, és azt, ahogy nézem pedro régi sportújságokból kivágott képeit, amiken a pamplonai osasuna mezében feszít,és azt, ahogy pedro a narancsokat válogatja, barnás papírzacskóba szedve.

málnási rothko képet néz

a verebek csőréből szivárgó vér. a begylövés jele. halomban fekszenek a főutcai házak kapualjaiban. verébinvázió, mint kínában. a főutca platánjain ezrével gubbasztanak, csak közéjük kell csúzlizni csapágygolyóval és hullanak. szinte nincs haszontalan lövés. minden kapualjban gyerekek. mindegyiknél csúzli. minden zsebben csapágygolyók, kavicsok. gyűlnek halomba a verébtetemek. szivárog a hideg kőre az egymás csőrét, tollát bejárt vérük. a felnőttek mosolyogva nézik a nagyra nőtt vadászokat. büszkék rájuk. a gyárból hazaigyekvők némelyike bekéredzkedik egy lövésre.

gyerekkorában egy boncolást nézett. a temetőben dolgozott nyári munkán. tudta, hogy boncolás lesz, jönnek a megyeszékhelyről az illetékesek. a ravatalozó melletti boncteremnél leparkolták a zsigulit. a boncterem udvarra nyíló ajtaja mellé kirakták a kétfelé kihajtható szerszámos dobozt és egy szokol rádiót, rágumizott perion zsebtelepekkel. bekapcsolták. szólt a délelőtti zenés műsor, beöltöztek és nekiláttak. habzsolta a látványt. a hajas fejbőrt halántéktól halántékig vágta a boncnok és az arcra hajtotta. milyen jót lehetne így aludni fényes nappal is, gondolta. aztán felnyitották a hasat és kipakolták a szerveket a vesetál, vagy inkább kövér nyolcas alakú boncasztalra a test mellé, aztán lefűrészelték a koponyatetőt, kivették az agyat, mintát vettek belőle, majd a maradékot bedobták a hasüregbe, és utána dobtak minden mást is. bevillant a valahol olvasott vicces sírfelirat: tisztelettel tudatom, hasamban a tudatom.

a jóember hasüregét összevarrták, az arcát takaró fejbőrt visszahúzták a hanyagul visszaillesztett koponyatetőre, megfércelték. egy gumicsövet dugtak a tetem szájába, úgy mosták ki belőle az alvadt vért. az orrából, vízzel keveredve, bordó-bíbor vérrögök bugyogtak. aztán a boncsegéd és a sírásó megfogták a testet és jó lendülettel egy bádogkoporsóba hajították, csak úgy nyekkent. a becsapódástól a lemosott és még vizes testről néhány csepp a meztelen lábszárára fröccsent. rövidnadrágban volt.

micsoda tökéletes formák hordozzák ezt az alantas funkciót. szinte arcuk van. ahány féle, annyi karakter. szegény nők. nem ismerhetik. néha látják, mikor a férjükkel elmennek csempét venni a megfelelő boltba, de egyébként csak ritkán, részeg éjszakákban, mikor a pasijukkal bemennek a férfi wc-be, mert a nőknél sorállás van. olyankor irigykedve nézik és érzik, mennyivel magasabbrendűbb dolog odaállni és nem leülni, vagy nyilvános helyen nem is leülni, hanem combizomtól függően leülés nélkül megtartani magukat a csésze felett, vagy a csésze peremére felguggolni, vagy papírral körbe rakva mégiscsak leülni. nevetséges. ehhez odaáll a férfi, lehet pigmeus vagy kettőnegyven, mint egy kodiak medve, és a méret jó neki. és közben lehet beszélgetni a mellettünk állóval, lehet lesni, hogy a másik tud e hugyozni hamar, vagy prosztata gondjai vannak, lehet nézegetni a csempe mintáit, a fugázást, ebből következtetni a burkoló szakmai tudására, vagy lehet nézni, ahogy a vizelet habot vetve, turbulens áramlással örvényeket ír, meszes sárgán ömlik. és lehet nézni a nagyon ócska helyeken a praktikus gumi vagy műanyag szűrőszerkezetet, amivel meggyalázzák ezt a szép tárgyat. arcába rácsot tesznek, hogy az felfogja a csikket, a fanszőrt, a dohánysárga nyúlós-ragacsos turhát, amit egy hugyozó beleköpött és most ott libeg fennakadva a szűrőn a vizelet áramában. és néha vesekövet. ah, és a nagy sörözők wc-i, a vizelés dómjai. prága, münchen, u fleku vagy a hofbrauhaus, te jó ég, micsoda repetitív halmozása a szépségnek. szép lehetne-e egymás mellett tíz dávid szobor? ugyan, olyat legfeljebb a gipszszobor árudákban láthatnánk. a piszoár? magányosan is szép, de tömegében az igazi. ahogy sorban ismétlődnek a falon…..

gondolataiba belebúg archie shepp és a blase. a tenorszaxofon és jeanne lee.

málnási mosolyog, nézi a rothko képet.

naplólapok a málnási dossziéból...erkély

jose maria padilla nyugállományú csendőrőrmester felhangosította a lemezjátszót, callas énekelte a „casta divát” bellini normájából, szerette. aztán elővett egy lapot.

ahmed, a szír, a negyedik viszkijét itta. a holland pultostól kért egy cigit, meggyújtotta, beleszívott, és azt mondta, anyám csinálta a faluban a legjobb töltött cukkinit. az a titka, hogy belülről minél vékonyabbra kell faragni, szinte csak a héja maradjon, és úgy tölteni a bárány és marhahús keverékét a cukkini csőbe. paradicsomlében főzte. nagyon szerettük. meg az édességeket. haza kéne utaznom egy időre.

koccintottunk. egyszer a lakásajtó melletti gázórafülkében meg akartam nézni a csontkukacokat, amiket a horgászathoz tároltam egy dobozban, és mikor kinyitottam a dobozt, vagy ezer nedves légy szállt az arcomba. majdnem elhánytam magam az undortól. a csontkukacot úgy készítettük, hogy a fogásból egy kisebb keszeget felvittünk a háztetőre, aztán mikor beköpte a légy, kiszedegettük a nyüveket a rothadt húsból és fűrészporos dobozba tettük. egy ilyen dobozból szálltak az arcomba a legyek.

álltam a lépcsőház ablakában, és néztem le a térre, közben őszibarackot ettem. a lehúzott héjdarabokat a nedves felükkel az ablak párkányára terítettem, szorosan egymás mellé, megnyomkodtam, dörzsölgettem, éreztem a mázolás repedéseit az ujjbegyemmel. nagy meleg volt, a héj hamar rászáradt a párkányra, szinte ráégett. évekig ott volt, lemoshatatlanul, el nem kopva. mikor újra festették az ablakokat, akkor kaparták le a festők. megszenvedtek vele.

a lépcsőház olajlábazatát egy zöld csík választotta el a fal diszperzit festésétől. azon húztam végig az ujjamat, fel nem emelve a csíkról, így mentem le egy emeletnyit. az ablakon kihajolva láttam, hogy nyírőék sárgabarack magot szárítanak az ablakpárkányukon. lementem az utcára egy botért, azzal piszkáltam le néhányat. néztem, ahogy zuhannak a barna magok. összeszedtem, féltéglával törögettem a magokat. volt köztük keserű is, azt is megettem. anyám mondta, hogy az mérgező, és egyáltalán fiam, csak a prosztók eszik a sárgabarack magot, de gondoltam, hogy ez hülyeség.

aztán visszamentem az emeletünkre, és néztem a szomszéd ajtaját, vörös papíron valami szöveg volt, meg egy fekete halálfej. tegnap irtottak náluk poloskát. nekik persze el kellett menniük otthonról egy időre.

az ujjamat a zöld csíkra tettem, végig vigyázva, hogy fel ne emeljem róla, lementem az elsőre. kiléptem az erkélyre. aztán fel az erkély mellvédjére, és kiugrottam. hatalmas homokkupac volt az erkély alatt. építkezéshez hozta egy dömper. puhán, nevetve zuhantam a homokba.

ahmed, iszunk még egyet? persze!

aztán hazamentünk.

a nő morgott valamit mikor mellé feküdtem.


az áriának vége lett. az őrmester értetlenül nézett maga elé, ennek se füle se farka, gondolta. aztán összegyűrte a lapot és a szemetes kosárba hajította. később kivette, mert akkor meg arra gondolt, hogy hátha egyszer fényt derít valamire ez a katyvasz.